Őszintén szólva a poszt eredeti, a szerző Kata által adott címe az volt, hogy Itthon és otthon is jó, amit eléggé el nem ítélhető módon megváltoztattam, mert úgy éreztem a történetből, hogy a sikeres walesi karrier ellenére a hiányérzet is ott van az életében. Ami tulajdonképpen a siker ára (de lehet, hogy tévedek). Mindesetre olvassátok el Kata történetét, a képekért is köszönet neki.
„Hét éve lesz, hogy nem otthon élek. Hét éve lesz, hogy nyáron hiányzik a meleg, a Duna parti nyitott szórakozóhelyek, a Bambi a Bem téren, a Liszt Ferenc téri kávézók, a Kolossy téri antikvárium...
Hét éve lassan, hogy hiányzik a jó kis mákosguba, vagy az igazi csirkepörkölt nokedlival, meg a Sziget, a gimnáziumi emlékek, a barátok, a család.
Igazi pesti lány vagyok, a 20-as éveim közepén jöttem el otthonról, amikor a munka és a bulizás tette ki az életem. Jó állásom volt otthon, jó pénzt kerestem, saját lakásban éltem (azóta hálistennek végtörlesztettem és eladtam az iszonyú svájci frank hitelemet a kis leány-lakásommal együtt).
Egy nap úgy döntöttem, próba szerencse, egy évet eltöltök külföldön, majd hazahozom a tapasztalatot, és még jobb munkám lesz, még több pénzzel. Na, ez nem így alakult.
Ne add lejjebb!
2008 őszen vettem egy repjegyet Bristolba, de nem Angliában, hanem Walesben vállaltam munkát. Eredetileg középvezető voltam egy nagy amerikai szállodaláncnál otthon, ide is ugyanabba a pozícióba jöttem, ugyanahhoz a céghez (ne add le a szintet csak azért, mert új vagy és külföldi, még lehetsz vezető rögtön a kezdetekkor is).
A beilleszkedés jól ment, itt is lehetett bulizni, itt is voltak jó fej kollégák, olcsó repjeggyel lehetett hazamenni minden évben vagy háromszor, félre is tudtam tenni pénzt, tehát optimális volt az ittlét.
Én sosem laktam hatalmas, bevándorlókkal teli, rossz minőségű házban, én biztos nem jöttem volna el otthonról, ha nem beszélem a nyelvet, tuti nem fizettem volna egy ügynökségnek, hogy közvetítsenek ki valahova, majd tegyék el a fizum 25%-át.
Engem nem kergetett otthonról a munkanélküliség, én csak kicsit meg akartam állni a saját lábamon, kicsit messzebb a szülői háztól. És sikerült. Tudom, nem tartozom az átlag határátkelők közé.
Azóta osztályvezető lettem, ami karrierem szintjén az abszolút cél volt, az angolomat addig csiszoltam, amíg mostanra gyakran nem veszik észre az angolok / velsziek, hogy külföldi vagyok (öreg hiba, ha csak magyarokkal lóg az ember, meg magyar tévét néz, én csak angolul tévéztem, hogy jobban értsek minden akcentust és a magyar kollégákkal is sokat beszéltünk angolul, ez mondjuk céges szabály is volt).
A cégnél tudom, és örülök, hogy elismernek, de az biztos, hogy világ életemben érezni fogok egy pici kivételezést a helyiekkel... ez van, én élek külföldön.
Nyolc, max. 10 órákat dolgozom, ez főnökként elvárt dolog amúgy is, heti 2 szabadnappal, rendszeres szabad hétvégével, szóval a munka jó, elvégezhető és normális fizetést kapok ezért. Soha azzal probléma nincs, hogy nem fizetik a magánnyugdíjamat, vagy késne a fizu.
Itt minden nagyon más, mégis általában jó
Úgy szültem, hogy orvos nem látott, csak a szülésznő, nehezen barátkozom meg a gondolattal, hogy a gyereknek karácsonykor majd a Mikulás hozza az ajándékot, nem a Jézuska, meg hogy 4 évesen már pre-schoolba mennek, csak 9 hónap a gyes, de itthon maradok 1 évig, majd kibírjuk valahogy anyagilag.
Szeretem, hogy illedelmesek az itteniek, tudnak sorban állni, szelektíven gyűjtik a hulladékot, amihez az önkormányzat biztosítja a szemeteskukákat és a zsákokat.
Szeretem, hogy úgy tudnak örülni a 20 fokos nyárnak, hogy flipflop papucsba bújik még a miniszterelnök is, hogy nyitottak minden nemzet ételeire, hogy csak úgy mosolyognak az utcán, mikor elmennek melletted.
Szeretem, hogy vidéken élünk, nem Londonban, hogy itt nő majd fel a gyerek, aki majd ismeri a Szaffit, és a János vitézt, és már most felkacag, ha meghallja a Cirmos cica hajt, vagy a Három szabó legényeket, amit a Youtube-ról játszom neki.
Bírom, hogy egy velszi rugbymeccsre az egész térség összegyűlik, együtt sírnak együtt nevetnek, hogy az első kerti sütögetést megejtik márciusban 12 fokban, mert süt a nap.
Wales gyönyörű, olyan tájai vannak, hogy az ember szája tátva marad, Cardiff, Tenby, Swansea, Caerphilly, a Wye Walley, Brecon, csak sorolhatnám.
Maradtam
A szállodában időközben megismertem a férjemet, és most van egy 5 hónapos kisfiunk, úgyhogy nem mentem haza egy év után. Egy 3 hálószobás, kis kertesházat vettünk itt vidéken (hitelre, csak itt kiszámíthatóbb a kamat és az élet, mint tudjuk), egy évben úgy háromszor hazamegyünk és itt országon belül kirándulgatunk a hétvégéken - azt gondolom jó, ha az ember tudja, hol él.
A család / szülők szintén nézik, mikor olcsók a repülőjegyek és jönnek hozzánk rendszeresen. Az életünk nagyjából kiszámítható, nem érzem annak semmi jelét, hogy a politika, vagy a gazdaság erőteljesen befolyásolhatja a kisfiam jövőjét, vagy akár az én helyzetemet.
Maradunk egyelőre, majd a gyerek esetleg járhat otthon az orvosira, olcsóbb lesz még 18 év múlva is, mint itt, csak ne hiányozna minden nap annyira a család, a barátok, a meleg nyár, a Bambi a Bem téren, a Liszt Ferenc téri kávézók, a Duna parti nyitott szórakozóhelyek, a mákosguba...”
A moderálási alapelveket itt találod.
FELHÍVÁS!!
Itt a nyár, aki csak teheti, nyaralni megy - küldjetek képeket arról, merre jártok, írjatok pár (vagy több sort) a kellemes (vagy akár kellemetlen, de remélhetőleg olyan kevés lesz) élményeitekről, hadd szülessen belőle a maihoz hasonló poszt. A cím a szokásos hataratkeloKUKAChotmail.com. Előre is köszönet! (Ha az email tárgyába beleírjátok, hogy Nyaralás, az sokat segít. :) )
Az utolsó 100 komment: