Érdekes írás érkezett a Magyarország és én pályázatra, hiszen Kedves Ember egészen egy iskolai fogalmazásig vezeti vissza eszmefuttatását, melynek végén az is kiderül, szerinte Magyarország miért nem tud vagy akar szembenézni saját múltjával.
Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.
„Meglepett a Határátkelő pályázati felhívása, az pedig még inkább meglep, hogy reagálok rá. Még soha nem írtam a blog számára, sem hozzászólóként, sem pedig történet-mesélőként.
Már a címválasztást is érdekesnek találtam, hiányoltam belőle a haza szót. Magyarország és én, ez már annyira semlegesen érzelemmentes, annyira nem kíván (nem mer, vagy nem akar) provokálni, mintha egy „forgassunk imázsépítő filmet Magyarországról” versenynek lenne a felhívása. Nem provokálni akarom a kiírót, pusztán leírom, miként hatott rám a kiírása és mit indított el bennem.
Szóval a haza. Amint meghallom ezt a szót, rögtön mindenféle érzelmek kezdenek kavarogni bennem. Nem csak és kizárólag pozitív töltetű érzelmek. Úgy érzem, mintha felvennék egy bokszkesztyűt és be kellene szállnom valami ringbe harcolni. És ez az érzés nem újkeletű.
Egy fogalmazás és következményei
Emlékszem, általános iskola alsós tagozatában a tanító néni egy hasonló házi feladatot adott, mármint hogy írjunk egy kis szellős fogalmazást „Miért szeretem a hazámat?” címmel.
Nos, ez a címválasztás, kedves kiíró, már sokkal erősebb. Egyrészt nem kérdőjelezi meg, hogy a haza valami olyasmi, amit szeretünk. Sőt. Mondhatnánk indukálja azt, hogy 1, szeretem a hazámat, 2, jó okom van rá.
Iszonyú fejfájást okozott nekem ez a házi feladat. Nagyon visszahúzódó, megfélemlített gyerek voltam, aki nem merte kimondani, hogy igazából mit gondol. Pláne leírni. Ebben azért volt némi szerepe a közvetlen családomnak, de a magyar oktatási rendszernek is.
Tehát elgondolkodtam, hogy miért szeretem a hazámat, mi lett volna, ha például franciának vagy németnek születek, vajon azt is ugyanúgy szeretném? Szeretném-e egyáltalán?
Nem mondhattam el, hogy nem szeretem
Mert végül arra jutottam körülbelül a tizedik életévem tájékán, a nyolcvanas évek végéhez közeledve, hogy nem szeretem a hazámat. De ez a felismerés végtelenül megriasztott, hiszen ezt aztán nem mondhattam el sem a tanító néninek, sem a szüleimnek, hiszen ki tudja, milyen reakciót váltott volna ki belőlük és mit kaptam volna büntetésül.
Szóval mi is volt az egyetlen kiút? [Természetesen fel sem merült bennem, hogy nem írom meg a házi feladatot.] írtam egy remekbeszabott fogalmazást, amiben hosszasan és hazafiasan taglaltam, hogy miért szeretem a hazámat.
Volt abban minden, bár érdekes módon egy mondatot sem bírnék ma felidézni belőle. De dicséretes ötöst kaptam rá, tehát nyilván ez az akkori követelményeknek megfelelt. A fogalmazás egyébként olyan erővel bírt, hogy apám, akit a pszichoterápiám során a szörnyeteg szóval tudtam leginkább leírni, megkönnyezte.
Őseink tettei
Azóta is gyakran elgondolkozom a hazán. Azon is, hogy a németek miért írják le Vaterland-ként (apám földje). Természetesen azon is elgondolkodtam, hogy volt-e köze apámnak, illetve apám cselekedeteinek ahhoz, hogy elhagyjam a hazát. Magvas módon azt mondanám: volt, van.
Egy dolgot hagy rengeteg határátlépéssel foglalkozó amatőr és professzionális figyelmen kívül, amikor a határátlépés miértjére keresik a választ: apáink, nagyapáink, ük- és ősapáink tetteit.
Akár kis, családon belüli drámákról, akár nagy nemzeti tragédiákról beszélünk, ami megtörtént, esetleg súlyos következményekkel is járt, az attól még hogy régen, régebben volt, mind itt van köztünk. Érezteti a hatását. Akkor is, ha nem beszélünk róla. Akkor is, ha a szőnyeg alá akarjuk söpörni a megtörténteket.
Vagy pusztán meg akarjuk magyarázni, meg akarják magyarázni nekünk, hogy az nem úgy volt. Akkor is, ha éppen úgy teszünk, mintha nem is történt volna semmi. Minden marad a régiben, szövögetjük tovább a hazugságok hálóját.
Magyarország mélyen traumatizált ország (lásd elmúlt nyolc, tíz, avagy százhúsz év) amely nem tud, nem akar, nem kíván szembenézni a saját múltjával.
Az(ok) a generáció(k), amely érzi, sejti, hogy emiatt van az „egyet lépünk előre, kettőt hátra” libikóka, nem tudja, mi tévő legyen. Elmegyünk, mert nem tudunk más kiutat. Lázadni? Megmondani a tanító néninek, hogy értelmezze tágabban a házi feladatot, esetleg rendezzen nyilvános vitát róla az óra keretében? Lásd fentebb.”
A moderálási alapelveket itt találod.
AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL
A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.
Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.
A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.
Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.
Utolsó kommentek