Nem akármilyen történet következik, hiszen főszereplője, Natasa Szentpéterváron találkozott Burundiból érkezett párjával. A szerelem kibírta a kultúrák különbözőségét és a jelek szerint kibírja a távolságot is, hiszen főhősünk jelenleg (és egyelőre…) Magyarországon lakik. (A képekért köszönet a szerzőnek.)
Ha neked is van hasonló tapasztalatod és szívesen megírnád a történeted, ne habozz! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.
„A 2014-es bakancslistám első pontjai között volt egy külföldi ösztöndíj, az egyetem által kínált lehetőségek közül mindent vagy semmit alapon jelentkeztem a Go East évre hallgató ösztöndíjra (a jelentkezés ugyanis kizárta az ERASMUS-programot és fordítva).
99%-ban biztos voltam benne, hogy elnyerem, ugyanis a tendencia még mindig nem azt mutatja, hogy a magyar diákok mernének utazni, vagy új tudásanyagot magukba szívni külföldön, 1 hibaszázalék pedig belefért.
A program alapján Grúziát, Törökországot kihagyva a nagy óriás lehetőségei között vacilláltam: Oroszországba 5 különböző egyetemmel állt kapcsolatban az én sulim, így miután kilőttem az Urál messziségét, valamint egy ipari városkát délen (Brjanszk, ami csak azért vonzott, mert édesanyám lévén a nagymamám a „másik oldalon lakik”, Fehéroroszországban), maradt Moszkva és Szentpétervár. Szeretem a nagyvárosokat, sok gondolkodás és kutatómunka után Pétervár mellett döntöttem és szerencsére nem bántam meg.
Az ösztöndíj elnyerése után 4 hónapom állt rendelkezésre a papírok elintézésében, ami meglepő módon nagyon gördülékenyen ment az orosz oldalról (azt tudni kell, hogy 5 évente ment ki 1-1 diák az egyetemünkről, így nem volt bejáratott út).
A diákvízum esetén, csakúgy, mint bármilyen 3 hónapnál hosszabb idejű kint tartózkodásnál, HIV-tesztet kell végezni, majd szerződéseket aláírni, amit közben a nyári munkám miatt Spanyolországból intéztem. A nyár utolsó hetén már a vízummal és repjeggyel a kezemben készültem a vodkalandra.
Inkább a személyes motiváció vitt keletre, mintsem a tudományos fejlődés, hiszen egy telekommunikációs egyetemen kötöttem ki egészségügyi szervező hallgatóként.
Az ösztöndíj szerencsére kevés kreditet kívánt, a tanárok sem vették túl komolyan az egészet, rajtam kívül csak franciák voltak, akik ráadásul mesterszakosként ültek ott.
Édesanyám miatt volt már előzetes orosz nyelvtudásom, így a nyelvórákra inkább csak frissítésként és a meleg időért jártam be, majd két hónap után új diákok jöttek, főként Afrikából, akik szintén ösztöndíj által voltak Oroszországban.
Bejáratott dolog ez, minden évben jönnek, az első évben megtanulnak oroszul „valamennyire”, utána szeptemberben pedig ők is elkezdik az egyetemet a választott szakukon – oroszul. Ezért is jártam be inkább az ő óráikra, nekik sokkal nagyobb motivációjuk volt a nyelvtanuláshoz és sokkal jobban haladtak, mint a franciák.
Egy nyugatias város
Az öthónapos ott töltött időm nagyon jól telt, szerencsére unatkozni csak az tud, aki akar. Nem vagyok múzeumszerelmes, sőt kifejezetten nehezemre esik unalmas sétákat tenni, de az Ermitázs elvarázsolt többször is.
És nem csak a múzeumok, de a város atmoszférája is egészen nyugatias, sokkal nyitottabbak az emberek, mint az ország többi területén. Péterváron nem csak a város lopta el a szívemet, hanem valaki más.
A barátomat a kollégium dohos, oldschool konditermében ismertem meg. Ő Burundiból érkezett, amiről előtte még nem is hallottam, viszont egy kávézás alkalmával jobban megismertem.
Burundi egy kis állam Afrika szívében, fővárosa Bujumbura a Tanganyika-tónál fekszik. Mesélt a polgárháborúról (1993-2005), ami lényegében az egész kiskorát végigkövette majd persze mesélt arról, hogy ő hogy került Oroszországba.
Keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy külföldre jöjjenek afrikai országokból, országos szinten kell a TOP10-ben lenni a tanulmányi eredményeket illetően, és nincs választási lehetőség az országot illetően (vagy az ottani „felső tízezerbe” kell tartozni, és akkor sincs akadály persze).
A barátomnak felajánlották Oroszországot, és dönthetett, hogy jönni akar, vagy sem. Az ottaniak is elég másképp vélekednek az Oroszországba menő afrikaiakról, ugyanis úgy tartják, hogy a hideg idő és egyéb szocializációs problémák miatt sokan az alkoholba, vagy másba fojtják „bánatukat” és egészen más emberként térnek vissza.
Hét év Oroszországban
A barátom 7 éve érkezett Oroszországba, először egy Voronyezs nevű városban töltötte az első évét, ahol megtanult oroszul, végül a telekommunikációs szak miatt jött Pétervárra, amit azóta már el is végzett és a Phd-t kezdte meg előző szeptemberben ugyanazon az egyetemen.
Akik már régóta, több éve élnek Oroszországban egész jól integrálódtak, nagyon jól beszélnek oroszul, dolgoznak és sok szokást is felvesznek, például az ünnepeket is az ortodox ünnepekkor tartják, illedelmesek – mint az oroszok úgy általában, bár ezt sokan nem tudják.
Az orosz karácsony mivel januárra esik, így ott nem számítottam karácsonyi gyereknek a december 24-ei születésnapommal, amikor is az új afrikai osztálytársaimmal és néhány orosz barátnőmmel elmentünk a MazaPark nevezetű komplexumba, ami egy hatalmas játékterem bowlinggal, karaokeval, rodeóval, görkoripályával, diszkóval, billiárddal, mozival, 5D mozival stb. Majd a barátommal utaztam Moszkvába is, ahol végül is levontam a következtetést, miszerint jól döntöttem Pétervár mellett.
Távkapcsolatban puskalövésekkel
2015 januárjában jöttem haza és utána kezdődött a távkapcsolatunk, amit szerintem elég jól menedzselünk a ritka találkozók ellenére is. Nekem valamivel könnyebb kijutnom a vízum és egyéb papírok miatt, ezért áprilisban vissza tudtam menni két hétre.
Egy ilyen út sajnos nem olcsó, és diákmunkákkal nem két hét alatt tudtam összehozni, ezért a következő találkozónk csak októberben volt. A legfőbb ok pedig nem csak a pénz volt, hanem ő is hazautazott 6 év után először Burundiba.
Én augusztusban folyami hajóra mentem dolgozni, az ottani másfél hónapom során nagyon nehéz volt a kapcsolattartás, hiszen sok országot érintettünk a hajóval, ezért nem volt folyamatos internetkapcsolatom, az övéről nem is beszélve.
Volt olyan is, amikor úgy beszélgettünk, hogy hallottam a puskalövéseket, amitől persze mi sokkot kapnánk, neki ez pedig természetes volt és „majd úgyis elhallgatnak”.
Októberben neccesen, de előbb vissza tudott menni Szentpétervárra (a bürokrácia, ugye). Megint két hetet töltöttem kint, Pétervár még mindig tudott újat mutatni, rettenetesen élvezem a kint töltött időt. Viszont a következő találkozót Magyarországra szerveztük.
Bürokrácia a köbön
Ez természetesen a bonyolultabb verzió, amin nem biztos, hogy végig mennék még néhányszor. A február végi utazás szervezése december közepén kezdődött egy meghívólevél igénylésével a Bevándorlási Hivatalnál. Ehhez rendelkezni kell egy csomó pénzzel, lakással, ugyanis ezt ellenőrzik (míg az én orosz meghívólevelem kattintásra készül 20 dollárért az interneten).
Másodszori beadásnál elfogadták az igazolásokat – a sok pénz kimerül egy kitoloncolás esetén fizetendő repjeggyel a meghívott országába, esetemben Burundiba - és január elején személyesen is meginterjúvoltak a lakásunkban.
A szerelmi sztorink belefért egy A/4-es lapba, minden rögzítésre került, ezek után ki is adták a meghívólevelet. Sajnos az orosz posta nem a legjobb, így ajánlva és elsőbbségivel sem ért oda 2 hét alatt, hanem csak 3 hét alatt, ami miatt el kellett tolnunk az utazást, persze papírmunka volt bőven.
Péterváron egy nagy vízumközpont van, ahol minden papírt le kellett adnia a barátomnak (bankszámla-kivonat, egyetemi igazolás, stb), eközben már érdeklődtek felőle a kinti konzulátuson nálam, nem is egyszer.
Utána őt is interjúztatták a nagy love-sztorinkról, ami után szintén kaptam telefonhívást, hogy biztos vagyok-e benne, hogy visszamegy. Voltak kevésbé kedves megjegyzések is, de ez talán nem is érdekes.
A hosszú ügyintézés után az indulás előtti héten megkapta a barátom a vízumot és szerencsére az utazásnál se voltak problémák. Nem csak az első magyarországi, de az első uniós állam, ahol járt a barátom, mindenkit megnyugtatok, hogy elegendő pálinkával tért vissza Oroszországba és nagyon tetszett neki az ország.
Az egész procedúra viszont már inkább nekem volt kínos, amit egyfelől megértek, másrészről pedig a sok személyeskedő és kínos telefonálás miatt inkább be sem vállalnám egy ideig. Szerencsére dolgozik bennem a wanderlust, így a következő alkalmakkor én utazom hozzá.
Jövőbeli terveink között szerepel az összeköltözés, viszont neki még 3 év vissza van a Phd-képzésből, így én költöznék Pétervárra, amit egyébként szívesen is tennék, de nem vagyok benne biztos, hogy rögtön munkát tudnék találni. Így jelenleg most folyami hajós munkákkal utazgatom és dolgozom és majd látogatóba is megyek Szentpétervárra hamarosan.”
Ha érdekelnek Natasa további kalandjai, írásai, látogass el a blogjára, amit itt érhetsz el. A poszt szervezésében a Frankfurti mesék blog szerzője, Gabuschka segített, köszönet neki érte!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek