Romsics Balázs képeivel már többször is találkozhattatok itt, a blogon, most viszont arra kértem, kicsit beszéljen magáról, hogy ne csak a fotókat lássuk, hanem azt is, aki készítette őket. Beszélgettünk arról, hogyan került Londonba, mennyire nehéz érvényesülni egy ekkora városban, és persze arról is, mik a céljai.

- Hogyan választod ki a képek témáját?

- Egyszerűen, sétálok Londonban, és ha meglátok valamit, akkor már van témám. Annyira szépek az épületek, a régi házak, a Temze-part, rengeteg szép képet lehet készíteni.

London a témák tömkelegét adja. Én alapvetően nagyon szeretem a buszokat, a Shardot, a Tower Bridge-t, a felhőkarcolókat, a metróban is lehet nagyon szép dolgokat fotózni.

Így készülnek a fotók: sétálok és próbálom mindezt megörökíteni az én ízlésemnek megfelelően.

- Mindig van nálad kamera?

- Általában van velem a hátizsákban kamera, de ha nincs, vagy éppen sötét van, vagy nincs nálam állvány, akkor visszamegyek és lefotózom később. Ha naplementét fotózok, akkor azt nyilván megvárom, mert azt nem szeretném utólag rátenni a fotóra. De ha mondjuk olyan semmilyen az ég egy adott pillanatban, akkor is lefotózom és az utómunkák során odateszek egy olyan eget, amit már korábban fotóztam. Persze az a legjobb, ha az eredeti eget tudom úgy módosítani, hogy az kicsit hasonlítson még az eredetire, de benne legyen az én látásmódom is.

- A fotóid egy része (nyilván szándékosan) festményszerű, ami már itt, a Határátkelőn is volt kritika tárgya.

- Én is olvasom a kritikákat, és azóta próbáltam is kicsit visszavenni, hogy ne mondják rá, hogy HDR. A legutóbbi sorozatban sem volt már olyan sok. (Ez azt jelenti, amikor három-négy fotóból, különböző expozícióval készül egy kép. Ezek pedig nem azok, hanem az utómunkálatok során egyes részletek vannak kiemelve bennük.)

A fotósnak persze saját döntése, milyen fotót tesz közzé, és én úgy gondolom, hogy ha egy embernek tetszett, akkor az már jó. A kritika persze mindenkinek rosszul esik, de én a saját szemszögemet, látásmódomat szeretném megmutatni a fotókon. És én így látom. Mások másként.

- Most lesz márciusban három éve, hogy kint vagyok. Nottinghamben kezdtem, ott voltam 2014 végéig, utána költöztem át Londonba. A londoni élet kezdete nem volt egyszerű, nehezebben találtam munkát, mint Nottinghamben.

Nottinghamben nem éreztem jól magam, minden bezárt délután 6-kor, nem volt divatbemutató, amin fotózni lehetett volna, nem volt nagy élet. Én Budapesten is jártam szórakozni, koncertekre, ezt pedig itt nem találtam meg.

Gondoltam, hogy ha fotózni akarok, akkor el kell jönnöm Londonba, és akkor majd itt történni fog valami. Történik is, csak idő kell hozzá.

Egy ideig voltam munkanélküli is, nem volt pénzem, amíg rá nem jöttem, hogy ha otthon ülök, vagy küldözgetem az önéletrajzom a világ végére, akkor nem lesz semmi, én meg mehetek haza. Én meg ezt nem szeretném.

Tartom magam annyira, hogy megoldom az életemet, úgy, hogy azt csinálhassam, amit szeretnék. Most ez a fotózás, otthon pedig a rádiózás volt, azt is nagyon szerettem, a Civil Rádióban voltam technikus és műsorvezető.

A mostani munkahelyemre (Camden Town Poster Company) úgy kerültem, hogy sokat keresgéltem, aztán tavaly nyáron kisétáltam a piacra, ahol ki volt írva, hogy embereket keresnek. Odamentem a főnökhöz, megmutattam a portfoliómat. Mondta, hogy szép, de egyébként keresnek sofőrt, meg aki a napi ügymenetet viszi – én pedig azóta itt vagyok.

A posztercégnek van két üzlete a Camden Market-en, emellett árul az Amazonon, e-Bayen, mindenhol, én pedig nekik dolgozom. Amellett, hogy a napi működtetésben is részt veszek, a cég használja a képeimet. Most 33 van kint a standon vagy lehet hozzájutni online.

Nagyon nehéz versenyezni a 25 éve készült piros buszos képekkel, mert ez van elől, ezt szokták meg a turisták, ezeket keresik. Hiába készítek én akár jobb képet is, ha az hátrébb van a sorban, akkor a másikat fogja elvinni. Aki lapozgat, nézelődik, az talán megtalálja és megveszi.

Szóval kint vannak most ezek a képeim, talán egy félév múlva kiderül, melyik az az öt, amiből érdemes nagy posztert csinálni, a többit meg kidobjuk a szemétbe. Hiába kedves nekem mondjuk a Canary Wharfnál készült kép, ha a turista nem veszi meg, mert nincs rajta piros busz és a Big Ben.

- A három év alatt, mióta Angliában vagy, változott-e az, ahogyan az országot, a várost és a körülötted lévő embereket látod?

- Persze, változik a város is, lehet látni új dolgokat, és London iszonyatosan nagy. Még most sem jártam be teljesen, még nem sikerült feljutnom például a Tower Bridge kilátójába, a Shard tetejére, ahonnan tök jó képeket lehetne készíteni, mert mindig más szögből látod a várost. Idővel majd ez is meglesz. Munka mellett nagyon nehéz időt szakítani a fotózásra, és olyan is előfordul, hogy az embernek nincs kedve egyedül elindulni.

Az emberi kapcsolatok itt nagyon nehezek. Most talán megint vannak új emberek, akikkel lehet beszélgetni, akikkel közös az érdeklődési terület, de nagyon nehéz. Nekem is vannak rossz tapasztalataim, de a remény hal meg utoljára. Az ember, ha akar, ki tud alakítani kapcsolatokat.

- A portrék hogyan készülnek?

- Egyrészt ismerősöket fotózok, de persze olyan is előfordul, hogy az utcán készülnek képek, és arra is volt már példa, hogy valaki fizetett azért, hogy lefényképezzem.

- A fő célom az, hogy a saját dolgaimat is elindítsam. Szeretnék majd egyszer én is saját asztalt a piacon, és akkor nem a 25 éves londoni buszokat kell árulni, hanem a saját képeimet, amiket remélem, meg is vesznek majd. Aztán jó lenne kiállítást is csinálni, van jó néhány művészkávézó, ahol meg lehetne valósítani. Meglátjuk mi lesz, majd idővel. Egyelőre a főnököm gondolkodik, hogy idén melyik képemből legyen poszter, ez az első lépés.

A moderálási alapelveket itt találod.