Cecília története nehezen nevezhető átlagosnak, hiszen éppen tíz éve kezdődött, amikor (alapvetően a nyelvtudás tökéletesítéséért) Londonba költözött, viszonylag biztos magyarországi karriert feladva. A brit fővárosban aztán megküzdött elsősorban saját magával, találkozott leendő férjével, hogy aztán élete még érdekesebb fordulatot vegyen. (A képekért köszönet a szerzőnek!)

Ha neked is van egy történeted, külföldre költöztél, ott találtál párra, vagy csak úgy gondolod, kiírnád magadból a történteket, ne habozz! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

„Az én határátkelésem 2006-ban kezdődött, vagyis elméletben már 2005-ben. A főiskola elvégzése után (pénzügy szak, pénzintézet szakirány) egy budapesti kereskedelmi banknál kezdtem el dolgozni és 2005 táján kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy nyelvgyakorlás céljából ki kellene mennem egy időre Angliába.

Ugyanis, ahogy akkoriban nézegettem a karrierlehetőségeket a bankon belül, az összes komolyabb pozíció tárgyalóképes angol nyelvtudáshoz volt kötve, és hát az nekem nem volt.

A nyelvtani háttér megvolt hozzá, de én az a típus vagyok, hogy amíg nincs benne rutinom, idegen nyelven nehezen szólalok meg. Akkor úgy gondoltam, hogy ha nem tudom élő környezetben gyakorolni az angolt, akkor a jobb munkalehetőségekből nem lesz semmi.

Londoni mézeshetek

Így történt hát, hogy 2006-ban, 28 évesen, az egyik budapesti szervezőirodán keresztül befizettem egy 3 hónapos nyelvanfolyamra (ez a cég ugyanannyi időre szállást is biztosított), a bankból kértem egy év fizetés nélküli szabadságot, és irány London. Úgy terveztem, hogy a nyelvtanfolyam vége felé, vagy az után keresek irodai munkát, bár fogalmam sem volt milyen esélyeim lehetnek.

A Londonba érkezésem első időszaka fantasztikusan telt. Élveztem a várost, pörgést, a pár hónapos munka nélküli „szabit”, a nyelvtanfolyamot. Ott megismerkedtem jó pár emberrel is, akik később a barátaim lettek.

Aztán egyszer az egyik osztálytársam szólt, hogy ő el akar jönni a hotelból, ahol büfés reggeliztetésnél szolgált fel, nem akarok-e belépni helyette. Örültem a lehetőségnek, mert az iskola mellett úgysem tudtam volna még teljes munkaidős, irodai munkát keresni, a reggeliztetés pedig csak reggel 7-től délig jelentett elfoglaltságot, utána mehettem suliba.

A hotel is tetszett, a Swiss Cottage-nál levő Best Western hotellánc egyik kisebb szállodája volt ott és imádtam nemcsak a környezetet, de a hotel elegáns berendezését, a süppedős szőnyeget és reggel a kávé és friss pirítós illatát.

A munkakeresés nehézségei

Kábé három hónapig dolgoztam a hotelben, közben a nyelvtanfolyam is a végéhez közeledett, én is sokkal bátrabban társalogtam már az emberekkel, így ideje volt rátérni az irodai munkakeresés projektre.

A szálláson, ahol laktam, megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki később a barátnőm lett és ha ő nincs, akkor szerintem munkát is csak később találtam volna. Én ugyanis nem vagyok az a nagyon pörgős típus, vagyis inkább bizonyos helyzetekben bátortalan vagyok és ez sokszor idegesít is. Viszont ha összetalálkozok egy olyan emberrel, aki ebben pont az ellentétem, akkor én is felpörgök, felbátorodom és optimistábban látom a dolgokat.

Együtt kezdtünk el irodai munkát keresni, csak ő olyat, ahol a németet is tudta használni, én pedig pénzügyeset. Ez úgy nézett ki, hogy délben, munka után irány az internet és csak küldtük, küldtük az önéletrajzunkat online, naponta kábé tizet (főleg a reed-en és a monster-en).

Az első néhány hívás ügynökségektől jött, és nem volt túl sikeres, mivel alig értettük a nőt, és volt olyan, aki a huszadik visszakérdezés után megkérdezte: Hölgyem, Ön most akar munkát találni, vagy sem?

De bíztattuk egymást, így nem csökkent a lelkesedés. Nekem később a további telefonhívások úgy alakultak, hogy az ügynök kvázi leinterjúztatott telefonon, és ez persze mindig délben történt, amikor mentem haza a hotelból, vagy az utcán, vagy a buszon.

A kérdések kábé mindig ugyanazok voltak, fejtsem ki bővebben az önéletrajzomat. Így végül írtam egy kis esszét és azt egy az egyben felolvastam az ügynököknek a telefonba, hogy nagy izgalmamban legalább ott ne csináljak hülye nyelvtani hibákat vagy keressem a szavakat.

Volt pár intejúm személyesen is ügynökségekkel, ahol tulajdonképpen csak regisztráltak, beszélgettünk, elmondtam mit keresek, és mondták, hogy majd szólnak. Egyszer aztán csörgött a telefon, egy hölgy hívott, hogy van ez meg ez a pozíció, szerinte jó rá az önéletrajzom, menjek be, beszélgessünk. Jó, bementem, és végigmentünk az álláshirdetésben leírt követeményeken, hogy ezen belül miből mennyi tapasztalatom van.

Szerencsére, ha nem is 100%-ban, de a tapasztalatom elég volt a pozícióhoz, és a hölgy el is küldte a jelentkezésemet a céghez. Majd pár nap múlva jött a hívás, hogy mehetek interjúra, ekkor meg ekkor, itt a cím, és majd hívjam őt, hogy hogyan sikerült.

Ez előtt az interjú előtt egyébként volt egy másik is, a Hyde Parknál, de ott szakmailag nem feleltem meg, és őszintén szólva eléggé feszengtem az intejún is. Ott első nekifutásra nyolcan interjúztattak le, kettesével jöttek be a szobába, először a HR-es, aztán a kisfőnök, a nagyfőnök, osztályvezető stb, így eléggé agymosottan jöttem ki az épületből.

A fordulópont

Megérkeztem tehát a megadott címre, egy kicsit korán is, és ott találtam magam a City közepén, a Gherkin mellett. Hát, ha addig nem voltam ideges, akkor csak most kezdett felmenni igazán a vérnyomásom, és hirtelen eszembe jutott honnan indultam, egy kis faluból, Magyarországról, és most itt állok Londonban a bank negyedben, és csak azt éreztem, hogy nagyon, de nagyon meg akarom kapni ezt az állást.

Bejelentkeztem a recepción, aztán vártam a PA-t, aki hamarosan meg is érkezett (Stacie-nek hívták) az az igazi lelkes, mosolygós angol lány, akinek bármit mondasz minden vicces és fantasztikus. A 15. emeleten volt az iroda, és kiderült, hogy egy japán elektronikai cég belső bankjában vagyok. Stacie bekísért a tárgyalóba és amíg ott vártam, gyönyörködtem a kilátásban, akkor onnan még volt kilátás a Tower Bridge-re.

Nemsokára meg is érkezett a japán nagyfőnök (egy nő), és vele a kollégája, a későbbi főnököm (egy férfi). Amikor elkezdődött az interjú, hirtelen megkönnyebbültem. Először is, nekem a japán (vagyis az ázsiai) akcentus eléggé érthető. A nyelviskolában nagyon sok dél-koreai barátom volt, így megszoktam.

A másik, hogy általában véve a japánok angol nyelvtudása, hát...nem a legjobb. Így azért tudtam mondani a magamét, nem nagyon kérdezgettek vagy kötöttek bele, inkább bólogattak ezerrel. Végül az egész intejú jó hangulatban telt, elmondták, hogy mit várnak el tőlem, milyen jellegű munka lenne és beszélgettünk Magyarországról is, végül kedvesen elbúcsúztak.

Még azon a héten kaptam a telefont, hogy átmentem az intejún, már csak a HR-es interjú van hátra, de az eléggé formalitás. 2006 augusztusában kezdtem el dolgozni mint Finance Officer és majd 7 évig dolgoztam ennek a cégnek (pontosabban 9 év - 2 év otthon a babával), egészen 2015-ig, amikor is a londoni irodát felszámolták, így én is eljöttem.

Dél-amerikai párral Magyarországon és Londonban

A londoni évek alatt ismertem meg a férjemet, aki 2005-ben, éppen egy hónappal a terrortámadások előtt érkezett, így jó kis élményben volt rögtön része, mivel ő is gyakran használta azt a vonalat ahol a metró robbant.

2007-ben találkoztunk, aztán a gyes alatt 2 évig Magyarországon laktunk, onnan 2011-ben költöztünk vissza Londonba. A férjem dél-amerikai, és a legnagyobb oka visszaköltözésnek a nyelvtudás hiánya volt.

A magyar nyelv nem könnyű és hiába járt ő tanfolyamra, nagyon távolinak látta azt a jövőt, amikor már nemcsak a napi rutint tudja szépen elmondani, hanem részt venni komolyabb beszélgetésekben, véleményt nyilvánítani, kifejezni magát. Az ő személyisége is olyan, hogy nagyon szeret jönni-menni-intézkedni-beszélgetni és éreztem, hogy Magyarországon emiatt kínlódik, nem lehet teljesen önmaga.

Fodrász, házi orvos, fogorvos - vagy kísérgetnem kellett mindenhová, vagy angolul beszélő embereket kellett keresni. Kiégett a konnektor, hivtam villanyszerelőt, de a férjem csak ott toporgott én meg nem tudtam angolul mi micsoda az elektromos dolgoknál. Ugyanez a számítópéppel.

Defektes az autón két kerék, nekem kellett szerelőt hívni, vinni a kocsit, megegyezni az árban, ahol persze átverhetnek, mert nem vagyok az a talpraesett típus. A férjem igen, de ő meg nem tudott segíteni. Bölcsiben is ugyanez, csak én tudtam beszélgetni a dadusokkal.

Így tehát a tehetetlenség egy idő után eléggé türelmetlenné tette őt, nekem pedig fárasztó volt, így érett meg a gondolat, hogy visszaköltözünk Londonba. Azóta egyébként már onnan is eljöttünk, ismét, de ezúttal a férjem országába, és számomra ez a kaland még csak most kezdődött, és remélem, hogy egyhamar nem is fog befejeződni.” :-)

(A poszt megszületésében a Frankfurti mesék blog és Gabuschka segített. Köszönet érte!)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!