Három nagyon különböző, de (szerintem) nagyon érdekes posztot ajánlok ezen a héten a figyelmetekbe. Az első a honvágyat (pontosabban ebben az esetben annak hiányát) boncolgatja, a második arról szól, milyen is Kanadában szülni, és kisgyereket nevelni, míg a harmadik egy elképesztő túra történetét eleveníti fel.
Kezdjük akkor a Hóvarjú? blog bejegyzésével, melyben a honvágyról esik szó, egészen pontosan arról, miért is fordulhat elő, hogy nem érezzük azt, ami elvileg természetes lenne.
„Az egyik dolog, amitől nagyon tartottam a kiköltözéskor az a honvágy volt. Az érzés, ami lassan őröl belül, ami kis ördögként ül a válladon és folyamatosan suttogja, hogy: Menj haza! De az igazság az, hogy a mai napig nem talált rám. Velem van a baj? (...)
A legnagyobb szerencsém az volt, hogy a feleségem velem tartott ebben a kalandban és nem hátrált meg. Sőt sokszor fogta a kezem és ő húzott tovább, ha megtorpantam. Igen. Megtorpantam, de sosem amiatt, hogy haza kéne menni, csak a kaland nagysága rémített meg néha. (…)
Persze anya, a testvérem és a családja, a nagymamám, az unokatestvérek hiányoznak. De az nem honvágy. Ki kell mondanom, akár milyen csúnyán is hangzik: nem hiányzik Magyarország. :(
Tudjátok ez után a mondat után lelkiismeret furdalást érzek. Én is tehetek róla, hogy a hazám nem hiányzik, mert végül is hátat fordítottam neki. Nem próbáltam élhetőbbé varázsolni.
Lehet sokat vártam a hazámtól anélkül, hogy adtam volna? Vagy mondhatnám azt is - és talán közelebb van az igazsághoz - hogy adtam is, meg el is vettek, meg követeltek is, de még sem kaptam semmit. És ez nem hiányzik.
Nem hiányzik az sem, hogy amikor valaki szárnyat növeszt, akkor azt körbeállják és levágják a szárnyait. "Itt maradsz és sz*psz tovább velünk!" Hmm? Ismerős? Nem? Akkor neked honvágyad van vagy lesz, de az is lehet már elnyomtad.
Elcseréltem Magyarországot Angliára. Ez tény. De még mindig úgy érzem nem volt ez rossz csere.”
A teljes posztot ide kattintva érhetitek el a Hóvarjú? blogon.
Kisbabával Kanadában
Többször szemléztem már az Oh Pura Vida blogot, amin van egy nagyon érdekes sorozat, melyben magyar édesanyák vallanak arról, milyen is volt szülni és milyen kisgyereket nevelni a világ különböző részein. Legutóbb a Kanadában élő (de gyermekének anno Dubajban életet adó) Réka beszélt arról, milyennek látja a két országot.
„Dubajban terhesnek lenni és szülni nagyon jó élmény volt még akkor is, ha 30 órát vajúdtam és végül a kislányom császármetszéssel született meg. Persze pénzbe kerül, illetve érdemes külön biztosítást kötni a terhesség és a szülés idejére, ami a költségeket fedezi, hiszen államilag támogatott egészségügyi ellátás nincsen az Emirátusokban, de a pénzedért legalább mindent megtesznek érted és a babá(k)ért. Az orvosom és egy dúla is végig velünk volt, akitől rengeteg erőt és támogatást kaptam a végtelennek tűnő másfél nap alatt.
Kanadában, ha van államilag finanszírozott egészségügyi ellátásod, akkor a terhesgondozási költségeket ez fedezi, ha nincs, akkor akár csak Dubajban, érdemes biztosítást kötni erre az időszakra, meg egyébként is, mert egy sima vérvétel 50 CAD-nál (kb. 10.000 HUF) kezdődik. Számomra nagyon megdöbbentő, de Kanadában a terhesgondozás, nem akarok nagyon kritikus lenni, de szinte nem is létezik. A kismama legfőképp a házi orvosával tartja a kapcsolatot a 40 hét alatt. (...)
Reginában, Saskatchewan provinciában, ahol élek, létezik Bába-program, aminek keretében egy szakképzett bába végig kíséri a terhességet és jelen van szüléskor is. Ez azonban nem állami támogatású, ha jól tudom a díja 500 CAD (kb. 110.000 HUF) és elég hosszú a várólistájuk. Egy-két anyuka, akiket ismerek, azon viccelődtek, hogy már akkor érdemes a listára jelentkezni, mikor tudod, hogy teherbe szeretnél esni. (...)
A szülési szabadság minimum 6 és maximum 12 hónap, de ezt közösen elosztva kiveheti az anyuka és az apuka is, ha szeretnék, illetve, ha a munkahelyük ezt támogatja. Vannak cégek, ahol 18 hónap szülési szabadság is lehetséges, de nem ez a jellemző.
Szülői ellátást (GYES kanadai megfelelője), csak akkor kapnak, ha dolgoztak már szülés előtt. Ezen felül, a gyermek első 6 évében az államtól kapnak a szülők úgynevezett “gyermekgondozási segélyt” (Child Care Benefits), ami kb. 100 CAD (22.000 HUF) havonta.
Az ismerőseim többsége egy évig maradt otthon a babájukkal, de vannak olyanok is, akik nem terveznek vissza menni dolgozni és otthon maradnak, kvázi háztartásbeliek. Szerencsére Kanadában a részmunkaidős állások elfogadottak és bejáratottak a munkáltatóknál, így nagyon sok anyuka az első gyermek megszületése után részmunkaidőben dolgozik. (...)
A bölcsődék már 6 hónapos kortól fogadnak babákat, de a gyerekek többsége 12 hónaposan kerül közösségbe. Ugyanúgy, mint otthon, a bölcsőde nem kötelező, de az óvoda igen.
Vannak úgy nevezett házi privát bölcsődék is. Ez annyit jelent, hogy ha egy anyuka úgy dönt, a saját otthonában berendezhet egy bölcsit max. 8-10 gyerkőcnek. Ezeknek a díja havi 20 napra kb. 650 CAD-nál (140.000 HUF) kezdődik, részidőben kb. 30 CAD (Kb. 6500 HUF) óránként.
Léteznek privát bölcsődék is, ezek díja változó: teljes időre kb. 600-850 CAD (130.000-185.000 HUF) között van, részidőre vagy van vagy nincs lehetőség, ezt az adott intézmény dönti el. Vannak még speciális intézmények, például francia nyelvű bölcsi, ami 850 CAD-ba kerül havonta. A bölcsődékbe és az óvodákba való bekerüléshez 3-4 éves várólisták vannak.”
A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el.
Aki magasra tör, készüljön fel
Végezetül egy régi kedvenc, amit gyakorlatilag a Határátkelő indulása követek, a Chile Beautiful blog, amely ezúttal egy nagyon izgalmas túráról számol be. Sok minden más mellett kiderül az is, hogy a 4500 méteres magasság nem gyerekjáték.
„Megkeresett egy fiatal pár nemrégiben, hogy szereztek egy olcsó, akciós repülőjegyet Chilébe (ilyen is van!!! :)))), és szeretnék megnézni az UYUNI sómezőt Bolíviában abban a 6 napban, amennyit erre az egész dologra tudnak szánni (és persze amit a repülőjegy enged).
Mivel az Uyuni sómező és Bolívia, Chiléből kiindulva San Pedro de Atacama falucskából közelíthető meg, a hozzá eső legközelebbi reptér Calama városában van, így ide szereztek egy belföldi repjegyet. (...)
Calama első ránézésre (sőt második és harmadik ránézésre is :))), csak egy poros sivatagi város millió kutyával. A városról azt írják, hogy a lakossága kb. 174.000 fő. Én ezt az információt annyival egészíteném ki, hogy a négylábúak lélekszáma ennél lényegesen nagyobb. Nem lennék nagyon meglepve akkor sem, ha a város kutyakontingensének létszáma elérné vagy meghaladná a több milliót. (…)
Befizettük a másnapi túrát, némi rohangálás után egy kissé olcsóbb szállást is találtunk (nagy nehézségek árán - ugyanis a falu tűrőképessége határáig tömve volt turistákkal) és pénzt is váltottunk a másnapi Bolíviába induló kiránduláshoz.
Már a chilei határon meglepődtem. Sorban álltak a buszok és mindannyian Bolíviába akartak átjutni. Eddig minden évben kb mi voltunk az egyetlen turisták a határon most meg ez az egész tömeg oda akart menni. Úgy tűnt az én egykor csendes, sivatagi falucskámat végképp felfedezte magának a tömegturizmus. (...)
Sokan még ma is tartanak Bolíviától, mint valami sötét elmaradott országtól (oké, az is), amióta volt a bizonyos Rózsa Flores terrorista ügy. A Magyar Külügyminisztérium azóta is a magyar állampolgárok számára „nem ajánlott” és „veszélyes” úticélként jegyzi az országot.
Hogy ez mekkora marhaság azt az alábbi határincidens jól példázza: amikor kitöltöttem a migrációs jegyzéket és átadtam az útlevelemmel együtt a határőrnek, az rám nézett és közölte: fizessen 375 bolivianót (nagyon sok pénz).
Nem értettem miről beszél. Előbb azt hittem, hogy a pár száz méterre levő nemzeti park belépti díjait szedik mostantól itt, de még ahhoz is túl borsosnak tűnt, úgyhogy megkérdeztem: miért kell fizessek? A határőr közölte: a vízumért!!! Én még mindig nem értettem: de milyen vízumért?? Erre ő: a magyaroknak fizetniük kel a vízumért!
Idővel leesett a tantusz mindannyiunknál: fogalma sem volt róla, hogy az általa buzgón nézett Európai Uniós listán szereplő Magyarország és az általunk beírt magyar nemzetiség az egy és ugyanaz (húngara és Hungría)! Végül szépen elmagyaráztuk, hogy mi magyarok vagyunk és Magyarországon élünk, ami az EU tagja, így nem kell vízumot fizetni.
Ennyire SEMMIT sem tud senki Bolíviában Magyarországról és a magyarokról... még a határőrök sem. Egyszóval nyugodtan lehet Bolíviába utazni, persze a perfekt spanyolnyelv-tudás alapfeltétel, különben már a határon bajba kerülsz. (...)
Amikor végre továbbgurultunk az általam már sokszor látott fehér lagúna felé, meglepődtem. Eddig már négyszer jártam itt és ennek a lagúnának a színe sosem volt ennyire fehér.
Mikor elhagytuk a lagúnákat, hamarosan megérkeztünk a Dali sivatagba. A szürrealista művész képeire emlékeztető sziklaformációkat láthattunk a csodálatos tájon, melyek mintha a művész keze munkáit tükröznék. (...)
Amikor megérkeztünk a gejzírekhez (pöfögőkhöz), már a házaspár (akiket kísértem) lány tagja mondta, hogy nem érzi túl jól magát, de ekkor még nem volt nagy baj. Mikor megérkeztünk az aznapi utolsó megállóhoz, már én is fáradt voltam és nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy lemásszam a fantasztikus Laguna Colorada partjához. Csak ahol álltam, onnan lőttem pár fotót. A látvány egészen fantasztikus volt. Régi vágyam volt eljutni ide és végre teljesült. (...)
Ekkor már a nap végén jártunk, mindenki fáradt volt és többen rosszul voltak. Kérdeztem a sofőrünket (ő volt egyben a túravezető is), hogy a szállás ahol az éjszakát fogjuk tölteni alacsonyabban lesz-e? Megvigasztalt, hogy szó sincs róla, magasabban, kb. 4800 méteren.
Amikor megérkeztünk a lány, akit kísértem, akkorra lett igazán rosszul. Szinte mindentől hányt, egyetlen korty vizet nem tudott leerőltetni a torkán, mert azonnal viszontlátta. Mivel ezt az óriási magasságot akkor tudja elviselni könnyebben a szervezet, ha sok folyadékot kap, ő pedig még azt a keveset is elvesztette az állandó hányással, ami benne volt, ekkor már határozottan aggódtam érte.
Az Andok mélyén voltunk, éjszaka, óriási magasságban és egy napi autóútra a civilizációtól, vagyis a chilei határtól. Odahívtuk a túravezetőt és tolmácsoltam a fiatalok kérését, miszerint vigyék vissza őket Chilébe, mert ilyen állapotban nem tudják folytatni az utat (mindkettejüknek erős migrénjük, hányingerük volt, a lány pedig szinte fél óránként hányt).
A túravezető mondta, hogy a holnapi nap már lejjebb megyünk erről a magasságról, kb. 3800 méterre és ott már jobban lesznek, de a fiatalok hallani sem akartak róla. Féltek és teljes joggal attól, hogy még mélyebbre megyünk Bolíviába, még nagyobb távolságra kerülünk a civilizációtól.
Akkor a túravezető azt javasolta, hogy továbbvisz minket még most éjszaka Bolíviába, egy sokórányira fekvő kórházhoz, ahol majd ellátják őket. Ekkor kezdett mindannyiunkat elhagyni a béketűrés és közöltük: NEM KÓRHÁZRA van szükségünk, hanem arra, hogy levigyenek a hegyekből alacsonyabb magasságra.
A túravezető kötötte az ebet a karóhoz, (…) végül úgy egyeztünk meg, hogy ad mate teát (esküszött rá, hogy attól mindenki jobban lesz) és ha reggel is ennyire rosszul vannak, visszavisz minket a chilei határra. (…)
Ha nincs idő a néhány napos fokozatos akklimatizálódásra és hozzászokásra a nagy magassághoz és oxigénhiányhoz ez sajnos egy lutri. Aki bírja annak kutya baja nem lesz, aki nem az így jár, mint ők. Azért az egy nap alatt csodálatos dolgokat láttunk, három álomszép lagúnát, rengeteg flamingót, fantasztikus tájakat, remélem, nem könyvelik el szimpla veszteségnek az ittlétüket.”
A teljes posztot (rengeteg káprázatos képpel, teszem hozzá gyorsan) ide kattintva tudjátok elolvasni. Nagyon ajánlom!
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: