A szabadság alapvető szükséglet – írja a mai poszt szerzője, Csodabogár, aki alighanem a blog egyik legtapasztaltabb határátkelőinek, hiszen először pontosan öt évtizeddel ezelőtt lépte át a határt, igaz, akkor azt még disszidálásnak hívták. A mai történet Svédországból Németországon és Svájcon át vezet Magyarországra, azaz nem akármilyen poszt következik.

(fotó: flickr.com / Kalyan Chakravarthy) 

„Életem nagy hibája, hogy nem disszidáltam 1956-ban. Szüleim tartottak vissza, és én, mint „jólnevelt úrilány”, szót fogadtam. 56 után maszekok lettünk.  Néhány év alatt, rengeteg munkával el tudtuk érni a normális életszínvonalunkat.

Mindenem megvolt, csak az utazás hiányzott, ami már kisgyerekkorom óta szinte életcélom volt. Közben lazult kicsit a rendszer és egyre több ismerősöm tudott valamilyen módon, Ibusz-út, meghívó stb., külföldre utazni.

Én a kétkezi munka mellett elkezdtem szorgosan németül tanulni. Két év után jelentkeztem az Ibuszhoz idegenvezetőnek, sikerrel. Közben többször jelentkeztem Ibusz útra és beadtam útlevélkérelmet is, de mindig elutasítottak.

Svédországi kezdetek

Végül 65-ben egy kamu meghívó levéllel és némi korrupcióval megkaptam a látogató útlevelet. A meghívóm Svédországba szólt, tehát oda mentem. A kezdet nehéz volt. Miután nem számítottam politikai menekültnek kétszer kiutasítottak. Ezt komolyan vették, jöttek a rendőrök és vinni akartak. Az igazolás, hogy újabb kérelmet adtam be elég volt nekik és maradtam.

A svéd rendőrség a magyar egyesülethez küldött. Ők szereztek egy pár napra szállást és segítettek egy hirdetést feladni ahol cselédlányállást kerestem. Egy héttel érkezésem után már egy családnál cselédkedtem.

Elvben tudtam, mit kell csinálni. Otthon vagy iskolába jártam, vagy dolgoztam, soha semmi házimunkát nem végeztem. Nem volt könnyű. Reggel 6-kor kezdtem és este 7 körül végeztem. Vasárnap délután volt szabad.

A család tudott németül. Járhattam volna svéd tanfolyamra, de a nap végén már csak azt néztem, hol az ágy. Négy hónap után megkaptam a munkavállalási és tartózkodási engedélyt. A családot rögvest ott hagytam, bár továbbra is takarítottam, de már rendezett körülmények közt. 

Végre szabad vagyok

Hat hónap után lett kilátásom egy saját lakásra. Jelentkeztem egy banknál irodai munkára, felvettek. A svédtudásom persze rozoga volt, de elment. Később munkailag előléptem, jobban kerestem. Rengeteget túlóráztam, elég sok szabadságom lett és végre tehettem azt, amiért eljöttem otthonról utazhattam.

A nehéz időszak alatt az tartotta bennem a lelket, hogy végre szabad vagyok, szabadon mozoghatok. és kizárólag rajtam múlik, hogy mikor hova utazom. Ha pénzem van, mehetek, nem valami hatóságtól függ a szabadságom. Ez a tudat nekem mindent fáradságot megért.  Persze mindenhova vízum kellett, de azt simán megadták.

Belelustulni a svéd jólétbe

Stockholmban sok magyar barátom lett, igazi barátok. Csodálatos svéd kollegáim voltak, az utolsó 5 év alatt olyan volt a munkahelyem mintha családom lett volna.

Általában a svédek igen közönyösek. Mi sem jellemzőbb, mint hogy 6 évig laktam egy 5 emeletes házban, de a házmesteren kívül senkit nem ismertem. Ennek köszönhető, hogy nem szólnak bele az ember életébe, éles ellentétben a svájciakkal.

Sajnos a svéd szocialista rendszer nem nagyon tetszett. Nem láttam be, hogy én, aki nem veszek soha igénybe semmi juttatást, miért finanszírozzam a társadalmat az adómmal, ami akkor az én nem túl magas keresetem 40%-t vitte el.

Tudtam, hogy nyugdíjas koromig ellehetek az állásomba, ahonnan nem volt előrelépés, de kellemes volt a körülmény. Nem akartam bele lustulni ebbe a helyzetbe. Tovább akartam lépni.

Az állampolgársághoz akkor 7 év kellett. Előtte le kellett mondani a magyar állampolgárságról. Ennek meg volt az oka, de hosszú lenne itt leírni. Szóval 6 év után beadtam a lemondást a magyarról és a kérelmet a svédre.

Irány Németország!

Elutaztam Németországba és állás után néztem. 1972-ben hihetetlen konjunktúra volt, két kézzel kapkodtak a munkaerő után. Amint kezemben volt a papír, irány Németország. A munkahelyemen kaptam 1 év fizetés nélküli szabadságot, a lakásomat kiadtam, mert hátha nem válik be a második országváltás. Bevált.

Anyagilag, mint ismét kezdő, kicsit hátrább léptem, egy albérleti szobában laktam, de tudtam, hogy csak jobb lehet idővel. Jobb is lett, hamarosan megismerkedtem a férjemmel. Ő 56-os volt, de már svájci állampolgár.

Néhány száz kilométer választott el minket egymástól, így gyorsan rájöttünk, hogy össze kellene házasodni. Benne voltunk már a korban mindketten. Kicsit kínos volt a munkaadómnak, akik hónapokat vártak rám, megmondani, hogy akkor én most férjhez megyek és Svájcba költözöm. A próbaidőt ki kellett tölteni, elég kellemetlen emlék még ma is.

Svájcban a helyemre kerültem

Kemény kapitalizmus, akkor most mindent bele. Munkám azonnal volt és láttam lehetőséget a tovább jutásra. Beiratkoztam esti iskolába és 2 év múlva diplomás könyvelő lettem.

Mellesleg számiszonyom van és nagyon utáltam, de ezzel lehetett jó pénzt keresni. Ami fontos volt, a főnökökkel mindig el tudtam hitetni, hogy nagyon lelkes vagyok és imádom csinálni azt, amit csinálok. A kis színjáték nagyon kifizetődő volt. Férjem mérnök volt, nem panaszkodhattunk.

Amint volt néhány szabadnap, utaztunk. A Karácsonyt rendszeresen otthon töltöttük. Apám még élt, színházba jártunk, élveztük. Zürichben nagy lakásunk volt. nyaranta jöttek a barátok Stockholmból és Pestről, nagy „idegenforgalmunk” volt.

Tudtuk, hogy nyugdíjból nem fogunk tudni a megszokott színvonalon élni, így szereztünk Spanyolországban egy lakást és úgy gondoltuk, hogy majd megosztjuk az évet Budapest és Marbella közt.

Akkoriban a magyar vízumot 3 hónapra adták, amit egyszer lehetett hosszabbítani. Ez persze már nagy könnyítés volt. Aztán amikor már volt svéd és svájci útlevelem, Anyám haldoklott és nem kaptam magyar vízumot! A temetésre se tudtam haza menni.

Indoklás: még nem fogadták el a lemondásomat hivatalosan, így érvényben van a másfél éves börtönbüntetésem, amit a disszidálásért kaptam. A lemondásról a papír, aztán később tavasszal megérkezett.

Hazatérés három évtized után

Szóval már rendszerváltás előtt megvoltak a terveink. Még nem voltunk nyugdíjasok, így mikor férjem cége filiálét nyitott Pesten és felkínálták neki az állást igen kedvező feltételek mellett, nem sokat gondolkoztunk.

Miután már lehetett, vettünk egy lakást Pesten és költöztünk. Zürichben mindent felszámoltunk, én hivatalosan nyugdíjba mentem, bár még csak 59 éves voltam. Hihetetlen jó érzés volt 30 év után haza menni.

Svájcban még magyar baráti kör se nagyon volt. Szerintem az ottaniakra ráül a bennszülött lakosság lelkülete. Állampolgárságot szerezni elég nehéz volt akkoriban, mindenki félt, hogy majd valaki súg róla valami hátrányosat.

Számomra tudott dolog volt, hogy Svájc a besúgók országa. Ott ez szinte állampolgári kötelezettség volt. Talán ma már változott, volt egy nagy botrány az adatgyűjtésből valamikor a 90-es évek elején, ha jól emlékszem. Minden külföldire gyanakodva néznek.

Sajnos, ha kinyitottam a szám hallatszott, hogy nem ott születtem. Ezzel együtt munkahelyen soha nem volt senkinek baja velem. Mi éltük a magunk életét és nemigen törődtünk a környezetünk véleményével. Könnyű szívvel hagytam ott az országot.

Férjem is nagyon jól vette a kanyart Pestre. Ő soha nem élt ott, 20 évesen ment el egy határ közeli városból, de szemlátomást élvezte a pesti létet, a spontán beeső barátokat, programokat mindent.

Szenvedett ugyan egy kicsit a honi munkamorállal és egyáltalán az emberek munkához való hozzá állásával. Ha probléma van, az első az, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Soha senki nem arra gondolt először, hogy hogyan lehetne megcsinálni valamit. Csak remélni tudom, hogy azóta ez változott.

Sajnos férjemet egy év után elkapta egy halálos kór és 8 hónap után meghalt. Én természetesen otthon maradtam. Nem is tudom mit csináltam volna máshol. Otthon, nagyon lassan ugyan, de magamhoz tértem.

Magyarországon külföldiek között

Ismét egyedül éltem, 23 nagyon boldog és sikeres év után. Bár férjem betegsége előtt már pont megtaláltam álmaim állását, az 2 év múltával már persze nem volt meg.

Energiám se nagyon volt, közben 62 éves lettem, nem rám vártak sehol. Anyagilag is el voltam látva. Belevetettem magamat különböző szociális munkákba, olyanba, amit külföldiek szerveztek. Magyaroknak nem kellettem.

Mindenütt volt fizetett alkalmazott, aki rettegett, hogy idejön ez a nő és ingyen megcsinálja a munkát, mi lesz velem? Én viszont akkor már határozottan ingyen akartam dolgozni, úgy és annyit, ahogy nekem megfelelt. A külföldiek közt megtaláltam a helyem.

Később felbukkant valaki, aki aztán hazaköltözött Kanadából. Sajnos 5 év után őt is elvitte ugyanaz a kór, mint a férjemet. Jelenleg már 10 éve Amerikából hazaköltözött párommal élek.

Ő nem miattam jött haza, már itthon volt, mikor találkoztunk. Azt hiszem, nem tudnék olyannal élni, aki mindig csak Magyarországon élt. Túl sok lenne a különböző felfogás az életről.

A magunk részéről köszönjük, jól vagyunk. Természetesen van rengeteg dolog, ami időnként idegesít minket otthon, de ez itt Amerikában is előfordul. Otthon ráadás még a jelenlegi politikai helyzet.

Ennek kialakulásához szerintem nagyban hozzá járult, hogy a magyarok többségének a fejében még nem történt meg a rendszerváltás. Nagyon nem szeretem az erőltetett magyarkodást, ami most divat. Sajnos világszerte törnek elő a nacionalista eszmék.

A sokszor emlegetett dolgok, pl. nem mosolyognak az emberek, engem nem zavarnak. Én se mosolygok, mint egy idióta egész nap. Nekem elég, ha egy üzletben korrektül kiszolgálnak. Nem akarok soha sehol társadalmi életet élni az eladóval, pincérrel, fodrásszal stb.

Egészségügy persze rémes. Nekem szerencsém van, mert mikor elköltöztünk Svájcból, csináltunk egy nemzetközi biztosítást, ami az egész világon érvényes. Ha olyan bajom van, ami halasztható, mehetek külföldre kórházba. Általában magánorvosokhoz járok, de van egy hihetetlenül rendes és lelkiismeretes körzeti orvosom, aki még baj esetén házhoz is megy.

A szabadság alapvető szükséglet

Imádom Pestet, ahol igen mélyek a gyökereim. Már a szüleim is ott születtek. Nekem Magyarország = Pest, bár Budán lakom. Lehet bármi bosszúságom, ha sötétedés után átmegyek Pestről Budára, a látványtól szinte elolvadok, és minden mérgemet elfelejtem.

Még mindig utazunk, ha kedvünk tartja, és ameddig erőink engedik. Feltehetően egy dologgal lehetne engem még egyszer „végleges” távozásra bírni, ha lezárnák a határokat.

Nos, akkor menekülnék ész nélkül valahova, mert a szabadságnál alapvetőbb szükséglet számomra nincs. Így csak azt mondhatom magamról, hogy jól tettem, hogy külföldre mentem és egy szabad ország szabad polgárává váltam, pontosabban véve kettőé. Alapvetően persze mindig magyar maradtam, ami papíron is igaz.

A rendszerváltás után visszakértem és kaptam a magyar állampolgárságomat is, amiről anno a svéd miatt le kellett mondanom. Tudom, sokan mondják ma rám, hogy nekem könnyű. Így igaz, de nem volt mindig az. Teljesen jó lelkiismerettel élvezem azt, amiért megdolgoztam.”

A moderálási alapelveket itt találod.