Akár Londonról, annak ellenére is, hogy rengeteg poszt szólt már róla, vagy annak ellenére is, hogy kilenc hónapja ott él. Ma folytatódik Péter brit fővárosban íródó sorozata, ezúttal a tömegközlekedést veszi górcső alá, és arról is elmélkedik egy kicsit, hogy milyen is az az „ez valóban az” érzés. (A sorozat korábbi részeit itt találjátok.)

(Fotó: immphotolondon/Romsics Balázs)

Május 18. Nemcsak hosszadalmas, hanem még drága is

Ennek a bejegyzésnek a címe a londoni közlekedés költségére vonatkozik. A számos városi közlekedési lehetőség közül most az autóbusz és a földalatti-földfeletti díjairól írok.

Azt már korábban megírtam, hogy a busz-utazás díja másfél font, akármelyik buszon, akármilyen távolságra, akármelyik napszakban.

Fizetni úgy lehet, hogy amikor felszállunk, az Oyster-kártyát odaérintjük a feltűnő sárga köralakú érzékelőhöz. Csipogó hang és az érzékelő melletti pici fény zöld felvillanása jelzi, hogy a viteldíj levonása megtörtént.

(Amióta korábban írtam a buszokról, azóta láttam, hogy mégiscsak van busz, amelyikben hátul van az emeletre vezető csigalépcső; csak már nem a buszon kívül, mint régen. Az ilyen buszokon hátul is van felszállás és ott is van érzékelő.)

A földalattin (és a földfelettin is: bocsánat, mostantól ezt nem fogom mindig külön leírni: számunkra, utasok számára annyi a különbség, hogy a földfeletti /overground/ ajtói mellett kis gomb van, amelyet meg kell nyomni, hogy az ajtó nyíljon, továbbá a nehezen kiismerhető földalatti-térképen kívül a még nehezebben kiismerhető földfeletti-térkép is ki van téve) az esetek döntő többségében derékig érő kis kapukon kell átmenni az állomásra való bejutáshoz és a kijutáshoz is.

A kis kapuk jobboldalán van a buszról is ismert sárga érzékelő kör. Felette világító zöld nyíl vagy piros X mutatja, hogy az adott kapun átmehetünk-e vagy az az ellenkező irányú forgalomnak van éppen fenntartva.

A kártyánk odaérintésére nyílik a kapu: átmehetünk. Az érintkező feletti képernyőn megjelenik az Enter felirat; némelyik állomáson az is, hogy mennyi az Oyster-kártyánk egyenlege.

Ez van tehát a legtöbb állomáson; de láttam külvárosi állomást, ahol nincs ilyen kapu: alacsony oszlopon ott a sárga érzékelő és ennyi: az utasok itt is hozzáérintik a kártyájukat akkor is, ha innen indulnak és akkor is, amikor ide érkeznek.

(Igen, és ha másutt nyitva van a kapu, mert elromlott, vagy mert már késő este van és a személyzet hazament, akkor is odaérintjük a kártyát. 80 font a büntetés, ha enélkül utazunk – bár ellenőrt körülbelül negyedévente egyszer láttam csak.)

Azért fontos mindkét érintés, mert a város zónákra van osztva. [A legbelső az 1-es zóna, ezt gyűrűként veszi körül a 2-es és így tovább. A földalatti-vonalak térképe többek közt ezen az oldalon látható és innen többféle változata le is tölthető. Külön térkép jelzi, hogy mely vonalakon lehet kerékpárt szállítani, mely állomásokon van vécé, melyik állomáson hány percet vesz igénybe az átszállás és így tovább.]

A földalatti díja attól függ, hogy melyik zónákat érintettük (és hogy csúcsidőben-e). Tehát: nemcsak az számít, hogy melyik zónában szálltunk fel, hanem az is, hogy melyikben szálltunk le.

Fizetni azon zónák után is kell, amelyeken áthaladtunk: tehát nincs olyan viteldíj, hogy „1-es és 4-es zóna”, hanem csak olyan, hogy „1-től 4-ig”; és ha mondjuk a Piccadilly vonalon a Heathrow repülőtérről (6. zóna) rögtön a hatalmas Wood Green bevásárlóközponthoz utazunk (3. zóna), akkor nemcsak a 3-6. zónák díját kell kifizetnünk, hanem az 1-6. zónák teljes díját, mert az út a 2. és 1. zónán át vezet. Ha olyan állomásról indulunk vagy olyanra érkezünk, amelyik két zóna határán van, akkor a kétféle lehetséges díj közül a kisebbet kell fizetnünk.

Londonban kilenc zóna van. Jellemző a méretekre, hogy a Heathrow repülőtér, amely messzebb van London közepétől (22 km), mint Ferihegy Budapestétől (18 km), a hatodik zónában található: tehát a repülőtéren túl még három zóna van.

Ha valaki azt mondja, hogy „a harmadik zónában már nem vagyok ismerős”, akkor tudhatjuk, hogy olyan londonival beszélgetünk, aki szeretne nagyon előkelőnek látszani…

Csak néhány érdekesség: Wembley a 3-4. zónában van, Wimbledon a 3. zónában, Greenwich a 2-3. zónában, és az a vasútállomás, ahonnan Harry Potter vonata indult, az 1-es zónában. Az aktuális viteldíjak ezen az oldalon találhatók. 

Nem szúrom be a posztba a táblázatokat, részben, mert túl sok van belőlük (a gyerekek viteldíjával, a tanulói díjakkal stb.) és terjedelmesek, részben, mert amit beszúrok a bejegyzésbe, az elavulhat, de a honlapot karbantartják: tehát ott érdemes megnézni.

Célszerű alaposan átnézni a táblázatokat: sokféle kedvezmény létezik. Csak kettőt említek, amelyeknek a megtalálásához kicsit lapozni kell, és ezért nem mindenki veszi észre, aki pedig jogosult lenne rá: 60-éves kortól 30% kedvezményre jogosító kártya, 65-éves kortól ingyenes utazásra jogosító kártya igényelhető.

Az egész városra érvényesek ezek a kártyák, még néhány vasúti vonalra is; bár egyes esetekben csak délelőtt fél tíztől. Semmi más nem kell hozzájuk, mint fénykép és londoni lakcím-igazolás.

Oyster-kártyát egyébként rengeteg boltban lehet kapni: ezt felirat szokta jelezni. Kapható minden földalatti- és földfeletti-állomáson is. Az ára 5 font. Ha már nem kell: visszaváltható. De nincs is rá feltétlenül szükség: az érintéses bankkártyát is használhatjuk az utazáshoz.

Én jobban szeretem az Oyster-kártyát: az egyenleget feltöltő automatával például lekérdezhető az utazásaink története. Nem mellékesen: ez egy-egy reklamáció esetén is jól jöhet.

Történt egyszer például, hogy valami felújítási munkák miatt „terelő alagúton” jöttem ki a földalattiból és azt vettem észre, hogy kint vagyok az utcán anélkül, hogy kimenetkor találkoztam volna olyan kapuval, ahol a kártyát az érintkezőhöz tarthattam volna.

(Fotó: Abdullah Al-Mazyad)

Semmi baj, gondoltam: majd visszafelé menet úgyis látszani fog a számítógépes rendszer számára, hogy hol vagyok. Meg is lepődtem nagyon, amikor nem engedett be a kapu, jelezve, hogy a kártyámon nincs fedezet az utazásra.

Az utazási történetből kiderült, hogy a korábbi, az ő szemszögéből nézve kideríthetetlen módon megszakadt, azaz befejezetlen utazásért a rendszer a Londonban lehetséges legmagasabb díjat vonta le. Az állomás személyzetéhez fordultam, elmondtam az esetet, és pillanatok alatt visszaállították az egyenlegemet.

Apró, de néha bosszantó rendszerhiba: ha bemegyünk egy állomásra, majd meggondoljuk magunkat, vagy csak túl sokat késik a földalatti, és utazás nélkül ki is jövünk, a minimális díjat (tehát csúcsidőn kívül 1,50, csúcsidőben 1,70 fontot) akkor is levon a rendszer a kártyánkról.

Én is jártam így: éppen azért, mert késett a földalatti… ezért hát nyilván nem volt időm arra, hogy a személyzet egyik tagjától segítséget kérjek, pedig nyilván visszapakolta volna a levont összeget a kártyámra.

Ez még az ittlétem elején volt: azóta tudom, hogy akár napokkal később is reklamálhattam volna, hiszen az utazási történetben ott volt a levonás időpontja, annak pedig utána tudnak nézni, hogy valóban akkor volt-e a nagy késés.

De a légkört megismerve úgy gondolom, hogy ha semmi késés nem lett volna, csak meggondolom magam és nem utazom, akkor is visszakaptam volna a levont díjat.

Lehet az Oyster-kártyára bérletet is feltölteni: jelenleg egy heti buszbérlet 21 font, egy heti földalatti-bérlet (amely a buszokra is érvényes) az első három zónára 37,70, az első 4 zónára 46,10; de lehet többféle zóna-kombinációra kapni: például a 2-3-4. zónára csak 26,60, mert az első zóna a legdrágább.

És ami a legfontosabb érv lehet amellett, hogy ne érintéses bankkártyát, hanem Oyster-kártyát használjunk az utazáshoz: az Oyster-kártyára a „capping” is vonatkozik!

Ha elkezdek utazgatni és az aznapi levonás eléri azt az összeget, amelybe a bérlet egyötöde kerülne az adott zónákban (ha csak az első 3 zónában utaztam, akkor 7,70 fontot), akkor az automata nem von le többet!

Ezt leírom még egyszer: ha a kártyámról levont összeg már elérte azt az összeget, amennyi a bérlet ára lenne egy-egy munkanapra lebontva, akkor utazhatok még aznap akármennyit: a levonás nulla!

Úgy gondolják, hogy ha már befizettem annyit, amennyibe körülbelül egy, az adott zónákban érvényes bérlet munkanaponkénti ára lenne: méltánytalan lenne ennél többet kérni az utastól… Ha csak buszt használok, akkor 4 font felett már nincs aznap levonás.

Van heti capping is, ha egész héten ugyanazt az Oyster-kártyát használjuk: ha felhasználtunk annyi keretet, amennyibe – az utazásaink során használt járműveket és érintett zónákat figyelembe véve – a bérlet került volna, akkor nincs több levonás.

És még egy fontos tudnivaló a buszról: ha az Oyster-kártyán már 1,50 font sincsen, egyetlenegy busz-utazásra akkor is jó (legfeljebb utána negatív összeg lesz rajta, amelyet a legközelebbi feltöltéskor ki kell egyenlíteni): hát már csak nem fordulhat elő, hogy valaki mondjuk éjszaka azért nem tud hazamenni, mert elfogyott a kártyáján a fedezet, amikor pedig már minden olyan hely zárva van, ahol feltölthetné!

Hangsúlyozom: a szabályokat alaposan el kell olvasni. A capping szempontjából hány órakor kezdődik és végződik a nap? Mi a helyzet a sajátos járművekkel, például a hajókkal?

Maximumot vonnak le például, ha valaki jelentősen több időt tölt el a be- és kiszállás közt, mint amennyi az adott út reális időtartama és sok más apró szabály is van; de ismét hozzáteszem, hogy érthető indoklással bármelyiket lehet „méltányosan értelmezni”.

Május 26. Mindig tanul az ember valami újat

Azt azért nem hittem volna, hogy az Egyesült Királyságba érkezésem kilencedik hónap-fordulója ilyen bosszantó tanulsággal jár majd.

Igen: épp ma háromnegyed éve szálltam le a távolsági autóbuszról a Victoria buszpályaudvaron. Minden új volt és nagyon idegen. Most pár hete jártam megint arra, háromnegyed éve első ízben: egészen elcsodálkoztam, hogy mennyire magabiztosan tudtam tájékozódni, pusztán amiatt, hogy már rutinom van az itteni tájékozódásban.

A mai napon viszont túlzottan bíztam a helyismeretemben. Hét megállónyit akartam autóbusszal menni a városban. Ahol várakoztam, kétféle busz is jöhetett, amelyek ezen az útszakaszon jártak: mindegy volt, melyikre szállok.

Sokat kellett várni, aztán meg mindkettő egyszerre jött. Nagy okosan a másodikra szálltam fel: hagytam, hogy a tömeg megrohamozza az elsőt.

Most már tudom, miért tették…

Az ötödik megálló közben ugyanis azt hallom, hogy a buszsofőr rádiótelefonon beszélget valakivel és azt mondja: a következő megállónál le tudok állni… Aztán beérkeztünk a megállóba és a sofőr elkiáltja magát: Last stop (utolsó megálló)!

Az emeletes busz teljes utazóközönsége értetlenkedve, de zúgolódás nélkül leszáll; a busz üresen továbbmegy; mi ottmaradunk a megállóban… (Régebben itt lakó ismerősök szerint nem ritka, hogy ilyesmi előfordul.) Akik pedig az elöl menő buszra szálltak, zsúfoltan, kényelmetlenül, de utaznak tovább: még látjuk a távolodó buszukat.

Szóval nem jött be, amire számítottam, hogy ugyanakkor, de kényelmesebben érek célhoz, mintha az első buszra szálltam volna (sőt talán előbb is, mert a kevesebb le- és felszálló miatt ez a busz gyorsabb lehet, meg is előzheti a másikat – gondoltam). Most már tudom: az első lehetőségnél azonnal fel kell szállni, az a biztos.

Jelzem: nemsokára jött a következő busz, de a délutáni csúcsforgalomban további másfél megálló után torlódás alakult ki: álltunk. Egy utas szólt a sofőrnek: ugyan már nyissa ki az ajtókat… Kinyitotta. Leszálltam: sétálva beértem az előző buszt, amelyre korábban nem szálltam fel, sőt az azelőttit is.

Mondtam már, hogy busszal Londonban az utazzon, aki ráér?

Közben visszaolvasgatom, amit korábban írtam, hogy ki tudjam egészíteni.

Nem mintha fontos lenne, korábban azt írtam, hogy csak a földfelettin vannak az ajtón nyitógombok; azóta földalattin is utaztam olyan vonalon, ahol szintén vannak (bár a földfelettivel ellentétben itt az ajtók akkor is kinyíltak, ha a gombot senki nem nyomta meg).

Találtam viszont még egy különbséget a földalatti és a földfeletti között, mégpedig a késés esetén történő visszatérítésben. Mondom: ha a földalatti vagy földfeletti késik, viteldíj-visszatérítést lehet kérni!

(Nem tettem ilyent eddig, csak a hirdetést olvastam róla, úgyhogy nem tudom, hogy hogyan működik; de az Oyster-kártyáról, ugye, leolvasható az utazás története – vagyis bizonyítani lehet, hogy pontosan mikor hol jártam; és a közlekedési vállalat nyilvántartásában megtalálható, hogy akkor volt-e a késés, úgyhogy a dolog tiszta.) A különbség: a földalattin 15, a földfelettin 30 perc késés után kérhető a visszatérítés.

Ebből is látszik egyébként, de feltehetően akkor is nyilvánvaló lenne, ha nem írnám le: mindenkinek akárhány közlekedési Oyster-kártyája lehet és akárhány más, érintés nélküli kártyája, amelyekkel szintén utazhat; de nagy zavart tud kelteni, ha valaki nem ugyanazt a kártyát használja kiszálláskor, mint amellyel beszállt. Buszon, ahol csak egyszer kell a kártyát odatartani, ez nem gond; a földalattin-földfelettin igen.

Szóval be- és kilépéskor ugyanazt a kártyát használni kötelező; valamennyi utazásunkhoz ugyanazt a kártyát, mégpedig Oyster-kártyát használni pedig célszerű, mert különben a „Nem csak hosszadalmas, hanem még drága is” bejegyzésben leírt capping nem vonatkozik rá.

A „Földalatti, földfeletti” bejegyzésben írtam az expressz és fél-expressz járatokról, amelyek egyes megállókat kihagynak. Van olyan is, hogy két járat párhuzamosan megy, csak az egyik nem áll meg mindenütt.

Például a Metropolitan és a Jubilee vonal is megáll a Wembley Park és a Willesden Green megállókban, de a Jubilee-nek e kettő között is van két megállója, amelyeken a Metropolitan (másik sínpáron) átrobog.

Írtam egy nagy listát a témákról, amelyeket még érinteni szeretnék: hát úgy látom, nem fogom ezt a bejegyzés-sorozatot téma hiányában hamar abbahagyni. Ma voltam például egy lakossági tanácsadó-irodában: ez önmagában is tanulságos, meg az eset is, amelyik miatt felkerestem őket. No, majd egyszer legközelebb.

A londoni „ez valóban az”-érzés

Ízlésről nem lehet vitatkozni – mondták a régi rómaiak. Érzésekről sem. Az alábbiakban a Londonnal kapcsolatos érzéseimet írom le: nem tudom, hogy mások érzései milyenek.

Remélem, gondolatébresztőnek alkalmas lehet ez a bejegyzés, aki pedig másképp érez, megírhatja hozzászólásban, vagy a saját blogján, vagy akárhol. De vitatni őket nem lehet: ezek az én érzéseim, márpedig egy érzés nem lehet „igaz vagy hamis”.

Hadd kezdjem egy példával: másik utazásaim példájával. Jártam Rómában és jártam Jeruzsálemben. Mindkettőben van Via Dolorosa („a fájdalom útja”). Mindkettő ugyanarra az eseményre emlékeztet: Jézus útjára a keresztig.

Rómában ez az út monumentális, lenyűgöző, a lélegzetet elszorító annak számára is, aki nem hívő.

Jeruzsálemben ez egy kanyargós keskeny utca a bazáron keresztül, ahová háromszor merészkedtem be: ebből mindháromszor eltévedtem.

Rómában a művészet halhatatlan alkotásai emlékeztetnek az egyes stációkra.

Jeruzsálemben talán A3 méretűek a fehér, dísztelen, egyszerű feliratú táblák a házak falán: „Itt esett el másodszor...” és így tovább.

Rómában áhítatos turistákat és zarándokokat látunk a Via Dolorosa egész hosszában.

Jeruzsálemben az egymást érő kis boltok árusait látjuk, rohangáló gyerekeket, a boltjuk előtt a földön ülve sakkozó arabokat, harsányan vitatkozó zsidókat, a táblákat fényképező keresztényeket és egymást fényképező mindenféle turistákat, minden arra járót megszólító és a boltba invitáló eladókat (ahol egyébként a keresztény, zsidó és muszlim negyedben egyaránt valamennyi boltban ugyanazok a keresztény, zsidó és muszlim emléktárgyak kaphatóak, egymás mellett ugyanazon a polcon), és persze zarándokokat is, akik mindezeket kerülgetik.

Rómában magukba mélyedő elmélkedők mennek az úton.

Jeruzsálemben az utacska két oldalán a boltok elé kirakott áru-tömeg szinte minden helyet elfoglal: minden lépésnél irányt kell változtatni, utat kell adni a szembejövőknek, le kell rázni az erőszakos boltosokat, és néha el kell ugrani a labdázó gyerekek bomba-rúgásai elől.

Rómában a Via Dolorosa minden pontja Jézus kínszenvedéssel teli útjára emlékeztet.

Jeruzsálemben – ez valóban az az utca… Ez valóban az az utca, egyik végén Heródes palotájának a romjaival, másik végén az egykori kereszt helyére emelt templommal.

Az az utca, nagyrészt feltehetően ugyanazok a kövek,… és igen: ugyanaz a nyüzsgés, ugyanaz a zaj, ugyanaz a káosz, ugyanaz a kavargás… szerintem senki nem lepődne meg, ha az egyik sarkon befordulna egy szakasz római katona… és alig lenne, aki felfigyelne arra, hogy valakiket éppen kísérnek valahová.

Kérdeztem helybélieket: hogyhogy egy ilyen kis utca… a város egyik legprofánabb helyén, a bazárban… a maga nyüzsgésével, zajával, rendetlenségével…

Úgy néztek rám, mintha gyengeelméjűt látnának. Miért – kérdezték –, mit gondolsz, kétezer éve mi volt itt? Ugyanez a bazár. És hol vezették végig a halálraítélteket? Nyilván a bazáron, a kanyargós úton, hogy mindenki lássa a menetet.

Ugyanez a nyüzsgés volt, ugyanilyen tömeg és zaj. Nyilván nem japán hifitornyot árultak, hanem talán tevenyerget, de például a falatozóban kapható sült birkahús és a mézes édesség valószínűleg ugyanez volt.

Ha el akarod képzelni az akkori jelenetet, mondták, akkor ezt a környezetet képzeld köré: ugyanígy szaladgáltak a gyerekek, kiabáltak az árusok, és egyébként a menetet kísérő néhányon kívül az emberek többsége ugyanúgy nem törődött az egésszel, ahogyan most nem törődnek a lengyel szerzetes-csoporttal, akik énekelve visznek egy nagy keresztet a vállukon…

Ilyesféle „ez valóban az” érzéseim vannak rendszeresen Londonban is.

Ez valóban a Piccadilly Circus: csak a reklámok mások most, mint a „Vissza a jövőbe” itt játszódó jelenetén.

(Fotó: Puhacica) 

Ez valóban az a ház a Harley Street-en, ahol Lionel Logue, VI. György király beszédterapeutája lakott és rendelt, még ha alaposan megnézve rá is jöttem, hogy „A király beszéde” filmben nem ez a ház szerepel.

Ez valóban az a pályaudvar, amely a Harry Potter-filmben megjelenik; és a turisták kedvéért ott van a 9¾. vágány is: lehet előtte fényképezkedni, persze nem ingyen. Ez valóban az a hely, ahol Sherlock Holmes lakott (volna, ha nem kitalált személy lenne).

A házak kapuja Poirot-filmekből ismerős, néhány utcanév régi regényekből. Az évtizedekkel ezelőtti képeken ugyanez a taxi van: a legenda szerint azért ilyen magas, hogy egy gentleman cilinderben is beülhessen… és egyáltalán nem csodálkozom, amikor – igaz, nem gyakran – a belvárosban, a Cityben valóban cilinderben jön szembe valaki, vagy gömbölyű keménykalapban.

Sikerült-e ebben a bejegyzésben átadnom a Londonnal kapcsolatos „ez valóban az”-érzésemet? Örülök, ha igen; de felhívom a figyelmet arra, hogy egy szóval sem mondtam értékítéletet: nem mondtam azt, hogy ez jó, és nem mondtam azt, hogy nem jó.

Számomra most új és különleges megismerni ezt a környezetet, amely annyira eltér attól, amelyben felnőttem: a később következő posztjaim egyikében majd a „Kedves Alex,” című elmélkedésben jelzek néhány eltérést, amelyeket felismerni vélek.

Ott leírtam néhány sejtésemet arról is, hogy mi mindenben befolyásolja az ember gondolkodását, ha a környezet ennyire a folytonosságot sugallja – nem lesz könnyű feladat, hogy ezt komolyabban elemezzem majd valamikor.

Befejezésül csak annyit, hogy ahogyan a saját anyanyelvét is jobban tudja az, aki más nyelvet is megtanult, ugyanúgy jobban érti a saját eredeti környezetét is az, aki másmilyent is látott már és megértette „a logikáját”: miért olyan, amilyen.”

HÍRMONDÓ

„Ez egy ördögi kör”

Ritkán beszélünk róla, de attól még létező jelenség a külföldön prostituáltként dolgozó magyar nők helyzete. Berlinben is akadnak jó páran, őket segíti Ádám Éva szociális munkásként. Mint mondja, nehéz kiszállni, van olyan lány, aki már 8-9 éve nem volt otthon, mert rászokott a drogra. Van, hogy a családnak kell megfelelni otthon, hiszen várják, hogy minden hónapban feladja a pénzt a Western Unionnál, hogy el tudják tartani az unokákat. És van, hogy a strici nem engedi haza. A teljes cikket itt találod, érdemes elolvasni.

Megremegett a londoni lakáspiac

A brit főváros luxuslakásainak piaca gyakorlatilag összeomlott a népszavazás eredményét követően. Éppenséggel a trend már előtte sem volt túl pozitív, elemzések szerint erre csak rásegített a Brexit. Ráadásul a londoni lakásárak egyébként is zuhannak, és már ez volt a helyzet a június végi népszavazás előtt. Hosszabban itt olvashatsz a témáról.

Gyere el az esküvőmre!

Kit ne érdekelne egy eredeti indiai, orosz vagy éppen amerikai esküvő? Ám ha érdekel is, milyen nehéz eljutni egy ilyenre ismerősök híján? Ebből a két alapkérdésből indult el egy kezdeményezés (divatosan: start-up) Ausztráliában, aminek sok különlegessége mellett van egy, ami nekünk egészen érdekessé teszi: egy magyar találta ki. Ha a részletekre is kíváncsi vagy, akkor ide érdemes kattintanod.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!