Van az úgy, hogy az embert már egészen fiatalon megérinti egy ország, egy életstílus. Így történt ez mai posztunk szerzőjével, Évával is, aki Angliába szeretett bele már egyetemistaként. Aztán úgy hozta az élet (persze ő is tett érte), hogy immár több mint három éve ott is él.

A Holdsworth House, az esküvő helyszíne

„Lassan kint létem harmadik évfordulóját ünnepelvén, gondoltam, megírom új életem történetét, ezzel is biztatva másokat.

Már egyetemista éveim alatt is foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen jó is lenne Angliában élni. Szerencsére egyik kedves ismerősöm révén 2009-ben lehetőségem volt egy hetet itt tölteni. Szerelem volt első látásra és nagyon nehezen mentem vissza Magyarországra.

Vettem egy kis brit zászlós macis kulcstartót (a mai napig megvan), hogy emlékeztessen, nekem egyszer itt kell élnem. Teltek az évek, elvégeztem egy másik egyetemet (HR), miközben óvónőként dolgoztam.

Az érzés folyamatosan bennem volt, hogy menni kellene, de valami mindig visszatartott. Megismerkedtem a párommal, akinek folyamatosan mondogattam, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk kint.

Miért ne?

Eleinte nem annyira díjazta, hogy a „ködös Albionban” éljünk. Majd két év múlva (2011 nyarán), egyik kollégája említette, hogy Londonban megüresedett egy pozíció, miért nem próbálja meg?

Nekem akkor egy nagyon jól fizető irodai munkám volt, de „Anglia” gondolata mindig is ott motoszkált bennem. Rövid hezitálás után (mindent egy lapra feltéve, a kockázattal, hogy ha pályázata sikertelen, akár el is veszítheti az állását), a párom beadta jelentkezését. Szerencsére a főnöke támogatta és pozitív referenciát adott róla.

Több körös interjú után (Skype, személyes, különböző hosszú tesztek) 3 hét múlva repülőn ült, megkezdve az új életünket. Kezdetben egy magyar szálláson lakott, egy hete volt albérletet találni, mert utána kezdődött az értékesítői munka. Elméletileg ugyanaz, mint Magyarországon, gyakorlatilag mindenben más volt.

Szállásproblémák

Nagy rohanva tálalt szállást egy angol fiatalemberrel költözött össze, ahol nekem már nem volt helyem. Úgy egyeztünk meg, hogy én 2 hónappal később megyek ki, hogy addig ő teljesen beilleszkedjen.

El is kezdtem a felkészülést, de mivel hozzá nem költözhettem, nekem is szállást kellett találnom. Szerencsére egy ismerősömék már kint éltek, és pont abban a házban volt egy single szoba kiadó. Gyorsan le is csaptam rá. Sokan laktunk együtt magyarok, de minden nehézség ellenére (1 fürdőszoba 9 emberre), szép időkánt emlékszem rá vissza.

Munkakeresés

Azonnal megkezdtem a munkakeresést. Bármilyen munkát elvállaltam volna (takarítás, barista, ruhabolti eladó), csak hogy fent tudjam tartani magam. A párom kérte, hogy próbáljak óvónői munkát keresni, mert abban már elég sok gyakorlatom van.

Millió CV elküldése, és óvodák személyes meglátogatása után megkaptam első angliai munkámat. A fizetés még számomra is meglepően alacsony volt, de nagyon boldog voltam, hogy végre minden a helyére került. Az oktatás teljesen más, mint Magyarországon, mindent újra kellett tanulni.

Én babákkal foglalkoztam, és mint egy idő után kiderült, a diplomámmal magasan túlképzett voltam. Fél év eltelte után a főnököm felajánlott egy pici studiolakást nagyon kedvező áron, amit örömmel elfogadtunk.

Sok dolog hiányzott a lakásból, de legalább londoni viszonyokhoz képest kevés albérletet fizettünk. Később egyre több turpisság derült ki a kedves főbérlőről, aki egyben munkaadóm is volt (nem működött a fűtés, nem javíttatta meg a mosógépet, az előző lakók elmaradt számláit velünk akarta kifizettetni).

Ez így nem mehetett tovább

Ez a munkámra is rányomta a bélyegét, úgy éreztem, hogy eleve alul vagyok fizetve (kezdett szélesedni a látóköröm a munkaerőpiacon), napi 9-10 órát dolgoztam ebédszünet nélkül, a szabadságaim kötöttek voltak, csak az óvoda bezárásakor vehettem ki, és még a lakhatással is elég sok baj volt.

Másfél év után úgy döntöttünk, ez így nem mehet tovább. Tudtam, ha felmondok, elveszítjük a lakhatásunkat is. Nem volt mese, lépni kellett. Felmondtam. Szerencsére sikerült egy nagyon szép új kis studiolakást találnunk egy ügynökségen keresztül, akik a lakást is, és minket is nagyon alaposan „lecsekkoltak”. Ha bármi baj volt a lakással, mindig fordulhattunk hozzájuk, és azonnal intézkedtek.

Napi 100 állásra jelentkeztem

Újrakezdődött a munkakeresési kavalkád, de meg kellett várni az egyhónapos felmondási időt, mert reggeltől estig dolgoztam, és esélyem sem volt interjúkra járni.

Szerencsére sikerült annyi pénzt félreraknunk, hogy letettük az új lakás eléggé magas foglalóját, az első havi albérleti díjat, és megengedhettük magunknak, hogy pár hónapig ne dolgozzak, csak munkát keressek. Olyat, ami már tényleg megfelelő.

Elhatároztam, hogy visszatérek az irodai világba, mint HR-es, de ehhez újból alulról kellett kezdenem. Napi 100 állásra jelentkeztem, de még visszajelzést sem kaptam, nemhogy interjúidőpontot. Pedig angol tapasztalatom volt, az angol nyelvtudásom rengeteget fejlődött, és irodában is évekig dolgoztam, igaz, Magyarországon.

Egy hónap után jött az áttörés

Egy oktatással (tanárok, óvónők) közvetítésével foglalkozó cég hívott, hogy eleinte határozott időre keresnek adminisztrációs munkatársat, aki azonnal tudna kezdeni. Másnap interjú, harmadnap munkakezdés. Álmaim munkáját sikerült megkapnom, még ha csak átmenetileg is.

Három héttel később a tündéri főnökasszonyom behívott, hogy nagyon meg van elégedve velem, és szeretne egy határozatlan szerződést felajánlani. Nem is lehettem volna boldogabb. A város szívében, egy irodaépületben dolgozom, egyedüli külföldiként.

A munkámat, a munkatársaimat imádom, és minden nap boldogan megyek be dolgozni. Nem stresszelnek halálra, mégis nagyon sokat és hatékonyan dolgozunk. Természetesen azért mindig jut egy kis idő röhögcsélésre, de ez csak fokozza a munkakedvünket. Úgy érzem, végre megtaláltam a helyem.

Élvezzük az életet

Időközben a párom megkérte a kezem: a St. James’s Parkban egy éjszakai London Eye-jal egybekötött, és egy elegáns belvárosi panorámás étteremmel végződő esten.

Idén májusban össze is házasodtunk. Hogy hol? Természetesen az Egyesült Királyságban, egy szűk családi ceremónián, amit egy XV. Századi kis kastélyban tartottunk. Olyan volt, mint egy álom.

Eddig úgy éltünk, hogy utazgattunk és élveztük az életet. Olyan dolgokat engedtünk meg magunknak, amiről eddig álmodni sem mertünk. Sok magyar pár minden fillérjét félreteszi, hogy előbbre jusson. Mi egy másik utat választottunk, élvezzük az életet.

Eljött azonban az az idő, hogy mi is szeretnének egy házat. Hogy hol? Természetesen az Egyesült Királyságban. Aki ismer, meg sem kérdezi, hogy vissza akarok-e valaha költözni Magyarországra, hiszen a válasz egyértelmű…”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.