Kissé szokatlan stílusú lesz a mai poszt, hiszen Péter sorozata folytatásában három történetet mesél el egy-egy levél formájában. Fontos tudni, hogy a címzettek természetesen valós személyek, az írások pedig a londoni élet három különböző részét mutatják meg. (A Londonban, sej sorozat korábbi részeit itt találjátok.)

Szívesen megosztanád nyaralásod történetét? Csináltál egy csomó jó képet, van egy-két jó sztorid, vagy egyszerűen csak jól érezted magad? Oszd meg velünk, küldd el a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

Az első levél

Köszönöm, Dusán!

„Engem ért a megtiszteltetés, hogy megismerhettelek” – írtad a kapcsolatfelvevő levelem válaszaként: zavarba hoztál, csakúgy, mint a sajtburgerrel és azzal, ahogyan a közös munkánkat szervezted. Le sem merem írni, hogy hogyan, mert a „főnökség” is olvashatja, márpedig ami a szabályokat illeti, ez a viselkedés legalábbis határeset volt.

Hogy a többi olvasó is értse: egy éjszakai műszakban dolgoztunk együtt – szemétszedőként. Igazi intellektuális elfoglaltság… te voltál a sofőr, összevissza kanyarogtál London belvárosában (az Old Street-re különösen emlékszem: kevés híján a teherautó alá szédült egy részeg az ott kóválygó „már nem szomjas” bulizók közül), és ahol a cég feliratát láttuk az útra kirakott szemeteszsákokon, ott megálltál és a zsákokat feldobáltuk a teherautóra.

450 megálló jutott egy éjszakai műszakra; a teherautóra feldobált összes mennyiség, ha jól emlékszem, valahol 4 és 5 tonna között volt.

Körülbelül 8 óra hosszat tartott az egész: nem mértem az időt, de este 8-kor kezdtünk és reggel fél 6-kor értünk a végére, úgy, hogy ebben a lerakóhelyre való eljutás, az összetömörített szemét kiürítése és a műszak-végi tankolás is benne volt, sőt, a hat órányi vezetés után tartandó kötelező 45 perces szünet is, amelyre a mi esetünkben éjjel 2 órától került sor: szóval az autó megrakására nem juthatott 8 óránál több.

8 óra elosztva 450 megállóra: megállónként átlagosan 64 másodperc. Ezalatt kell odaérni, szabályos megállásra alkalmas helyet találni, aztán felpakolni hol 1-2, hol 8-10 zsákot (esetleg: felhozni őket egy pincéből, kihozni egy kapu mögül; esetleg: kitolni egy kerítés mögül egy konténert, a teherautóba üríteni és visszatolni a helyére; vagy megállapítani, hogy az adott helyen épp nincs zsák, de akkor is oda kellett érni és akkor is adminisztrálni kellett) – egymásután 450-szer, egyetlen szünettel.

Aki irigykedik, hogy 1.800 fontot kapsz kézhez havonta (amiből persze levonnak, ha mondjuk egy zsákot nem veszel észre és ottfelejted), annak azt ajánlom, hogy próbálja meg: dobjon fel 64 másodpercenként csak egy-egy ötkilós zsákot másfél méter magasra nyolc órán keresztül egyetlen 45 perces szünettel; aztán képzelje el, milyen érzés ezt pénteken este csinálni: a hét folyamán már ötödik éjszaka. Utána lehet irigykedni, ha még van kedve hozzá.

A munkabér a munkaerő ára: a fizetéseddel megvették a munkaerődet – nem is marad belőle. A szombati napot, ahogyan elmondtad, átalszod. Vasárnap örömmel felismered a kedvesedet, aki a hét közben munkába indul, mire te hazaérsz, és akkor végez, amikor te már elindultál… hallottam az éjszakai telefonbeszélgetéseiteket: ebből áll a kapcsolat.

Én a segítőd voltam. Kevesebbet kerestem: ha heti öt napon át napi átlagban tíz órát dolgoznék, 1.560 fontot kapnék, de ezen a héten három éjszakára hívtak összesen: ha ez lenne a heti átlag egy hónapon keresztül, akkor 936 font lenne a havi jövedelmem: alig több mint a tiédnek a fele.

Viszont amíg te vezetsz, tankolsz, a teherautót üríted, addig én szunyókálok, táplálkozom, vagy a várost bámulom; nem kell adminisztrálnom (majdnem el is felejtettem leírni, hogy te ezt is csinálod), és nem vagyok felelős semmiért: az autóért sem, az esetleges hibákért sem.

Csak azért, hogy amint megáll a teherautó, nyissam az ajtót, ugorjak le a magas ülésből, csukjam be az ajtót, futva menjek a zsákokhoz, kapkodva szelektáljam őket, dobáljam az autóra, szükség esetén indítsam a tömörítést, aztán futás vissza, ajtó ki, lendületből fel az ülésbe, ajtó be és kapaszkodás, mert rohanunk tovább.

Nem hazai jövedelmek – de nem is hazai munkatempó.

És nem az otthon megszokott stílus. Aki vezetői méltánytalanságokra panaszkodik, azt tájékoztathatom: itt is megtalálja. Másik helyen három, ügynökségen keresztül foglalkoztatott kocsikísérőnek szerződést ajánlottak: ez nagy dolog. De azt mondták nekik, hogy ezentúl a raktárban kell dolgozniuk, monotonabb, piszkosabb munkán.

Kettő azt mondta, hogy akkor inkább maradna „agencys”: ügynökségen keresztül dolgozó kocsikísérő. Ennyi elég volt ahhoz, hogy többé ne hívják, „letiltsák” őket – kocsikísérőként is.

Ha sofőrök lettek volna, valószínűleg más lett volna a helyzet, mert nagy sofőr-hiány van. Nemcsak itt: például buszsofőr sincs elég. De az a te számodra nem reális lehetőség, noha kényelmesebb lenne: ahhoz viszont jobb nyelvtudás kell, mert rádiótelefonon érkeznek menet közben az instrukciók.

Úgyhogy marad ugyanaz, amit fentebb leírtam: ajtó, ugrás, futás… plusz vezetés, adminisztráció, teljes felelősségvállalás.

Ez a munka a teljes munkaerődet felhasználja, ez a munka semmi időt, energiát, esélyt nem hagy semmi másra, ez a munka maga a menekülési lehetőség nélküli mókuskerék.

Még ha fel is merülne benned egy félálombéli pillanatban, hogy más tevékenységre válts: netán továbbképezd magad, vagy vállalkozást kezdj tervezni, kiépíteni, felfuttatni azon a területen, amelyhez igazán értesz, mint sikeres és hozzáértő dj: erre sem időd, sem energiád nincs, talán már kedved sem – de ha lenne is: mikor mehetnél el egy esti rendezvényre, mikor készíthetnél egy felvételt, mikor készülhetnél fel egy meghallgatásra?

Semmi közöm az életedhez: ahhoz sem, hogy harminchat-évesen már érzed ennek a munkának az egészségi következményeit; ahhoz sem, hogy a párkapcsolatodban milyen tüskék lehetnek már, amelyekre felfigyelni sem tudsz, mert nincs mikor. Csak megerősítlek abban a ki is mondott érzésedben, hogy ez az út szakadékba vezet.

Azt is értem, hogy a jövedelmed (amely alig több a londoni átlag felénél!) nem teszi lehetővé, hogy akkora tartalékod legyen, amennyi elég mondjuk a nyelvtudásod javításához vagy egy vállalkozás (akár csak fél évre tervezett) felfuttatásához.

Igen: a más munkakörök is hasonlóak: az ember teljes munkaképességét kiszívják. Nem azért, mert „a kapitalisták rossz emberek”, hanem mert az a „munkáltató” (hú, de rossz érzéseim vannak ettől a szótól), amelyik nem így viselkedik, szükségképpen lemarad az így viselkedők mögött.

Ha nem erőszakolja ki, hogy a lelkedet is kidolgozd, akkor kisebb lesz a termelése, ha többet fizet a következő fizetésnapig épp elégnél, akkor kevesebb lesz a nyeresége a mindezekkel nem törődő versenytársainál.

Hosszabb távon, nagy átlagban tehát azok a „munkáltatók” maradnak meg, amelyek a maximumot hajtják ki az alkalmazottaikból a minimális juttatásért: ha másmilyent találsz, az sajnos csak véletlenszerű lehet és ideiglenes.

Akik most készülnek ide kijönni (vagy akik a hazalátogatásaink alkalmával a „könnyű neked” megjegyzéseket teszik), ezt nem tudják.

Ez egy durva világ, kedves Dusán: sokszorta durvább, mint amit a 2500 lakosú szülőfaludban láthattál… Ott te aligha tanulhattál meg az asztalra csapni, jobb beosztásért tárgyalni, magadért kiállni…

Ámulok, hogy valamivel több, mint egy éve bírod; ámulok, hogy maradt benned emberség, sőt segítőkészség: zavarba hoztál, amikor étellel kínáltál, az éjfél körüli lelassulásom idején pihenni hagytál, és te segítettél nekem, aki segítődül voltam odarendelve. Köszönöm; és kérlek, hidd el, hogy a viselkedéseddel, hozzáállásoddal bőségesen kiérdemelted a viszont-tiszteletemet.

Kedvesedet ismeretlenül is üdvözlöm – és remélem, tévedek, amikor elképzelem, hogy ő hogyan viseli az álmos hétvégi együttléteitekből álló kapcsolatot.

Ha úgy érzed, hogy bármiben is viszonozni tudom a tőled kapott segítséget: kérlek, szólj!

Üdvözlettel

Péter

Utóirat: amikor majd a londoni közúti közlekedésről írok posztot, ugye meginterjúvolhatlak?

A második levél

Dear Alex,

Ez a levél neked szól. Igen, magyarul van, úgyhogy egy szót se értesz belőle – de ha szabad (és miért ne szabadna) a híres angol understatement helyett a magyarokra inkább jellemző overstatement [*] stílusában kifejeznem magam: ha az anyanyelveden, angolul lenne, akkor se értenéd…

A kapcsolatunk alatt számos eset volt, amikor megkíséreltem megmutatni neked a kettőnk gondolkodásmódja közötti különbséget, hogy javuljon az együttműködésünk hatékonysága. Neked azonban azt sem sikerült felfedezned, hogy van, létezhet különbség a gondolkodásmódok között. Úgy tűnt, minden esetben azt feltételezed, hogy csak néhány ismeret hiánya miatt gondolkodom, vélekedem, rangsorolok, választok, viselkedem másképp.

Pedig vannak különbségek, nem is kicsik; és nem véletlenül vagy genetikai vagy csuda tudja, milyen rejtélyes okokból. Az én véleményem legalábbis az, hogy az eltérő gondolkodásmódnak nagyon is racionális okai vannak.

A lét határozza meg a tudatot, mondta egy mostanában ritkábban idézett szerző: abban nyilván mindannyian egyetértünk, hogy a gondolkodásunkat nagymértékben befolyásolja, hogy hol éltünk: milyen túlélési és siker-stratégiákat tanultunk meg, milyen viselkedéssel értünk el eredményeket, elismerést és mi az, ami nem vált be. Márpedig a körülményeinkben, soknemzedéknyi tapasztalatunkban óriásiak a különbségek.

A doveri sziklák ugyanott vannak egy ideje… de Magyarországnak nincs olyan négyzetmétere, amelyik az elmúlt ezer évben mindig magyar fennhatóság alatt állt volna; és százkilométerekkel mérhető körzetben rengeteg olyan négyzetméter van, amelyik valamikor magyar fennhatóság alatt állt.

Édesapám, aki most 93 éves, legalább öt eltérő államalakulatban élt, noha csak egyszer költözött egy városból egy másikba – akkor éppen egy országon belül; én pedig visszafogottan számolva is négy olyan időszakot éltem meg, amikor kitüntető elismerést lehetett kapni olyasmiért, amiért néhány nappal-héttel korábban büntetés, megtorlás járt.

Nem ritka ez errefelé: aki Magyarország hányatott sorsa fölött kesereg, talán nem ismeri, mondjuk, Lengyelország történelmét… Angliában szerves fejlődést érzékel az ember minden pillanatban: a legkisebb járdarepedés-javítást, busz-elterelésről szóló utcai feliratot, vendéglő elé kitett étlapot is „az örökkévalóságnak” készítik. Nálunk viszont csak az állandó változás változatlan, csak az állandó bizonytalanság a biztos.

Nálatok, kedves Alex, a Dickens-regényekben olvasható utcanevek máig megvannak; nálunk én magam is több utcanév-változtatási cunami-korszakot éltem át.

Tudod, hogy a mi számunkra melyik a legbiztosabb túlélési stratégia? Ha reggel, szabálytisztelő alattvalóként, kitűzzük a házra az aznapra előírt zászlót (reménykedve abban, hogy a nap végéig nem változik az előírás) – aztán hátraballagunk a ház mögötti udvarba és ott azt csinálunk, amit akarunk.

Nemigen törődünk a „nagy társadalmi célokkal”, mert azokról úgyis kiderül, hogy hatalmi érdekcsoportok „politikai termékei”. Nem tervezünk, mert a terveket úgyis felborítja a játékszabályok menet közbeni, néha visszamenőleges változása. (Kedvenceim a titkosított jogszabályok, amelyekről az ember akkor szerez tudomást, amikor a megszegésükért felelősségre vonják.)

Túl akarjuk élni az adott kihívásokat, a lehető legkisebb kockázattal és legnagyobb haszonnal. „Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el” – gyermekeim édesanyjának a családjában volt ez a jelszó, amelyet nyilván sok nemzedék tapasztalata erősített meg.

A változásokra kell felkészülve lennünk: arra, hogy ami tavaly (vagy tegnap) működött, az ma nem biztos, hogy működik. Úgy kell közlekednünk az élet Nagy Országútján, hogy minden egyes lépéskor meg kell győződnünk arról, hogy megtart-e a talaj…

Ennek hátrányai és előnyei is vannak. A legnagyobb hátrány az, hogy nem kaphatunk az előttünk járóktól viselkedési, döntési „séma-készleteket”, hiszen annyi a változás, hogy sem szülő, sem senki más nem készíthet fel bennünket a holnapi helyzetekre. A legnagyobb előny – ugyanez.

Ne haragudj, kedves Alex, hogy a szemedbe mondom (már ha olvasod ezt a bejegyzést, ami persze nagyon valószínűtlen): amikor nekem tanácsokat adtál, akkor nem tettél mást, mint sémákat ismételtél, amelyeket az előző munkahelyeden tanultál.

Még amikor rákérdeztem, akkor sem merült fel benned, hogy akár csak megvizsgálj más lehetőséget; ellenőrizd, hogy a sémáid az én helyzetemre is alkalmazhatóak-e; neadjisten kicsit adaptáld őket az én helyzetemre.

Amikor például azt mondtam, hogy az általad ajánlott önéletrajz-szerkezet nem alkalmas azokra a jelentkezéseimre, ahol felsőoktatási állásokra adok be pályázatot, azt mondtad: adjam be mindenhová ugyanazt, és ahol kifejezetten mást kérnek, azt ne pályázzam meg.

Excel-táblázatokat adtál nekem az álláskeresési tevékenységem nyilvántartására: rögtön kibővítettem ezeket a követhetőbb, teljesebb nyilvántartás érdekében – még csak egy megjegyzésben sem reagáltál ezekre a bővítésekre, szerkezeti átalakításokra: meg sem vizsgáltad, hogy számodra (és más ügyfeleid számára) ez a változat jobb lenne-e; fel sem vetetted, hogy esetleg üljünk össze és együtt fejlesszük tovább a táblázatot.

Néhai nevelőapám története jut eszembe. Évtizedekkel ezelőtt járt Angliában, ahol elmondták, hogy a gyógyszertárak közül hol egyik, hol másik az éjszakai ügyeletes. Akinek szüksége van rá, elballag a legközelebbi gyógyszertárba és annak a kirakatában ott a kiírás, hogy most éppen hol van ügyelet: és akkor oda lehet menni.

Nevelőapám elmondta, hogy Budapesten ki vannak jelölve az ügyeletes gyógyszertárak: az ember eleve odamegy. Az angol elgondolkodott és azt felelte: nem is rossz; akkor maguknak nem is kellene a mi rendszerünket átvenniük. Fel nem merült benne, hogy esetleg ők vegyenek át valami más rendszert valahonnan máshonnan.

Azt próbálom kifejezni – természetesen nem a te számodra, hiszen jelenleg azok közé tartozol, akik nincsenek ennek a tudására rászorulva [**] – hogy számodra annyira nyilvánvaló a rendszer, amelyben felnőttél, és amelyben élsz, hogy nem is érted igazán, mi az, amit másvalaki nem ért.

Így aztán azt sem tudod (és nem is foglalkozol vele), hogy amikor másnak elmondasz valamit, akkor mit célszerű hangsúlyoznod, kiemelned; és amit tanárként a legfontosabbnak tartok, és ami az „Élethelyzethez Igazított Tanulás” módszertan által kiküszöbölt tanulási akadályok legfontosabbika: nem tudod, hogy aki nem tud valamit, az mi mindent nem tud még: egy nem-tudás milyen előismeretek, összefüggés-ismeretek nem-tudását jelzi. [***]

Az ebből a helyzetből, a már gyermekkorban elsajátított séma-készletből elképzelhetetlen magabiztosság fakad: nincs olyan helyzet, amelyről az angol ne tudná, hogy akkor mit kell mondani és tenni.

Én viszont nem ismerem a „kell” szót… minden helyzetben elgondolkodom, hogy mit célszerű tenni, ezért mindig bizonytalan vagyok, hiszen mindig van több jó megoldás is – és ahogyan egyszer Zoli fiam felhívta a figyelmemet: minden „igen” döntés egyben „nem” döntés is: ha eldöntöm, hogy ezt választom, akkor egyszersmind azt is eldöntöm, hogy amazt nem választom.

Jó ez így? Rossz ez így? Hibás kérdések. A jó kérdések így hangzanak: mire, milyen célokra, milyen élethelyzetekre jó az egyik neveltetés, gondolkodási és viselkedési struktúra, milyenekre jó a másik. Természetesen az olvasóra bízom, hogy megtalálja a saját válaszát – biztonságosan és magabiztosan.

A lábjegyzetek:

[*] Understatement: visszafogott, lecsökkentett érzelmi töltésű kifejezésmód. Jellegzetes példa az, amelyet egy tévéhíradóban láttam. Diáktüntetés volt valamelyik egyetemen és a tüntető diákok valami tavat is „elfoglaltak”, a rendőrök pedig motorcsónakokkal igyekeztek kihalászgatni őket.

Amikor az egyikhez odalavíroztak, a tüntető diák nem küldte el a rendőrt sehová, nem került sor semmiféle indulatos szóváltásra: a rendőri felszólításra, hogy szálljon be a csónakba, a tüntető diák így válaszolt: attól tartok, uram, hogy ez lehetetlen. Angolul – ha ezen nemcsak a szavakat, hanem a stílust értjük – ez a leghatározottabb kategorikus elutasítás.

Azt, hogy valamelyik busz nem jár és ezért egy másikat kell használni, így mondják be: to avoid delay, you may wish to use ...: hangulatában, stílusában ez olyasmi, hogy a késés elkerülése érdekében ön akár azt is kívánhatja, hogy [másik járatot] használjon.

Láttam feliratot, amely nem azt mondta, hogy ebbe az utcába nem hajthat be teherautó (tilos), hanem hogy ez az utca alkalmatlan (unsuitable) teherautók számára: az értelme ugyanaz, de a stílusa, a légköre egészen más.

A kedvenc példám egy szakmai rendezvényen volt, ahol egyik angol résztvevő nagyon nem értett egyet a másiknak valamelyik kijelentésével. Azt, hogy „szerintem magának nincs igaza, mert nem így van, hanem amúgy”, ő így fejezte ki: nagyon érdekes az ön véleménye, de elképzelhető egy másik álláspont is, amelyet ön esetleg érdemesnek találhat arra, hogy megfontolja (you might feel it worth to consider).

A mi fülünknek ez körülményeskedő udvariaskodásnak tűnik, Angliában határozott ellenvéleménynek. A Magyarországon gyakori érzelmi-indulati felfokozottságot, ahogyan néha beszélünk egymással, ehhez képest nyugodtan hívhatjuk overstatement-nek, azt gondolom.

[**] Nem tagadom: a kapcsolatunk alatt időről időre eszembe jutott Cecil Rhodes mondása: „... you are an Englishman, and have consequently won first prize in the lottery of life.”: angol vagy, és folyamatosan megnyerted az élet szerencsejátékának a főnyereményét. Ez a nyugalom áradt belőled: neked nem kell figyelned arra, hogy a másik ember milyen és miért olyan.

[***]  Egy bejegyzésben ismertetni fogom a brit iskolarendszert. Amikor tőled kérdeztem, ezt a felsorolást írtad egy füzetlapra:

School – finish at year 11 | age 16. GCSEs acquired. College | 6th form school – 16-18 year olds GNNQs | A Levels | As Levels

GNNQs – Intermediate – equivalent to 4-5 GCSEs         GNVQs – Advanced – equivalent to 2×Alevels = course

As Level = ½ A level = course

A level = next stepup from GCSE, you need 3× Alevels | equivalent for university = matriculation.

A lap másik oldalára pedig ez került:

A Level – 2 years

AS level – 1 year

GNVQ Int. – 1 year

GNVQ Adv – 2 years     General National Vocational Qualification.

Advanced / (Subsidiary) / Supplementary

Számodra ez nyilvánvaló. De szívesen hirdetnék akár pályázatot: van-e vajon az olvasók között, aki (személyes vagy családi tapasztalat nélkül) ennek alapján átlátja a brit oktatási rendszer szervezetét, logikáját.

Benned fel sem merült, hogy ha egyszer ilyen világosan leírtad, akkor is előfordulhat, hogy az nem mindenki számára magától értetődő, mert esetleg más logika alapján tekinti át az egészet – ugyanis létezhet más logika…

Édesapám mondta, amikor pedagógus lettem: a rossz tanárt onnan lehet felismerni, hogy minden kérdésre tudja az egyetlen helyes választ. A jó tanár kicsit bizonytalan a dolgában, mert ismeri a válaszok pontatlanságát, érvényességi korlátait. A nagyon jó tanár pedig nagyon bizonytalan, mert a kérdésekre többféle választ is tud – amelyek közül mindegyik jó.

A harmadik levél

Welcome, Ewa!

A ma reggeli érkezéseddel, kedves Ewa, lekésted a londoni nyarat: az tegnap volt, bár mára is jutott belőle kis ízelítő… Igaz: ez aligha jelent gondot neked, aki egy pici észak-lengyelországi településen nőttél fel, ahol a téli reggeleken folyosót kellett vágni a hóba, hogy el lehessen érni az iskolát.

Most vagy első ízben az Egyesült Királyságban, és bár barátnőd és rokonod is él Londonban, néhány napon át az én társaságomban fogsz Londonnal ismerkedni. Julcsi találta ki azt az egyszerű útvonalat, amelyet mindenképp végigjárunk. (Őt nem ismered: majd írok róla egyszer.)

Beviszlek földalattin az Oxford Circus megállóhoz és elsétálunk a Piccadilly Circus-ig. El fogsz képedni a nyüzsgéstől, és – nőből vagy – a kirakatoktól. Biztos, hogy néhány üzletbe be is mész. Arról mindenképpen lebeszéllek, hogy emléktárgyat vagy bármit, ami másutt is kapható, ezen a napon vegyél meg, mert turistákra kitalált, drága helyeken fogunk járni.

Végigsétálunk a Piccadillyn a Green Parkig: jellegzetes „eredeti londoni belváros” utcakép. Felüdülés lesz a park nyugalma, a füvön békésen heverésző londoniakkal. Ha fáradt vagy, leülünk egy padra és élvezzük az áradó nyugalmat. Senki nem siet, senki nem feszült.

A parkból kijövet hirtelen fog felbukkanni a Buckingham palota, tetején a felvont zászlóval (ha a királynő épp otthon van). Körbejárjuk a teret, fényképezkedünk a szökőkútnál.

Egyikünk szervezőkészségéből se nézem ki, hogy az őrségváltás perceire időzítsük ezt a programpontot, és bevallom: azt se tudom, hogy mikor vannak egyéb látványosságok: lovas felvonulás és a többi.

Ahogy továbbhaladunk, egy park mellett együnk majd el. Nem tudom, hogy ott forgatták-e a 101 kiskutya tóba-pottyanós jelenetét, de nagyon hasonlít. Az is élmény, hogy a belvárosban hány és milyen parkot találunk.

Hamarosan kiérünk a Temze partjára. Ott a hatalmas óriáskerék: a London Eye, és ott van maga a folyó a hídjaival… és az odavezető úton látni fogsz mindent, ami a látogató szemében „igazi London”: csúcsos telefonfülkét, emeletes buszt, oszlopszerű piros postaládát – és vak birkaként beléd ütköző járókelőket.

Visszafelé menet egy pub a Sohoban, ezt nem fogjuk kihagyni. A Soho London szórakozónegyedeinek csak egyike, de a leghíresebb (leghírhedtebb). Nyugi: teljesen biztonságos. Nyilván az ott folyó tevékenységek nem mindegyike felel meg a szabályosság és az úri erkölcs valamennyi feltételének, de akiket a tevékenységük ideköt, nagyon vigyáznak, hogy a látogatók jó emlékekkel menjenek el.

Másik napon egy nagy bevásárlóközpontba viszlek. A Mall-t néztem i Wood Green-ben. Nem mintha olyan sokat ismernék: ez az, amelyikbe egyszer belebotlottam, ha ezt a szót használhatjuk egy többemeletes épület-csoport esetében.

--- Itt tartottam a tervezgetéssel, amikor az ittléted harmadik napján kiderült, hogy – egyáltalán nem meglepő módon – a barátnődnek és a rokonodnak, akikkel addig találkoztál, körülbelül ugyanezek az ötleteik voltak. Láttad tehát ár a palotát (szerencsés módon: éppen őrségváltáskor), utaztál emeletes buszon, láttad a Towert és a Tower hidat.

Más tervem nem volt: ez ügyetlenség. A Green Parknál találkoztunk. Elindultunk a Piccadilly Circus felé. Ott lekanyarodtunk jobbra és hosszú séta után a parlament háta mögé érkeztünk. Fényképek készültek a St. James parkban, aztán a Big Ben tövében. Sétáltunk a Temze partján, átmentünk az egyik hídon – kellemes volt.

A Victoriánál ért véget az aznapi találkozásunk. A pályaudvaron ettünk: a galérián van egy erre nagyszerűen alkalmas hely. Enni-inni lehet: a pultnál tudunk rendelni és fizetni, az asztalunk sarkán lévő szám bemondásával; aztán hamarosan kihozzák, amit rendeltünk. Szolid árak vannak, borravaló nincsen.

Másnap ismét találkoztunk. A busz, amellyel a Victoria állomásra jöttél, elment a Hyde Park mellett: emlékeztél, merre vitt az út. Sétálva kicsit hosszú volt, de megérte.

A Hyde Park hatalmas, ráadásul „össze van nőve” egy másik, ugyanakkora parkkal.

Mint a többi parkban: füvön heverésző, piknikező, labdázó, társasági életet élő emberek sokasága. Rengeteg nyugágy: a döntő többségük, becslésem szerint 90%-uk üresen – nyilván némi összefüggésben azzal, hogy egy megkezdett órára bő másfél fontba kerül a használatuk.

Pénzbeszedők cirkálnak mindenütt. Nem járnának jobban, ha alacsonyabb árat kérnének és ezzel megnőne a forgalom? Nem biztos: üres padok is vannak, pedig azok díjmentesen használhatók. Úgy tűnik, hogy az emberek inkább a füvön telepszenek le szívesen.

Hatalmas tó, vízibiciklivel, csónakkal, elkerített uszoda-résszel és rengeteg mindenféle madárral, amelyek nem az általam (városban felnőtt ember által) megszokott környezetükben vannak: sem párolt káposzta, sem nokedli… csak szaladgálnak-úszkálnak-röpködnek nyersen…

A furcsa az, hogy a strandnak leválasztott részen nincsenek sokan, pedig olyan az idő, hogy még mi is, akik Magyarországon igazi kánikulához szoktunk, szívesen megmártóznánk.

A büfék árai persze magasak, de a strandbelépő egy felnőtt számára öt font alatti.

Csalódás: a Speakers' Corner, ahol a legenda szerint bárki bármiről szónokolhat, bármit mondhat egyetlen kivétellel: a királynőt szidni tilos. Olyannak képzeltem, mint amilyen a Brian élete egyik jelentében az egymás mellett álló szónokok sora… valójában pedig a alacsony kerítéssel körbevett pici füves terület. Háromszor mentünk el mellette oda-vissza, mire elhittük, hogy valóban ennyi az egész.

Nagyon elfáradtunk: más már nem is fért ebbe a napba. Visszafelé jövet viszont egy remek helyet találtunk: a pubok jellegzetes látványa és stílusa, a sokukra jellemző nyüzsgés és hangzavar nélkül.

Sajnálom, hogy csak ennyi volt. Amikor a benyomásodat kérdeztem Londonról, ahol most jártál első alkalommal, azt mondtad: zsúfolt, nem szimpatikus.

Kétségtelen: a legzsúfoltabb részein jártál. Azt is mondtad, hogy nem fogsz ide visszavágyni – de remélem, hamarosan ismét találkozunk, a korábbi találkozási helyeinken: Budapesten, Krakkóban; vagy itt az Egyesült Királyságban: Londonban vagy másutt.”

(Fotó: pixabay.com/Unsplash)

HÍRMONDÓ

Nincs pék, drágulhat a kenyér

Hiába várnak a szakemberek idén igen jó búzatermést, nem nagyon van már, aki kenyeret süssön, ezért drágulhat a péksütemény. Hogy hol vannak a pékek? Németországban, Angliában. A szakma szerint 2500-3000 szakember hiányzik az ágazatból. Hogy mi lehet a kivezető út, arról itt olvashatsz.

Jót is tett a Brexit

Pozitív hatása is van a font gyengülésének, például az, hogy az utóbbi hetekben nőttek a repülőjegy-foglalások Nagy-Britanniába. A magyarázat egyszerű: a font árfolyama a szavazást követően tíz százalékkal gyengült az euróval és a dollárral szemben. További részletek itt.

Elfogadás a hétköznapokban

Hollandiára általában nyitott országként gondolunk, ahol tisztelik és elfogadják mindenkinek a vallási és nemi identitását. Ez az elmélet, de hogyan néz ki mindez a hétköznapokban, például egy anyukáknak szánt magazinban? Ide kattintva kiderül.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!