Nem akármilyen történet következik ma, hiszen szerzője, Andi többször is megjárta Malajziát, megtapasztalta az elmenés és hazaérkezés gyötrelmeit és örömeit, majd döntött és ma már Ausztráliában él. Érdemes végigolvasni a történetét, szerintem sok tanulsággal szolgál. (A képekért pedig hálás köszönet!)

Dzsungel Ipoh-nál

„Az egész valahol 2012 elején kezdődött. Mintegy 8 évnyi multinacionális-daráló után elérkezett az a pont, amikor elég lett. Friss impulzusra volt szükségem. Rájöttem, hogy bizony nem azt az életet élem, amit szeretnék magamnak. Kiléptem a multiból.

Olyan dologba szerettem volna fogni, amivel addig még nem foglalkoztam. Ki akartam magam próbálni ismeretlen közegben, hogy tanuljak és tapasztaljak valami újat és más szakmához kötődő, különböző világlátású emberekkel találkozzam. Közgazdász vagyok, nekem nincs több szakmám referenciával, az átképzés meg trükkös dolog, pláne ha az ember nem tudja, merre menjen. Én sem tudtam, de próbálkoztam egy kis ideig.

Magánvéleményem, hogy receptre írnám a multi cégeknél való munkavállalást mindenkinek legalább egy évre. Nagyszerű tér a tanulásra, tapasztalásra, alkalmazkodásra, egy komplett rendszer átlátására.

Szervezet. Mint a saját testünk. Megvan az agy, a szív, a szervek, a dolgos kezek, a lépdelő lábak, a hangulatváltások, az értékek, az erősségek, a betegségek. A mai napig hálás vagyok azért az időszakért az életemben, amit multinacionális cégeknél töltöttem, mert rengeteget tanultam, fejlődtem.

Tény, hogy a személyiségemből adódóan nem volt fájdalommentes, de nagyon hasznos. Komoly értékeket sajátítottam el, fontos viszonyítási pontokat szereztem, mind negatív mind pozitív irányban és fantasztikus emberekkel találkoztam. Na de térjünk vissza az újabb munkakeresési időszakomhoz!

A munkaerőpiacra való jelentkezés elindult. Kevés sikerrel. A multikulti stresszt átvette a „miből élek meg” és „mire vagyok én jó” című stressz. Nem sokkal jobb. Ezzel együtt mégsem bántam meg egy percre sem, hogy anno feladtam a biztos bevételemet, a szakmai fejlődésre való lehetőséget.

Gua Gunung, egy barlang Malajziában

Utóbbi szuper, ha van, persze akkor, ha az ember olyan szakmában dolgozik, ahol szeretne is és lát perspektívát. Én nem így voltam. Plusz a „biztos” állás Magyarországon (is) egy ál-biztonságot ad, ami bármikor megváltozhat és meg is változik.

Vagy önálló döntés, vagy az élet döntése, de ahogy semmi sem tart örökké, úgy a „biztos” sem. Sokáig maradva egy pozícióban az ember elveszíti a rugalmasságát és változás-adaptáló készségét, ami nagy baj, mert keserűséghez, bemerevedéshez vezet. Ennek finom jeleit is észleltem magamon.

Azt gondolom, kevesek találják meg azt a munkát, amiben egy életet le tudnak élni boldogan, elégedetten, mert a változás igénye mindenkiben megvan, csak némelyekben erősebb a változástól való félelem és a komfortzónában maradás kényelme.

Én mire jutottam eddig, mit mondok most? BÁTORSÁG. Mindenekelőtt bátorság kell ahhoz, hogy az ember csukott szemmel merjen a szakadékba ugrani. Még az is lehet, hogy ott van egy háló a szakadék felett, ami megóv a becsapódástól. Két lehetőség van, sikerül vagy nem. Ha sikerül, örülünk, ha nem, akkor is tanulunk, mert valahogy akkor is történnek a dolgok.

Bennem nagyon erős volt az igény arra, hogy úgy éljem az életem, hogy ne kelljen megbánnom később, hogy valamit nem tettem meg. Felelősség az, amit megteszünk és felelősség az is, amit nem. Ez egy korábbi saját élmény alapján erősödött meg bennem, ami bizony anno keserű kapszula volt. Mára motivációvá ért. Nem könnyű és nem is feltétlenül követendő.

A sziget

Otthon nem sikerült munkát találnom egy jó ideig, még harmadával alacsonyabb bérért sem. De aztán egyszer csak jött egy hírlevél, amire korábban iratkoztam fel. Malajziába kerestek egy embert egy projekthez. Én lettem az.

Önkéntesként vállaltam munkát, ami annyit tesz, hogy a munkámért cserébe kaptam szállást, ételt és egy kis zsebpénzt. No meg rengeteg élményt, tapasztalatot egy addig számomra ismeretlen környezetben, kultúrában.

Átmeneti otthonom Earth Lodge-ban (jobboldali szoba)

Bő három hónapot töltöttem egy egzotikus szigeten, aminek a környéke egyébként az Malajzia egyik snorkel- és búvárparadicsoma. Helyi lakosok között, gyatra infrastruktúra mellett szerény körülmények közt, de vidáman éltem a napjaimat. Ott ahol a közlekedési eszköz a motorcsónak és a láb, ahol az „éttermet” jóindulattal is koszos kis putrinak hívnánk.

Az időmet „construction leader” pozícióban töltöttem. Kisebb házkörüli (víz, villany) javítási feladataim voltak, építettem pár bútort, hogy legyen hova pakolnunk.

Több helyi család házait festettük újjá a többi önkéntessel, a köztéren lévő betonpadokat vagy az iskola falait dekoráltuk, közösségi kertet terveztünk, angolt tanítottunk az iskolában, hosszútávon fenntartható életmódra oktattuk a helyieket, részt vettünk egy teknősvédelmi projektben és még ezer más. Közgazdászként. :)

Olyan kalandokban volt részem, amire egy életen át emlékezni fogok, és amik által megkaptam azt, amire vágytam, a kihívást és valós értékeket.

A hiány

Itt érdemes megemlítenem, mit is tapasztaltam, mi hiányzott, ami természetes velejárója egy hosszabb utazásnak. Azt gondolom, ha valaki meg akarja tudni vagy csupán másképp ránézni, hogy valójában milyen értékekkel rendelkezik, ahhoz igenis el kell menni, legalább egyszer hátrahagyni mindazt, ami komfortos.

Addig nem derül ki, hisz lehet szeretni mindent ott és akkor, de amíg el nem hagyja, addig nem tudja mit vált ki az, amikor nincs. Teszt, legalább 3 hónapra. Ezt nem lehet elképzelni és valójában elmondani sem.

Átlagos vacsora egy maláj családnál

Nekem fájt, sokáig, mert lüktetett bennem a hiánya annak, ami nem volt velem, csak gondolatban. A családom, a kedvesem, a barátaim, a könyveim, a kis bizbasz díszeim, ami az otthonomat otthonná tették, a baráti beszélgetések, a spontán találkozások, a szigetkör futás, a nógrádi sóspálcika, a Balcsi ütött kopott kékre festett lépcsői, a Vár, a kettes villamos vonala, a Vásárcsarnokban hurkázás, a városban sörözgetés, a baráti világmegváltó beszélgetések, a nyaraló teraszán közösen lakmározás, a kertészkedés, az otthoni erdők, és még sok-sok más. Pedig alig volt 3 hónap.

Ugyanakkor a mérleg másik oldalára került, hogy láttam óriásteknőst fészket rakni, kis teknősöket kikelni, buliztam a tengerparton újonnan talált barátokkal, motorcsónakkal utaztam, dzsungelben túráztam és puszta kézzel a földön ülve, helyi családoknál házi kosztot ettem, kis maláj gyerkőcöknek angolt tanítottam, paradicsomi helyen búvárkodtam, kikötőből a tengerbe ugráltam a dzsungelből kertet építettem, menekültem vadmajmok elől, előadást tartottam a korallokról és sok egyéb.

Szóval a végeredmény kvázi 1-1, sokat engedtem el, de rengeteget kaptam. A kötődéseim egy időre szabadságra mentek, de nem felejtettem el őket.

Átlagos fa a dzsungelben

Hazaérkezés

Utazás után hazaérni egy másik fejezet. Nem könnyű. Vártam, ezerszer elképzeltem milyen lesz az „újra”. Az első pár hét maga volt a csoda. Sztár voltam. Az újra-találkozás élménye semmihez sem fogható. Egyszerre sírtam és nevettem belül. Nagyon erős érzelem és fantasztikus. Jó volt újra megölelni, újra megélni, újra látni, újra szagolni és megízlelni azt, ami hiányzott.

A megszokás viszont hamar visszatért és a Földtől való elrugaszkodás, az új élmények energiája, egy homlokegyenest más világlátás lelkesítő és fejlesztő élménye, az addig sikeres átprogramozottságom, hamar visszaszűkült oda, ahonnan indult. A lehetőségek korlátozottá váltak újra, a hétköznapok stressz teljessé, minden beszűkült.

Ez is egy készség, de nekem nem sikerült megtartanom magam magas rezgésen, engem visszahúzott az, amiből elmentem.

Vissza a gyökerekhez

Pár hónap újabb sikertelen otthoni munkakeresés után írtam egy levelet és kaptam egy választ. Újra utaztam. Újra Malajziába. Egy vad, érintetlen esőerdőbe. Önkéntesként. Az utazásom elején korábban szerzett malajziai barátokat látogattam meg. Egy szerencsétlenül sikerült vadvízi túrán egy barátunkat elvesztettük, megfulladt a folyóban, mikor közvetlenül utánam jött egy zúgón. Erős kezdés.

Ulu Muda, a folyó mentén

Ezt azért osztottam meg, mert emiatt bizony volt mit feldolgoznom a gyönyörű dzsungel közepén kilométerekre a lakott területektől. Megtapasztaltam, hogy az élet nem kérdez akarod-e az adott élményt, kapod és kész. Meg kell élni, meg kell dolgozni.

Az értékrendemen ez a nagyon közeli élmény nagyon sokat változtatott, megélve mindezt 10 ezer kilométerre a családomtól, azoktól, akikhez vigaszért fordulhattam volna. Elmúlt, feldolgoztam, az élet pörög tovább.

Az ismét 3 hónap alatt a dzsungelben dolgoztam, a néhány szabadnapomon pedig Penang vagy Kuala Lumpur utcáit jártam. Az esőerdő lenyűgöző élmény volt. Aki járt már ember által szinte még érintetlen esőerdőben, az sosem felejti el azokat a fákat, azt az esőt, az illatokat, a párát, a hangokat, azt a nagyon mély belső érzést, hogy igen, valamikor innen indult minden. Nehéz szavakkal kifejezni azt, hogy milyen városi emberként megélni ezt a másságot, de csodálatos.

A Twin Tower Kuala Lumpurban

Egy egyszerű faházakból épült kis resort-ban (néhány házból álló szálláshely) egy helyi maláj figurával tevékenykedtünk ketten és a kb. 20 szavas maláj-angol keverékkel kommunikáltunk. Egy folyó mentén éltünk, áram és meleg víz nélkül, csónakkal közlekedtünk, vadelefánt csordákat és majmokat lestünk, környékbeli növényekből főztünk, alkalmanként érkező csoportokat vittünk túrázni.

Rövid időn belül, én a városi lány, rutinból pöccengettem le magamról a piócákat és magabiztosan jártam a helyi barlangokat és az esőerdőt. Felejthetetlen, egyedülálló élmény volt.

Erős kontraszt volt, hogy a 40 fok és 80% páratartalmú erdő után lazításképp Kuala Lumpurban töltöttem egy hetet, majd Karácsonyra érkeztem haza Budapestre. Újra-találkozások, egymás ünneplése.

Az utazás

A maradásom akkor rövid ideig tartott, mintegy 3 hét után, szedtük a sátorfánkat, már rutinból, harmadszor is összepakoltam a hátizsákomat és a kedvesemmel nekivágtunk Ázsiának. 6 hónap, 7 ország. Fejenként 17 kilós hátizsákkal.

Mindaz, amit mi ketten megéltünk pár mondatban nem írható le (erről blogot írtunk itt) de amire Ázsia megtaníthat, azt a leckét megkaptuk. Toleranciából, rugalmasságból, kreativitásból és humorérzékből jól vizsgáztunk.

Utolsó állomásunk volt Sydney. Megszerettük és láttunk bele lehetőséget. Újabb hazaérkezésünk után néhány héttel úgy döntöttünk, megpróbáljuk, milyen lehet Ausztráliában, Sydney-ben élni, nemcsak utazni, hanem megnézni a lehetőségeket, dolgozni, beilleszkedni, találkozni új kihívásokkal, beszélgetni emberekkel. Nagy falat.

Lassan egy éve is már, hogy itt vagyunk (jelenlegi blogunk, amiben mesélünk, itt olvasható). Szinte hihetetlen. Más kihívások vannak, mint egy utazás során és nem, most sem könnyű ennyire messziről a belső hiányokat kezelni, mert azok bizony nem múlnak el, csak változnak. Az ember saját magától nem mehet el elég messzire, magunkat mindig magunkkal visszük.

Ahogy eddig, most is kétoldalú a „adok-kapok” mérleg és van mit tenni a „kapok” oldalra.

Szumma

Mi a célja az egésznek? A tapasztalás, a világlátás, a kaland, az önismeret és egy olyan élet megélése, amiben helyem van, és ahol az én történetemet, magam írom.

Egy kívülállónak extrémnek tűnhet mindez. Én sem mondom, hogy mindennapi, de amíg benne voltam, semmi sem tűnt természetesebbnek a megéltek, leírtak közül. Minimális költségvetésből éltem meg óriási dolgokat, ami az enyém marad bármi is történjék.

Sokan a pénzzel érvelnek, azt mondják utazni drága és lemondanak nagyszerű dolgokról. Nekem kevesebbe került így Malajziában utazni, ott élni, mintha otthon csak a BKV-bérletet és a kajámat fizettem volna.

Iskolás csoporttal snorkeling oktatáson

Meg lehet találni okosan a módját, hogy jusson is, maradjon is, és mi magyarok ebben jók vagyunk. Azt gondolom a mi (30+ -os) generációnk egy nagyon szerencsés új kezdet abból a szempontból, hogy komoly kötöttségek nélkül utazhatunk.

Nyilván sok mindent kell ezért megtenni és feladni, semmi nem jön magától, de lényegében egy DÖNTÉS kérdése, mert a lehetőségünk megvan. Sokan mondhatják erre, sőt sajnos mondták is, hogy „persze neked könnyű, mert...”.

Nem volt az, és most sem az. Nem könnyű, sem elmenni, sem maradni, sem felkutatni a lehetőséget, sem élni vele, de senki nem ígérte, hogy könnyű lesz. Amiért mindezt megosztottam, az egyszerűen annyi, mert megfogalmazódott és kikívánkozott, hogy leírjam magamnak és annak, akit még érdekel.

Ha valaki nekem azt mondja két és fél éve, hogy ezeket fogom megélni, egy szavát sem hittem volna el. Nem szánom példamutatásnak, nem kell lájkolni, sem követni, sem egyetérteni.

Vendégcsoporttal és Perhentian sziget iskolásai közül néhánnyal

Lehetőség mindig van

Eszembe jutott Mallory legendás válasza, mikor megkérdezték tőle miért akarja megmászni a Mount Everestet? „Mert ott van.”

A lehetőséggel lehet élni és lehet nem élni. Ez a sztori az enyém, én így élek, de lehet másképp is. Egyetlen szándékom, hogy ötletszikrát adjak, ha valaki erre befogadó, mert hiszem azt, hogy mindig lehet másképp is. Rugalmasság, Bátorság és Döntés, a lista élén ez áll.

Szerencsés vagyok, mert a családom, hozzátartozóim és barátaim részéről nagy türelmet és elfogadást kapok, azt hiszem, megértenek engem és azt is, hogy egy utazó - aminek vallom magam, ellenben a turistával - mindig is utazó marad. Köszönöm figyelmeteket.”

FELHÍVÁS!! A nagysikerű ablakos sorozat után újabb ötlet: küldjetek fotókat a városotokról! Nem a nevezetességekről, hanem arról a környezetről, ahol éltek: a házról, a sarki kisboltról, a busz- / metrómegállóról, a kedvenc éttermetekről, pubotokról, a munkahelyetekről (ha nem okoz problémát), a parkról, ahova szívesen jártok, az eldugott, kevesek által ismert hangulatos, érdekes helyekről, stb. Írjatok pár sort is mellé, mert így lesz igazán érdekes a sorozat! A cím a szokásos: hataratkelo@hotmail.com.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.