Az Egy napom sorozat mai részében a brit főváros következik, Magda meséli el hogyan is telik egy átlagos napja, amit a kutya és a (rémálomszerű) tömegközlekedés fog keretbe, de közben kiderül az is, miért öltöznek úgy az irodai munkához is a nők, ahogy, és melyik kantin az igazi. (A képekért köszönet a szerzőnek.)

Neked hogyan telik egy napod? Írd meg, készíthetsz mellé fotókat, videót is akár - és ne feledd, nincs unalmas nap és unalmas munkahely! :) A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

A sorozat korábbi részeit itt találjátok!

„A napom azzal indul, hogy hét körül ébredek, és megpróbálom kikönyörögni a kiskutyát az ágyából. Ő sem szeret korán reggel kelni, teljesen megértem. Ami persze igazságtalan is valahol, mert én ihatok kávét, ő meg nem.

Irány a park, ahol még mindig könyörögnöm kell, hogy haladjunk, mert ő tényleg nem egy morning person. Dog. Mindegy. Szerencsére a szomszéd utca már a park, ami akkora, mint a Városliget a Pecsa, a Közlekedési Múzeum és a műjég nélkül.

Ha több időm van, akkor lesétálunk a Temze partra, ami teljesen futurisztikusan néz ki. Egyik oldalon Chelsea gyönyörű házai, másik oldalon csillogó üveg mindenhol, felhőkarcolói magasságokba érnek az épületek, a vízen lakóhajók, úgy néz ki, mintha egy nyaralóhelyet véletlenül a Manhattan közepére építettek volna.

Először irigykedtem is ezekre a csodaházakra, milyen szép a kilátás onnan, este üldögélhetnénk a teraszon a naplementében borozva. De egyik ismerősünk itt lakik a tizennegyedik emeleten, és nemhogy nem lehet kiülni a teraszra, még cigizni se lehet kimenni, mert a folyamatosan süvítő szél kifújja a kezedből. 

Közben elhaladunk az Albert híd mellett, ami az Erzsébet híd kiköpött mása kicsiben.  Igen, az olvasó láthatja, hogy Pesttől még mindig nem sikerült elszakadnom. (Hát higgyék el, tényleg nem. Ahogy leszállok Ferihegyen, átkapcsolok pesti üzemmódba, és amíg itt minden nap iszom kávét a Costában, addig Pesten megláttam, hogy ezer ft egy tejeskávé, felháborodottan kérdeztem a meglepett pultoslánytól, hogy MICSODA? EZER FORINT? Na jó, nem kérek! Viszlát!)

Ha hazaértem adok enni a kutyának, és kiírom egy cetlire, mert amíg ezt nem vezettük be, addig az volt, hogy reggel kivittem sétálni, amíg a fiúm aludt, hazajöttem, megetettem, és elmentem dolgozni. Ő mindig később kel, kivitte sétálni, hazajött, megetette, elment dolgozni.

Délután hamarabb ér haza, kiviszi sétálni, utána megetette, és ment találkozni a barátaival. Én később értem haza, kivittem sétálni, hazajöttünk, megetettem. A kutya meg egyre csak hízott és hízott, amíg rá nem jöttünk, hogy négyszer kap enni kettő helyett, a kiskutya meg nem szólt volna!

A munkába járás rémálma

A reggeli utazás Londonban felér egy rémálommal. A munkaidő kilenc-fél tízkor kezdődik, reggel nyolckor a belváros még kihalt teljesen. Egy óra alatt közlekedik több millió ember, és sokszor előfordul, hogy csak a hatodik-hetedik metróra tudok felszállni.

Viszont a londoniak rettenetesen jók sorbaállásban. Szerintem ez az egyik hobbijuk. Más magyarázat nincs arra, hogy sztoikus nyugalommal szobroznak húsz perceket száz méteres EGYES SORBAN a buszokhoz, nincs lökdösődés, nincs gyurcsányozás/orbánozás/demszkyzés.

Olvasnak, zenét hallgatnak, nyomkodják a telefont, és csöndben araszolnak előre. Hihetetlen, komolyan. Nekem főleg Pest után, vagy Tel Aviv után, ahol az első nap azt tanultam meg, hogy itt nincs olyan, hogy sor. Azt hiszem erre nincs is megfelelő héber szó, mindenesetre én egyszer se hallottam.

Az Allenbyn vártam a serutra (iránytaxi), ahol teljes meglepetésemre kilöktek a sorból, ahogy megérkezett a kisbusz. A következőnél valaki megfogta a könyököm, és lependerített a lépcsőről.

A harmadiknál már nem hagytam magam, ott csak simán átgyalogoltak a lábamon. A negyediknél egy idős néni megszánt, és „új bevándorló!” felkiáltással utat kért nekem, persze két percen belül kiderült, hogy magyar volt. Gondolom ez csak az egyik ok, miért nem hemzsegnek Izraelben az angol turisták.

Nagyon nehéz volt megszoknom ezt a tömeget, és sokszor visszasírtam a hármas metrót, ahol a reggeli csúcsidőben se volt olyan, hogy ne férjek fel a metróra, még a metróégéseket is bevállalom és a pótlóbuszt, de a londoni közlekedés csúcsidőben tényleg minden képzeletet felülmúlóan rémisztő.

Különben a jegyárak is változnak a metrón és a londoni vonatokon: hétfőtől péntekig 6.30-9.30-ig, és 16.00-19-00-ig drágább, ezalatt az időszak alatt nem lehet biciklit szállítani a DLR-en, a vonaton, és az Overgroundon.

Viszont egy előnye van, Londonban mindenki láthatatlan. A metrón általában olvasnak / filmet néznek / zenét hallgatnak / körmöt lakkoznak / sminkelnek / fésülködnek / pötyögnek a laptopon / eldobálják a Metro újságot. Senki nem foglalkozik a másikkal, még szerintem krumplit is pucolhatnék, azt se vennék észre. Egyébként a metrón szoktam sminkelni, ha itt is lehet, minek húzzam ezzel otthon az időt.

A nagy tömeget jól jellemzi, hogy a forgalmasabb állomásokon, pl. Canary Wharfnál egy üvegfalat (tudom, hogy nem üveg az anyaga, nem kérek kommentárt) húztak fel a metró és az utasok közé, az ajtók akkor nyílnak, amikor a metró beérkezik. Ez segíti a gyorsabb haladást, és nem lökik egymást a mélybe.

Munkahely – kezdés előtt

Az irodába kilenc-tíz körül ér be mindenki, de azt nem mondanám, hogy azonnal nekiállnak dolgozni. A mi épületünkben van egy hatalmas biciklitároló, az alagsorban öltöző, zuhanyzó, szárító szoba, vasaló, hajszárító.

Itt általában mindig nagy a forgalom, és nem egyszer téptük ki egymás kezéből a hajszárítót. Aztán egy idő után elromlott, de szerintünk valaki direkt csinálta. Tehát az épületbe érkezés még nem jelenti, hogy automatikusan el is kezdenek dolgozni, a földszinti kantin ilyenkor csúcsra jár. Olcsóbb a kávé, mint a mellettünk lévő Caffe Neróban, de ugyanolyan.

Én viszont rájöttem, hogy a mellettünk lévő irodaépület kantinja még a miénknél is olcsóbb, így oda járok reggelente kávézni, croissant enni, a belépőkártyám megfordítva pont ugyanúgy néz ki, mint bárki másé.

Visszatérve az irodához. Nem vagyok meggyőződve, hogy az angolok a munka hősei. Reggel ugye húsz perc a reggeli, az oké. De hogy két-három óránként tea szünetet tartanak, és egy órás ebédszünetet is, délután ötkor pedig mindenki eldobja, ami a kezében van, az eredményez számításaim szerint nettó három óra érdemi munkát a nyolcból. Ami inkább hét.

Ruha (és smink) teszi?

Az öltözködés a nőknél nekem nagyon vicces. Business casual az előírt, ezt a férfiak be is tartják, szigorúan öltönyben. Persze azért harminc alatt nálunk is angol ficsúrok a jellemzők a teljesen szűkre szabott nadrággal, amiben néha nem tudom, hogy tudnak létezni, némelyik annyira szűk, hogy hogy tud benne egész nap ülni? (Ja, nem ül, hát teázik, reggelizik, ebédszünetre jár, félóránként cigizni.)

A nők viszont akik nem vezető beosztásban dolgoznak, úgy néznek ki, mint akik életük bulijára igyekeznek. A 12 cm-es de sokszor magasabb és platform cipő a minimum, enélkül nem nő a nő. A miniszoknya inkább, mint a térdig érő, és vastag smink. De a nagyon vastag. Műszempilla. De a felragasztható. Feltűnő rúzs. Ez tényleg elmaradhatatlan, és a Mulberry táska természetesen.

Néha nem is értem, hogy a férfiak hogy tudnak a munkára koncentrálni, mikor az egy főre jutó dekoltázsok száma nagyobb, mint egy random szórakozóhelyen Siófokon. És az nyár.

Persze, persze, értem én, hiszen a legtöbben férjhez akarnak menni, ahogy azt az egyik kolléganő is megjegyezte, mikor kérdeztem, hogy de csinos vagy, színházba mész? Ja, nem, csak szeretnék egy gazdag férjet.

Szóval mindenki nagyon jól néz ki. Kivéve engem. De ezen hamar túlteszem magam, mert így legalább senki nem gondol riválisnak, és bátran odamehetek bármelyik férfi kollégához öngyújtót kérni, nem terjed szélsebesen a pletyka másnap, hogy lefeküdtünk. Igen, a munkahelyi pletyka az itt is munkahelyi pletyka országtól függetlenül.

Délután ötkor, legkésőbb fél hatkor hosszú tömött sorokban hagyjuk el az irodát, hogy benépesüljenek a környékbeli pubok. Először nem értettem, hogy miért kezd mindenki későn, dolgozni, és nem fél 8-8-kor, mint minden normális ember, de nem tartott három napig, hogy rájöjjek.

Munka után, hazafelé

Hazafelé ugyanaz a rémálom a közlekedés, mint reggel, megspékelve azzal, hogy csütörtök a kispéntek, és este kilenc körül kezdődik a második csúcsidő a becsiccsentett hazafelé tartó cityben dolgozók hadával.

Szóval hazaérve megint kutyasétáltatás, és utána a pubban találkozó a barátainkkal, akik úgy járnak a helyi kocsmába, mint a saját nappalijukba. Itt meleg van, kandalló, tisztaság, tágas tér - mindenki elfér - mindig van étel és ital, ezek közül nem mind mondható el az angolok nappalijáról. Különben a pub rövidítése a public house-nak. Így már érthetőbb a nappalival vont párhuzam.

Szóval ez egy átlagos nap Londonban, nem mondom, lehetne érdekesebb is. Néha emlékeztetnem kell magamat, hogy a világ egyik legcsodálatosabb városában élek. Úgyhogy most azonnal biciklire is pattanok, és lemegyünk a Richmond parkba a kiskutyámmal, hogy azért vidék is legyen.”