Talán emlékeztek még Cecíliára, aki jó két hete írta meg történetét. Tíz éve biztos magyarországi karriert feladva költözött Londonba és építette újra életét. A brit fővárosban egy japán cégnél dolgozott, a mai posztja arról szól, hogyan él együtt ez a két (vagy inkább három) munkakultúra. Mit mondjak, hamar ki fog derülni, hogy nem is olyan könnyen…

Írd meg, hogyan telik egy napod! Készíthetsz hozzá fotókat, akár videót is - ne feledd, nincs unalmas munka, mindenki munkájában van valami érdekes, mutasd be itt, a blogon! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

„Egy japán elektronikai cég londoni irodájában dolgoztam összesen 7 évig, és ez alatt az idő alatt öt főnök- és három igazgatócsere volt, mivel ugye ők mind expatok voltak és max. 2-4 évet töltöttek egy-egy kihelyezett országban.

Az első időszak tulajdonképpen nem is a munkával, hanem inkább azzal telt, hogy megismerjem a japán munkamorált, hogy mit várnak el tőlem, azt hogyan várják el, hogyan állnak az alkalmazottakhoz, stb...

Amikor beléptem a céghez, éppen nagy átszervezések voltak, kiszervezték („outsourcing-olták”) a feladatok nagy részét Indiába. Ezzel egy időben ment a leépítés is, a kezdetben teli irodában 2 hónap alatt csak én, a főnököm, és egy másik japán kolléga maradt.

Az első főnököm, Takenaka-san, egy tipikus japán szalarimen. Az a fajta, aki reggel besétál az irodába, kinyitja a laptopját, hoz egy pohár vizet és délig ugyanabban a pozícióban ül egy hang nélkül és vagy a monitort bámulja, vagy emailt ír. Néha elmegy meetingre. Ebéd után ugyanez.

Egyszer megfigyeltem, hogy órákon keresztül meg sem mozdult, meg is néztem, jól van-e. Munka után veszi a táskáját, köszön és elmegy. Nem volt egy szószátyár típus, az biztos.

A megkövetelt önállóság

Említettem, hogy az outsourcing-nak köszönhetően nem sokan maradtunk az osztályon, így ha kérdésem volt, kénytelen voltam a főnökömet megkérdezni. Ezt helyeselte is kábé egy hónapig, aztán udvariasan kifejtette, hogy mielőtt odamegyek hozzá, azért szánjak több időt a probléma megoldására, gondolkodjak, és ha már tényleg nem megy, csak akkor kérdezzek. (Köszi, mert ez így magamtól nem jutott eszembe).

Így hát ezután jó sok időm elment mindenféle nyomozással, meg fájlok olvasgatásával, mert ugye a tapasztalt régi munkatársak már nem dolgoztak ott.

A japánokkal való munka egyébként megtanított erre a nagyfokú önállóságra, és ezt nem is bánom. A másik, ami nekem tetszett, az a tisztelet a másik iránt, a munka megbecsülése, és a hibák elfogadása.

Egy japán soha nem fog megkritizálni azért, mert dolgozol és hibát vétesz. És soha nem fog kiabálni, vagy felemelni a hangját. Emberek vagyunk és kijavítjuk. Pánikolni viszont rendesen tudnak, de az majd később kifejtem.

Pánik és döntésképtelenség

Azért vannak bőven olyan dolgok is, amiket egy japán kultúrában nem jártas ember nemhogy furcsának, hanem kifejezetten idegesítőnek, vagy felháborítónak tart.

Az egyik ilyen az információ visszatartása, és a döntésképtelenség. Meg a pánik. Az infók visszatartásától párszor én is kibuktam, amikor párhuzamosan megy a levelezés a bankokkal vagy a leányvállalatokkal, csak éppen a főnököm erről engem nem tájékoztat és döntést hoz a fejem fölött. Ezzel tulajdonképpen semmissé teszi a munkámat és erre csak az utolsó pillanatban jövök rá.

A japánok ugyanis nagyon kényesek a cégen belül elért pozícióikra, és azáltal tartják magukat értékesnek, hogy minél több ismeretre tesznek szert a cégen belül, de persze ezt nem osztják meg senkivel, mert akkor oda az értékük.

Nincs kézikönyv, vagy leírás a munkafolyamatról, esetleg valami olyan anyag, amiből majd az utókor is dolgozhat. Aki belép a céghez, az kezdhet mindent szépen kitalálni az elejétől. Hát, mit ne mondjak, nem egy csapatmunka.

A döntésképtelenség a hierarchikus japán társadalom felépítéséből származik, mindenről (még a Power Point prezentáció színéről is) az igazgató dönt. Ez az egyik dolog, amiért többet nem fogok japánokkal dolgozni, ez a tötymörgés a feladatokon.

Nekem, amikor a japán pánikol egy probléma láttán, az kifejezetten vicces. Tördeli a kezét, sóhajtozik, szívja a fogát, ide szalad, oda szalad, csak éppen veled nem ül le és beszéli át, mi lenne a legjobb megoldás. Nem, hanem szalad eggyel feljebb, megkérdezni a saját főnökét. Aztán együtt szaladnak még feljebb.

Amikor az amerikai kultúra találkozik a japánnal

Takenaka-sannal csak egy évig dolgoztam (szerencsére), aztán következett Kazuhito. Na, ő viszont egy tipikus anti-japán fiatal gyerek volt, nem tudom, mit tolt egész nap, de pörgött, mint a búgócsiga.

Daureolta a haját. amiért meg is kapta a magáét a főnökétől, és mivel régebben San Franciscóban dolgozott egy másik leányvállalatnál, meg volt veszve az amerikai kultúráért. Két jelszava volt: New implementation! és bármit csinálhatsz csak Don`t loose money!

Amikor ő lett a főnököm, akkor kezdett fellendülni az osztály, mert vett föl pár új embert. Az elején csak japánokat, így egész nap a japán karattyolást hallgattam, de aztán érkezett egy cseh és egy lengyel kolléganő is.

Kazuhito olyan szinten pörgött, hogy mindenkinek sikerült kiszívnia az energiáját a nap végére és én is folyamatosan fáradt és kimerült voltam. Na, ő aztán gyorsan tudott döntéseket hozni (amerikai módra) és az akkori nagyfőnök (egy nő, Murakami-san) hasonlóan gondolkodott, így együtt szépen kiegészítették egymást (a többieknek meg az agyára mentek).

Kaz-nek egyébként vastagon benne volt a keze abban hogy Takenaka-t visszaküldték Japánba, nem nagyon jöttek ki azok ketten, amin egy cseppet sem csodálkozom.

Kazuhito volt a főnököm, amikor elmentem gyesre. Azt írtam korábban, hogy két évig éltünk Magyarországon, persze a cég nem támogatott ilyen hosszú ideig, hanem akkor kiléptem tőlük.

Majdnem két évig voltam otthon a babával, ezután Budapesten is dolgoztam egy kicsit, a Citibanknál, pár hónapot. A férjem ezalatt szintén Pesten dolgozott egy telekommunikációs cégnél, portugál nyelvű Customer Support Service.

Vissza Londonba

Visszakerülni úgy tudtam a régi cégemhez, hogy mivel a régi kolléganőimmel tartottam a kapcsolatot, így értesültem róla, hogy vannak nyitott pozíciók. Így újból elküldtem az önéletrajzom, és az akkori főnök (Ishiguro-san) le is interjúzott telefonon. Őt ismertem korábbról, mert ő volt az egyik kontaktom a japán anyacégnél.

Az interjú sikerült, egy hónapunk volt összecsomagolni, és irány vissza London. Kazuhito tehát már nem volt ott, hanem az új főnököm, Ishiguro-san. Ő sem egy tipikus japán. Ugyanis annak ellenére, hogy rengeteget dolgozott, emellett azonban végtelenül humánus volt a kollégákkal.

Ő volt az ideális főnök egy kisgyerekes anyukának. Ha szaladni kellett valamiért az oviba, rögtön elengedett, ha segítség kellett a munkában egyből vette a telefont, vagy írta az emailt.

Az egyedüli hibája talán a japános döntésképtelenség volt, bár ezzel sikerült jó sok embert felbosszantania maga körül, mert túl magas pozícióban volt ahhoz, hogy bizonytalan legyen döntéshozatalban.

Teljes elköteleződés

Sajnos, a pozíciója miatt pár hónap után átdelegált pár dolgozót az alatta levő Akira-sannak, aminek senki sem örült. Akira... azt hiszem akkor őszültem a legtöbbet, amíg neki riportoltam.

Akira egy velem egykorú fiú és őt egyenesen az egyetemről szelektálták a céghez. Japánban ez élethosszig tartó elköteleződést jelent a céghez, a cég az első, amivel kel az ember, és az utolsó, amivel fekszik. Elbocsátani nem fogják a dolgos szalariment.

Akira ideje alatt tanultam a legtöbbet a japán vállalati kultúrából. Kénytelen voltam ugyanis utánaolvasni és megérteni mit miért csinál, mielőtt kidobom őt az ablakon a 15. emeletről.

Akira nagyon gyatra angol nyelvtudással érkezett a londoni irodába, ahol egyből alá is pakoltak pár embert, akiknek ő lett a főnöke. Ez egy kihívás volt, amit neki a karrierlépcsőn teljesítenie kellett (management).

Ez is egy pont, amit a japán cégek csinálnak: mindegy, hogy valaki alkalmas-e egy munkára vagy sem, ha elvárják tőle, hogy lépdelje végig a karrierlépcsőt, akkor végig kell rajta menni, ha tetszik, ha nem.

Nem kétlem, hogy Akira okos ember volt, csak éppen nem sok jött át ebből az okosságból a rossz angolja miatt. Az egyik angol kolléganő, Carly, a maga londoni akcentusával, meg Akira, na, ahogy ők kommunikáltak egymással, attól a földön voltam a nevetéstől.

A japánok ugyanis kényszeresen kerülik a konfrontációt, ha nem tud valamire válaszolni, akkor egyszerűen hátat fordít neked, vagy nem néz rád, kicsit ilyen strucc-politika, ha ő nem lát, őt sem látják. Hát Carly-val ezt Akira jó sokszor eljátszotta, Carly meg csak állt kukán, várva a válaszra...

Egy japán csókos

Az elején sajnáltam amúgy szegényt, de aztán amikor már többet is megtudtam róla, akkor már nem annyira. Londonba hátszéllel érkezett, az igazgató barátja volt a nagybátyjának, aki egy vagyonos ember Japánban.

Akira egy elég sznob agglegény volt, szerette a macskákat és a számítógépes játékokat. Büszke volt arra, hogy csak 2-3000 fontos (!) pulóverei voltak, bérlete a golfklubba, és apartmanja a St. James Parknál, szolgálati autó, céges telefon, költségek minden fizetve.

Félreértés ne essék, nem ez zavart engem, hanem európai szemmel nézve ő nem csinált semmit egész nap, Facebook bekapcsolva, naponta többször elaludt a széken, és ha valami munka volt, akkor persze az utolsó pillanatban szólt, hogy meg kellene csinálni, mert hát a 900 olvasatlan email között elvesztek a fontos dolgok.

A mi szabadságunkat persze úgy kellett tőle kikönyörögni, és ezen is csak akkor változtatott, amikor rövid időn belül 3 kolléga mondott fel mellőle és én is jeleztem, hogy cégen belül mennék máshová.

Információt ő sem osztott meg soha, volt olyan hét, hogy nem is beszélt a beosztottaival. A legbosszantóbb azonban a csókos mivolta volt, hogy egy rossz szót nem lehetett rá mondani, minden japán őt védte, azzal a szöveggel, hogy Akira önmagához képest még így is rengeteget fejlődött.

Ja, mondom, a mínuszhoz képest akkor most éppen a nullán áll. Amikor 2015-ben bejelentette, hogy visszahelyezik Japánba, vettünk egy üveg pezsgőt a kollégákkal és meg is ittuk.

Irány Brazília

Ezután ismét átszervezések voltak a cégnél, a londoni irodát felszámolták. Az utolsó főnököm egy japán nő volt (Michiko-san), vele már csak pár hónapot dolgoztam, de az elég is volt. Tulajdonképpen visszakaptam a legelső főnökömet, csak női alakban.

Végtelenül merev, rugalmatlan nő volt, nagyon rossz angollal és néhány szituációból kiderült, hogy még buta is. Sajnos ezek a tulajdonságok őt nagyon bizonytalanná tették, így hiába voltam ott több éves tapasztalattal, nem nagyon engedett mozgásteret, vagy éppen az ellenkezője: a saját döntéseit akarta rám átruházni.

Nagyon nem húztam fel magam rajta, mert ekkor már gondolkoztunk a férjem országán, Brazílián, több okból is. Az egyik egy komolyabb betegség volt, ami kórházzal is végződött, ekkor úgy láttuk, hogy jó lenne valamelyikünk családjához közelebb lenni, és Magyarország ugye már nem jött be egyszer.

A másik az időjárás, ez van, 8 év után nem bírtam tovább elviselni a hűvöset, és a szelet. Nagyon szeretem a meleget és nem volt elég az évi pár nap, vagy hét, hogy feltöltsön az év többi részére.

Családdal jönni-menni pedig nem volt olcsó mulatság, a lakás bérleti díja egyikünk fizetését majdnem teljes egészében elvitte. Így a döntés megszületett, a munkaköröm nekem is megszűnt az irodával együtt, így a végkielégítéssel tavaly tavasszal elköltöztünk Brazíliába.”

A többi történésről Cecília blogot ír, akit érdekel, itt megtalálja a Hello from Santost.

(Fotó: Diliff)

HÍRMONDÓ

Menjünk Horvátországba dolgozni?

Jön a nyár, ilyenkor a magyarok egy jelentős része a horvát tengerpart felé veszi az irányt – pihenni. Idény nyáron éppenséggel mehetnénk dolgozni is, ugyanis a horvátoknál (is) akkor a munkaerőhiány, hogy komolyan fontolgatják, külföldről kellene munkaerőt odavinni. A horvát munkaadók szövetsége szerint komoly hiány van idénymunkásokból, főleg a kereskedelemben és a turizmusban. Ami azért is érdekes, mert ezzel párhuzamosan a munkaügyi hivatal nagy számú munkanélkülit tart számon. (További infókat itt találtok.)

Mi lesz a kiküldetésben dolgozó magyarokkal?

Ez az, amit egyelőre nem nagyon tud senki, hiszen minden jel arra mutat, hogy az Európai Bizottság alapvető változtatásokat akar bevezetni a jelenleg érvényes rendszerbe. A probléma akkor kezdődik, amikor a sokkal kisebb költséggel dolgozó (gyakran kelet-európai) szolgáltató rövidebb vagy hosszabb időszakra a nyugat-európai piacokon megjelenik és versenyezni kezd az ott letelepedett vállalkozásokkal. (Részletek itt olvashatók.)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!