Andi új szempontot hozott a Magyarország és én pályázat tematikájába, bár volt már, aki határontúli magyarként írt. Ebben az írásban inkább a hangsúlyok mások. Andi az érzésekre koncentrál, amelyek abból következnek, hogy a magyarsága számára nem volt egyértelmű, megszokott és kényelmes állapot.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

A Mária Valéria híd (fotó: Piotr Tysarczyk)

„Régóta olvasom a Határátkelőt, és kíváncsian várom az újabb és újabb történeteket szerte a világból. Viszont azt sajnálattal olvasom, hogy a legtöbben csak negatív kommentekkel tudnak érdemben hozzászólni a Magyarországgal kapcsolatos témákhoz, így egy ideje már nem olvasom őket.

Véleményem nekem is van, de plusz energiákat nem veszek el magamtól. Eldöntöttem hát, hogy minden negatív ingert kisöprök az utamból és csak azokra a pozitív érzésekre hagyatkozok, amelyek minden nehézség ellenére ott munkálkodnak belül. A szívemben.

Van azonban egy másik oldala is ennek a történetnek. Mégpedig a tudat, amely nem engedi ki a kezéből a gyeplőt és sokszor ambivalens érzéseket kelt bennem. Hiszen a haza kérdése számomra mindig is egy fontos és központban lévő téma marad. És hogy nekem melyik ország a hazám? Nos, ez a kérdés mindig nyitott marad a számomra. Hiszen nincs rá egyértelmű válasz. Két ország közt ingázom, mintha két szék közt hintáznék, és arra várnék, hogy ez a hinta egyszer csak az egyik pontnál megálljon.

Talán az én történetem annyiban más, hogy felvidéki magyarként máshogy viszonyulok az anyaországomhoz, mint a „hazaiak”. Szlovákiában születtem, pontosabban akkor még Csehszlovákiában, magyarként.

Nekem az otthonom tehát Felvidék, az a kis szelet, ahol még élnek magyarajkú emberek, és akik büszkék arra, hogy magyarok. Mert ilyen is van. És én is büszke vagyok arra, hogy magyar szív dobban a mellkasomban. Sose fogok másként érezni, bármi történjék is. Talán, aki hasonló cipőben jár, az tudja, és legfőképp érzi, miről írok.

Magyarság kisebbségiként

Az ország vezetésére lehet kígyót-békát kiáltani, de az, aki szégyelli azt, hogy magyar, az valamit nagyon másként érez. A kisebbségi lét több mindenre megtanítja az embert.

Emlékszem gyerekkoromban hányszor sétáltunk a Duna egyik partján (amely elválasztja egymástól a két országot), és én gyerekként hányszor, de hányszor tekintettem át a Duna túloldalára.

Olyankor jóleső érzés fogott el, hogy bármi is történjék, nekem van egy hazám, ahol mindenki az én anyanyelvemen beszél, ahol minden magyarul van feltüntetve, a boltok, szolgáltatások megnevezései, a városok és falutáblák nevei. Ez már gyermekként is sokat jelentett a számomra. Ha átkeltünk a határon máris otthonosabban éreztem magam, barátságosabb környezetben.

2001-ben én is ott voltam a Mária Valéria hídavatáson, amely végleg összekötötte a két várost egymással: Esztergomot és Párkányt. E két város távolsága a híd megépítéséig borzalmasan messzinek tűnt. Esztergom csupán karnyújtásnyira volt tőlem, mégis sokszor elérhetetlennek éreztem.

Ha szárnyakat növeszthettem volna, biztos, hogy boldogan lettem volna madár, mely könnyedén átrepüli a hatalmas folyópartot, és boldogan öleli meg szeretett hazáját, melyet mostanában mindenki csak bánt.

Talán úgy tudnám megfogalmazni a bennem ébredő érzéseket, mint egy börtönből szabadult elveszett lélek, amely szüntelenül helyét keresi e világban.  Megfoghatatlannak, amelyek a hazám iránt érzett szeretetből erednek, és amelyek azóta sem változtak.

A magyarságom sosem volt megszokott, kényelmes állapot

Én nem azért hagytam el a hazámat, mert ezt szerettem volna, hanem mert nekem az élet mást adott. A legfontosabbat, hogy tudjam értékelni a magyarságomat. Ami nekem sosem volt egyértelmű, sosem volt egy megszokott, kényelmes állapot.

Még ma sem az, pedig már évek óta Magyarországon élek. És nem azért élek itt, hogy elvegyem honfitársaimtól a munkát, hanem hogy hazai környezetben érezzem magam. Hogy az, amit gyermekként megálmodtam, ne csak egy vágyott állapot maradjon.

Szerettem volna kipróbálni milyen külhoni magyarként szeretett országomban élni. Hogy ne csak akkor lépjem át a határt, ha magyar színházi előadást szeretnék megnézni, vagy magyar dalokat hallani egy-egy koncerten.

Szerettem volna megtapasztalni, milyen az, mikor körülöttem mindenki magyar, és a boltban nem kell azon gondolkodjak, vajon megszólalhatok-e magyarul. Én csak ennyit akartam. Az évek alatt én is sok mindent tapasztaltam, és még nem tudom hova sodor az élet, de sose felejtem el mit jelent magyarnak lenni a hazámban. 

Mi határon túli magyarok nem dobáljuk rá még a maradék sarat is az országra csak azért, mert az országon kívül maradtunk. És hogy miért nem tesszük? Talán mert kicsit más a felfogásunk, mi másként tekintünk hazánkra. Másképp viszonyulunk egymáshoz is.

Azt hiszem sok Magyarországon élő honfitársunknak el kéne látogatnia Felvidékre, Erdélybe, Vajdaságra. Akkor talán másként viszonyulna hazájához. De bízom benne, hogy minden magyar ajkú társamban maradt még egy cseppnyi jó érzés, ha a hazájára gondol.

Talán ha mégis ki kéne emelnem bármit is, ami zavar a magyarországi létben az az, hogy ha elmondom honnan jöttem, vannak olyanok, akik nagy bociszemmel rákérdeznek arra, hol tanultam meg ilyen jól magyarul.

Ezen már annyira nem akadok fent, de azon igen, ha "leszlovákoznak" csak azért, mert ott születtem. Ezen már nem tudok változtatni, nekem valaki onnan fentről ezt rendelte, de nem bánom, hogy így alakult, így tudom, ki vagyok, honnan jöttem, és úgy érzem, a szívem is a helyén van.”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.