Most amolyan információs poszt következik, személyes élményekkel fűszerezve. Ugyanis Brünhilda és Mephisto megosztotta velünk kalandjait a magyar bürokráciával itthon és külföldön. Nekem az „akkor is kell igazolványszám, ha igazolvány nincs” rész tetszett, mert az egész rendszer abszurditására rámutat.

„Az elmúlt hónapokban sikerült olyan interakcióba keverednek a magyar hatóságokkal, amelyre már évek óta nem volt lehetőségem, legnagyobb örömömre. Három éve élek Dániában, ez idő alatt háromszor volt dolgom a magyar ügyintézéssel, mindegyik felejthetetlen volt.

Letelepedési szándékkal külföldre távozom

Az első alkalommal törvény-és szabálytisztelő állampolgárként, jóhiszeműen érkeztem meg a lakóhelyem szerint illetékes önkormányzathoz azzal a céllal, hogy bejelentsem, három hónapnál hosszabb időre, tartósan, letelepedési szándékkal távoztam külföldre, magyarországi lakcímmel nem rendelkezem. Ezt egyébként az akkori szabályoknak megfelelően tettem, már több, mint három hónapja voltam kint, és úgy tűnt, maradok is, így az albérletet felmondtuk, lakcím nélkül maradtunk.

Az ügyintéző hölgy erre pedig nagyon érdekesen reagált: pökhendi stílusban közölte velem, hogy olyan nincs, hogy nekem ne legyen magyarországi lakcímem, mert – és itt jön az érvelés, aminek a logikája egészen lenyűgözött- neki nincs olyan gomb a számítógépén, ami ilyen esetekben használható lenne, vagyis nem tudja semmilyen formában értelmezni azt, hogy kijelentkeznék a lakcímemről, mert neki oda be kell írnia valamit. Nehezen hittem el, de megmutatta, e tekintetben nagyon lelkes volt.

Végül fél óra patthelyzet után, kioktatott, hogy nem hiszi el, a szüleim vagy egyéb rokonaim sem tudnak bejelenteni, de hát ilyen ez a világ, bizony létezik olyan, hogy van, akinek nincs saját tulajdonú ingatlanja. Végül sikerült megoldani a helyzetet egy másik osztályon, aminek eredményeképp a személyimet elvették, és adtak egy határozatot, hogy külföldön letelepedett, nem regisztrált magyar vagyok (adatbázisba vételt nem kértem, köszöntem, máig nem értem, milyen jogon kéri az állam a külföldi lakcímem...).

Ezt a fordulót egyébként egy évvel később a férjem is eljátszotta, annyit változott a történet, hogy addigra a szabályok alapján neki kötelező volt külföldi lakcímet megadnia (az ügyintéző elmondása szerint úgysem ellenőrizik...no comment), a személyit tőle is elvették, ellenben kapott egy üres lakcímkártyát, amin azok a szavak szerepeltek hogy: külföldi cím. Nagyon hasznos találmány egyébként, az égvilágon semmire sem jó, döbbenten állok a magyar bürokrácia és a lakcímkártya kapcsolata előtt.

Családi állapot igazolása házasságkötéshez

A második szívmelengető találkozásunk másfél éve történt, mikor hazautaztam, hogy családi állapot igazolást kérjek a külföldi házasságkötésünkhöz. Mivel ugyanis nem volt magyar lakcímkártyám, így egész egyszerűen otthon nem házasodhattunk, illetve lehetett volna, de olyan macerás ügyintézést követelt meg ez az egész, hogy feladtuk.

Dániában bementünk a papírokkal, aláírtunk egy kérvényt, majd egy hét múlva esküdtünk, ingyen...no comment ismét.

Útlevél intézése a nagykövetségen

És itt jön a kedvenc részem, amiért valójában virtuális tollat ragadtam: útlevél ügyintézés. Az esküvő hatására elkövettem azt a merész tettet, hogy nevet változtattam, nem gondoltam, hogy ez ilyen sok macerát akaszt majd a nyakamba. Valahogy logikusnak tűnt a lépés, ahogy az is, hogy a lányunk születését is megvártuk az új dokumentumok intézésével (a kettő között nem telt el, csak pár hónap).

Mivel nem a fővárosban lakunk, ezért egy füst alatt kívántunk súlyos összegeket kifizetni. Amikor már úgy ítéltük meg, hogy az egész napos kalandhoz elég nagy a pici lány, felhívtam a követséget, ahol a kelletlen konzulátusi alkalmazott elmondta, mire lesz szükségünk. Kapaszkodjatok meg, hosszú a lista: először is anyakönyvezni kell a külföldi házasságkötést, majd a névváltoztatást, majd a gyerek születését, majd elkészülnek az útlevelek.

Ehhez kellett kikérnem születési anyakönyvit, házassági levelet, névváltoztatási igazolást a dán hatóságoktól (mert három hónapnál ezek nem lehetnek régebbiek). Ezt-most tessék figyelni- egy óra alatt elintéztem úgy, hogy két különböző helyre kellett mennem. Nem viccelek, egy óra alatt, úgy, hogy a nagyon kedves ügyintézők dánul és angolul is adtak nekem egy-egy példányt. Majd ezeket elpostáztam még aznap a fővárosba, hogy ún. Apostille-pecsétet tegyenek rá, válaszborítékkal együtt. KETTŐ nap múlva nálam voltak a hitelesített dokumentumok.

Na jó, jöjjön a lényeg azért lassan. 2,5 óra vonatozgatás után a koppenhágai pályaudvaron belőttük az irányt, hogy is jutunk el a követségre, és persze helyismeret hiányában el is késtünk, ezért persze megkaptuk a magunkét finom megjegyzések formájában (dacára, hogy útközben telefonáltunk, hogy késni fogunk). És itt kerültünk be ismét az örök várakozás világába, amiből úgy tűnt, sosem kerülünk ki.

Mi voltunk az egyetlen ügyintéző magyarok, a hölgy kelletlenül jött kinyitni a kaput. Babakocsival lekúszni a szűk lépcsőn egyébként érdekes mutatvány volt, sajnos a másik kapu - mint megtudtuk - a konzul lakhelyéhez társult, így azon csak kocsival neki lehet behajtani, halandó magyar a lépcsőn közlekedik lefele. El sem tudom képzelni, kerekesszékes honfitársainkra milyen tortúra várna (az épület alagsorába vezető lépcsőn már van mozgássérült lift...).

Márpedig valamilyen igazolványszám kell, akkor is, ha nincs

Az ügyintéző faarccal nyomott a kezünkbe 5 tonna papírt, kétoldalasan, aminek kitöltésében hamar elvesztünk. Döbbenet, mennyi mindent kell tudniuk egy útlevélhez, soha nem kérdezték pl. tőlem a nagyszüleim nevét hivatalos ügyek intézésekor. De egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? Egy óra papírtöltögetés, és az asztalon történő pelenkacsere után (mosdó, pelenkázó asztal nincs, gondolom azért nem túl forgalmas hely ez az épület az itt élő pár ezer magyar miatt. De azért mégis...)

Két óra múlva kész voltunk a papírokkal, volt fotóm, nagy nehezen lett ujjlenyomatom is, majd jött az anomália: közölték, hogy nem írhatom be a papírokra az útlevél számomat, mert az már nem érvényes (minden dokumentumra kellett igazolvány szám). De nekem nincs személyigazolványom, se jogosítványom (ilyen is van, komolyan). Kérdeztem, a dán sárga kártyámé megfelel-e nekik, a válasz az volt, hogy NEM. Meglepetés.

Akkor most mit csináljak? Fogalma sem volt a hölgynek, úgyhogy elment egy idősebb és tapasztaltabb kollégáért. Aki homlokát ráncolva arra jutott, hogy akkor mégis hagyjuk benne a régi számom, majd maximum visszadobják a papírjaimat Magyarországról. Jó, mi? Majd kioktattak gyorsan, ha már ott voltunk, jó, hogy jöttünk, mert két hónap múlva a névváloztatás miatt már nem használhattam volna a régi útlevelem, és az új készítéséhez állampolgársági vizsgát állampolgársági vizsgálatra lett volna szükség. Ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszem el.

Fizetni persze csak készpénzben lehetett, visszaadni nem tudtak (haha, erre készültem némi apróval, problem solved), és naná, hogy a magyar ügyintézés többszörösét fizettük ki. Azt hiszem, a dán árakat számolták fel, de az ügyintézési sebesség ezzel nem egyenesen arányos, ugyanis a dán útlevél 3 hetet vesz igénybe, erre pedig annyit mondtak, hogy eltart majd egy darabig.

A héten érdeklődtem, csak úgy, ujjgyakorlatképp, valójában én sem gondoltam komolyan. A válasz szuperül hangzott: még mindig a házassági anyakönyvezés zajlik (már lassan három hónapja), papírt nem tudnak adni arról, hogy az útlevelem folyamatban van (mert nincs), várjak türelemmel, mert fogalmuk sincs róla, mikor lesz kész.

Közben kiderült egy másik esemény folytán, hogy születésem jogán, édesapám révén jogosult vagyok brit útlevélre (brit állampolgárként), de ehhez kellene a magyar útlevelem. Előzetes, optimista kalkulációim szerint 4-5 hónap múlva meg is kapom, azt hiszem 12 hónapon belül azért be fogják fejezni, mert lassan azért kellene valamilyen fényképes igazolvány. Mondjuk azért az vicc, hogy a Magyar Állam büntibe teszi azokat, akik külföldre költöztek „kalandvágyból”. Bár az igaz, hogy kalandvágy kell ahhoz, hogy valamit hivatalosan elintézzünk az anyaországgal kapcsolatosan.

Eddig tartott Brünhilda beszámolója, de Mephistonak is volt még mit hozzátenni.

„Brünhilda férje vagyok, pár gondolatot hozzáfűznék a fentiekhez. Ami nekem külön tetszett a követséggel kapcsolatban, hogy az ügyintézést száműzték a pincébe (hova máshova, annál az épületben semmi sincs lejjebb, talán ha ásnának egy gödröt benne, de az meg munka ugyebár), ahol is sikerült igazi kora nyolcvanas éveket idéző szocialista miliőt kreálni.

A pici már épp a négykézláb suhanós korszakában volt, de arra a mocskos padlóra esélytelen volt, hogy lerakjam, gyermekszék, bármi egyéb meg természetesen nem volt. Én megértem, hogy ide "csak" magyarok jönnek, de ennyire ne vessük már meg a honfitársainkat. Igazán vidám dolog ficergő picivel órákig a hazai bürokrácia habjaiban lubickolni.

Nyomasztó hivatali légkörben

Amit még nem értek, hogy miért nem tud leülni egy alkalmazott az ember mellé és segíteni a papírok kitöltésében? Mert kb. annyira egyértelmű ez a művelet, mint a Pitagorasz-tétel kiscsoportosoknak. Kezedbe nyomnak egy rakás papírt, persze az két különböző dokumentum, oldalszám semmi, hogy mi tartozik mihez, azt csak a jóisten tudja.

Ha mondjuk rám szánna az amúgy végtelennek tűnő idejéből 20 percet, és elmondaná, hogy ide ezt, amoda meg azt, akkor nem kellene tízszer odamennem ablakhoz és kérdéseket feltennem. Azt meg külön megköszönném, ha nem vágna minden egyes interakción alkalmával olyan arcot, mintha az egyszer egyet magyarázná egy szellemileg különösen hátrányos embernek.

A világ legboldogabb országában is összehozták azt a mindannyiunk által jól ismert nyomasztó, hivatali légkört. Három centis üveg közted és az előadó (?) közt, mosolymentes faarc, sértődött hozzáállás, ha bármi kérdésed vagy problémád van.

Aranyos kis szösszenet volt közben egy kedves hölgy, aki velünk egyidőben volt ott. Épp az állampolgárságát akarta leadni, immáron kilencedik hónapja. Kedélyesen elszidtunk a rendszert, természetesen ügyelve arra, hogy ezt hallják is, amilyen az adjonisten, hát olyan a fogadjisten is alapon. Elmesélte az ő kis kálváriáját, amin elnevetgéltünk, mert ezen már csak nevetni lehet.”

A moderálási alapelveket itt találod.