Cintia egyike azoknak, akik egészen fiatalon vágtak neki a világnak, ami az ő esetében az angliai Saint Ivest jelenti. A városka csodaszép, nem csoda, hogy az ország egyik látványossága. Ennél fontosabb szerzőnk hitvallása, amit én körülbelül úgy foglalnék össze, hogy „kiállok magamért, és nem hagyom magam”. 

„Lassan öt éve, hogy először sodort az élet elém egy olyan embert, aki már megtapasztalta a kinti életet, és bőven volt mit mesélnie róla. Ültem egy széken, és úgy hallgattam, mint kisgyerek az esti mesét. Akkor még magam is félig gyerekként, hisz 16 éves gimnazista voltam.

Aztán az évek során láttam, ahogy a nálam idősebbek is kifelé veszik az irányt. A nyelvtanulásra talán jobban is odafigyelhettem volna a tanulmányaim során, de ez kimaradt. A német nyelv nem az erősségem, ezért nem is szívesen mentem volna német nyelvterületre.

Az iskola egyetem, ahol aztán elkezdtem a tanulmányaimat, nem nagyon fordított időt a nyelvtanításra. Mindenhol azt szajkózták, hogy az angol a világnyelv, ez valahogy mégis kimaradt. Két év után lezáróvizsgáztam, amit igazából nem bánok, de utána döbbentem rá, hogy a szakmámmal elhelyezkedni Magyarországon, pályakezdőként, protekció nélkül nehéz lesz. Voltam állásinterjúkon, de nem sok sikerrel. Két szakmával nulla eredmény.

Tiszta lappal

Aztán jött az elhatározás. Az élet ismét elém sodorta azt az embert, akinek a segítségével elindulhattam, és magam mögött hagyhattam Magyarországot. Egy hosszú nyár után, amikor a jogosítvány a kezembe került, eljött az idő. 2013. augusztus 5.-én hajnalban szálltam le a géppel, Bristolban, és 4 óra autókázás után megérkeztem az új otthonomba, ahol tiszta lappal kezdhettem el új életet.

Azt mondják, biztos állás nincsen, nem mondhatod azt, hogy amiatt hagyod el az otthonodat, és ez tényleg így van. A gondolat sosem lehet biztos. Tegnap volt a napja annak, hogy elmondhatom magamról, másfél éve itt élek, Saint Ivesban, Cornwall megyében. A város, ahol élek Nagy-Britannia TOP 15-ös látnivaló listáján a negyedik. Tengerparti kisváros, ami régen halászfaluként funkcionált.

Talán én még jobb helyzetben kerültem ide, mert nem egyedül kellett végigcsinálnom, nem ügynökség közvetített, hanem egy barát segített. Első naptól fogva vele élek, úgy hozta a sors, hogy ismét egy párt alkotunk. Segítséget kaptam tőle, és a tapasztalatait megosztotta velem, ami által könnyebb volt az elindulás.

A nagybetűs élet

Nem egy munkahelyen fordultam meg. Először kezdtem egy hotelben, az interjún meg voltam illetődve rendesen. Hiszen teljesen más tanulni egy nyelvet egy tanártól otthon a középiskolában, ahol megkérdezhetsz valamit magyarul, a saját nyelveden, ha nem érted, és teljesen más az, amikor szembesülsz egy ilyen helyzettél, és amikor visszakérdezel, akkor angolul írják neked körül az adott szót. De nem baj, megvolt ez is. Tanulságos volt az ott töltött pár hét, amíg el nem küldtek. Egyébként takarítónői pozícióban voltam.

Folytattam a munkakeresést, és egy helyi csokoládékészítő gyárban kaptam helyet. Napi 8 és fél óra munka volt, de csak a hétköznapokon. A hétvégén lehetett túlórázni, ami meg is érte anyagilag. Olyan szerencsém volt, hogy a 21. születésnapom után pár nappal kezdtem ott dolgozni. Ami azért jelent jót, mert kint 21 éves korodig kevesebb az órabér, 21 fölött pedig jobban fizet. Hetente fizettek, szerda volt a fizetésnap.

A munkahelyem 10 perc séta volt minden reggel. A munkaidő 8-kor kezdődött. Rengeteg 16 éves dolgozott ott, mert itt kint a fiatalok többségének nem az az életcélja, hogy 28 évesen végezze el az amúgy csak 3,4,5 éves egyetemet. Ezt sosem értettem, és valószínűleg nem is fogom már megérteni az otthoniakban.

Azt, hogy egyetlen magyar voltam a gyárban, csak olykor-olykor éreztették velem, ahogy a többi külföldi ex-kollégámmal is. Néha át lehet siklani a dolgok felett, de nem mindig könnyű. Sosem fogsz olyan munkahelyet találni, sem itt, sem otthon, ahol mindenki szeretni fog mindenkit. Az lehetetlen.

Az angoltudásom fejlődött az alatt a fél év alatt, amit ott töltöttem. Tavasszal mondtam fel, amikor indult a szezon, mert ez egy szezonális kisváros. Nyáron tömegestül jönnek a turisták, télen pedig nyugodt.

Megfordultam időközben egy pizzériában, ahol mosogatóként dolgoztam, és másodállásban vállaltam be, mert a pénz mindig jól jön. Nem igaz? A társaság jó volt, de a gyár mellett fárasztó volt, nem is kicsit. Nem tartom magamat „tápos” embernek, mert amióta az eszemet tudom, azóta dolgoztam az iskola mellett.

Nyarakat dolgoztam végig, még 15 sem voltam, azt hiszem, de egy étteremben mosogattam. De az, hogy hetente a 40 óra mellett még bevállaltam a mosogatást is, az már néha teljesen lefárasztott. Nem volt szabadnapom, két hónapon keresztül csináltam ezt.

Ahol a párom dolgozik, abban az étteremben felajánlottak egy szakács állást, pontosabban pizzasütő melót. Én igent mondtam, és ott töltöttem az egész szezont. Október közepéig volt lehetőségem ott dolgozni. Talán ez volt az az idő, amikor bebizonyosodott számomra, hogy fel kell nőni.

Nem hagyom magam

Nem egy nehézségbe ütköztem, amíg ott dolgoztam. Talán az is közrejátszott, hogy a párom pedig ugyanott pincérkedett. De aztán sok bosszús nap után, a negatívumot átfordítottuk a pozitív oldalára.

Már nem segített annyi mindenben, mint előtte, hagyta, hogy a saját lábamra álljak, és egyedül is oldjak meg problémákat. Akkoriban ezt nem díjaztam, de most már hálával tartozom neki emiatt. Kiállok magamért, és nem hagyom magam. Most már csak jót nevetünk azon, ami akkor sírásra késztetett olykor.

A szezon után újra munkakeresésbe fogtam, de előtte egy nyaralás is belefért az időnkbe. A télen a helyi öregek otthonában találtam mosogatói állást. Tudom, hogy ez csak ideiglenes, mert áprilistól ismételten mehetek vissza pizza szakácsnak. Nem egy álom munka, napi 9 óra, de félidős állás, mellette kisegítek az étteremben, ha szükség van rám. S a karácsonyi időszakban egyszerre dolgoztam 3 helyen. Kell a pörgés.

Ennyit a munkákról.

Egészen 2014 karácsonyáig egy 4 szobás családi házban éltünk, a tulajjal és a fiával. Most már ideje volt továbblépni, ezért karácsony előtt pár nappal albérletbe költöztünk ugyanúgy, mint előtte, de most már egy különálló lakásba, a belvárostól 3 perc sétára. Praktikus. Értelemszerűen több a kiadás, de mégsem másokkal kell együtt élni.

Utánpótlás

Egy nagyon jó barátom tavaly márciusban kiköltözött ide, St. Ivesba. Segítettünk neki a párommal, és úgy néz ki, tetszik neki. Ablakmosóként dolgozik, és Carbis Bayben él. A fizetése neki is fedezi a költségeit, és még félre is tud tenni.

A párom húga június végén költözött ki hozzánk, miután otthon leérettségizett, velünk él. Szakácsként dolgozik, és nem panaszkodik. Egyébként öt magyarról tudok rajtunk kívül ebben a városban.

A hazajárás sajnos nem sűrű program nálunk. Nemrég voltam otthon, ám azt megelőzően csak egy éve. Nem tervezzük a hazaköltözést, valahogy egyszerűbb itt az élet.

Nem fogok panaszkodni a magyarországi politikai helyzetről, mert nem akarok belefolyni, sőt... azt sem szeretném, ha bármilyen téren is közöm lenne hozzá. Nem tartozom senkinek semmivel. De azért véleményem szerint néhány vezető elgondolkodhatna azon, hová jut így Magyarország.

A minap láttam egy videót, amelyben egy hazai politikus végre nem negatívan állt azokhoz a fiatalokhoz, akik inkább a kiutat választják ahelyett, ami otthon folyik. Azt hiszem, kezdenek észhez térni az emberek.”

A moderálási alapelveket itt találod.