Az angol egészségügyről elég sok rosszat lehet olvasni (nekem is van vele személyes, és nem túl jó tapasztalatom, és hallottam is érdekes dolgokat közeli ismerősöktől), így aztán engem tulajdonképpen nem is lepett meg különösebben Péter mai írása, aki egy leírta az angliai NHS-en belül végigélt kálváriáját.

„Eddig csak - nem rendszeres - olvasója voltam a blognak. Most viszont úgy gondoltam, van mit kiírnom magamból, Angliában szerencsét próbáló honfitársaim hátha okulnak belőle, vagy csak érdekesnek fogják találni. Az alább megírt dolgok Anglia második legnagyobb városában történtek meg, de erősen kétlem, hogy az angol egészségügy máshol másképp működne.

Magamról annyit, hogy 7,5 éve élek Angliában, köztiszteletben álló, megbecsült munkakörben dolgozom, és még orvosnál is csak egyszer voltam, egy magamnak köszönhető baleset miatt – elsősegélyre volt szükségem, amit meg is kaptam (fémforgács ment a szemembe).

Azt már sok helyről hallottam – angoloktól, külföldiektől egyaránt -, hogy az angol orvosok, és általában az egészségügy nem áll a helyzet magaslatán, de mivel nem volt vele dolgom, egészséges voltam, ezért annyi jelentőséget sem tulajdonítottam neki, mint bármi más pletykának.

Fordult a kocka

Fájdalmaim márciusban kezdődtek. Enyhén fájt a derekam, igazából azt sem tudtam eldönteni, hogy a derekam, vagy a lábam. A derekam máskor is szokott fájni, ha egész nap hajolok, vagy nehezet emelgetek (a lakosság több mint fele így van ezzel), ezért nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Gondoltam, pár nap és kipihenem.

Nem így történt. 2-3 hét múlva a fájdalmak erősödtek és csak a baloldalon. Köhögés, tüsszentés, orrfújás csak nehezítette a dolgot. Nem vagy az az orvoshoz rohangászós típus, megpróbáltam magamat gyógyítani: lóbalzsammal és vásároltam elektromos derékmelegítőt, mert köztudott, hogy a meleg ellazítja az izmokat.

A lóbalzsam korábban mindig segített, most nem, és a derékmelegítő sem. Gyanús lett a dolog, és még pár hét eltelt, erősödő fájdalmakkal. Már futni sem voltam képes, a lakótársam (egészségügyi dolgozó, konkrétan radiológus) tanácsára kértem időpontot, és elmentem a GP-hez (háziorvoshoz).

Korábban sosem voltam GP-nél, egy kicsit furcsa volt a különbség az otthonihoz (magyarhoz) képest: asszisztensek, recepciós odakint, bent egyedül az orvos. Két percet kaptam, hogy elmondjam a panaszaim. Mondtam, és (amit lehetett) mutattam is, egy kattogó hangot, ahogy a bal lábam emelgetem. Azt hittem, a fájdalmaim a bal forgó kopása miatt vannak (de akkor a jobb miért nem kopott, hiszen ugyanannyit használtam??). Az orvos bevitte az adataimat, megtapogatta a lábam, és azt mondta, hogy tornászgassak, minden jó lesz, semmi baj sincs.

Hiába minden, semmi javulás

Mivel a panaszaim nem javultak, ezért 2 hét múlva ismét mentem hozza. A szituáció ugyanez, 2 percet foglalkozott velem, írt fel Paracetamolt (!!!), amit én kiváltottam. Hiába magyaráztam neki, hogy a megoldás nem ez, nem a fájdalomcsillapító, hanem a fájdalom okát kell megtalálnunk és megszüntetnünk.

Akkor még hittem neki és bíztam benne, hiszen ő az orvos, én csak egy egyszerű mérnök vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ha akarok, tudok fájdalomcsillapítót venni a benzinkútnál, vagy még a Lidl-ben is. Ezért nem megyek orvoshoz.

Semmi javulás nem történt, már május végén jártunk, újra mentem a GP-hez. Már unta a „zaklatást” (ha az alkalmankénti 2 perc vele töltött idő ennek számít) – gondolom én, és elküldött röntgenre. Itt már kezdett felmenni bennem a pumpa, hogy én, aki havi 270 fonttal járulok hozzá a NI-hez (National Insurance - a magyar TB-nek felel meg) és ezt becsülettel fizetem 7 éve, csak 2 percet érdemlek?

Milyen a kórházi ellátás?

Elmentem röntgenre a közeli kórházba, Ott mi fogadott? Ülnek az emberek sorban, várnak sorukra, miközben két nő papírokat fénymásolgat, a harmadik pedig kíséri a beteget röntgenre (bújtatott munkanélküliség, kommunizmus??).

Aznap este meg is röntgeneztek. Az eredményt persze többszöri kérésemre sem kaphattam meg, azt mondták, postázzák a GP-nek. Miért nem postagalamb az email és az internet korában? (Újabb adalék ahhoz, hogy az egészségügy nem a betegekért, hanem az amúgy semmire sem képes adminisztrátorok foglalkoztatásáért van.)

Eltelt további 2 hét, ezalatt többször felhívtam a GP-t, hogy megérkeztek-e már a röntgenképeim. Végre igen (két hetet kellett várni arra, hogy a fizikailag 3 km-re lévő kórházból továbbítsák a háziorvosnak, nem egyszerűbb lett volna, ha odaadják, és én átviszem?), én pedig mentem a GP-hez, kíváncsian várva az eredményt.

A röntgen nem mutatott ki semmit. Az orvos boldog volt, hogy végre lerázhat. Én nem annyira, mert a fájdalmaim fokozatosan erősödtek, és immár 3,5 hónapja tartottak. Köhögni, tüsszenteni, orrot fújni egy, a bal lábamba nyilalló fájdalommal járt, és nehezet emelni is alig tudtam már (pl. kerékcsere az autón).

Futni már abszolút nem, sőt egy jót nevetni, mély lélegzetet venni sem bírtam, három lépés után éktelen fájdalom a bal combban. A fájdalom csak úgy enyhült, ha leültem egy nem túl alacsony, nem is túl magas székre. Akkor 2 perc után elmúlt minden. Tegyük hozzá, hogy már az edzést is abbahagytam, mert nem bírtam a fájdalom miatt, ami a terhelés során jelentkezett.

Ha nem vagy nyomulós, nem törődnek veled

Már a legközelebbi barátaim is tudtak a dologról, mert június elejére már a mindennapi életemben zavart a fájdalom, nem tette lehetővé a teljes életet. Június közepén jártunk, egy Magyarországon élő ismerősömmel beszélgettem éppen a betegségünkről. Neki is hasonlóképpen kezdődött a porckorongsérv, amit a kezelések, majd a McKenzie-torna gyógyított.

Próbált rávenni, hogy sürgessem a dolgot, ha kell, menjek haza, ha az angol orvosok nem kínálnak megoldást, mert a dolog nagyon komoly is lehet. Ő dicsérte a magyar orvosokat, a története alapján tényleg le a kalappal előttük. Javasolta még, hogy kérjem, küldjenek el MRI (mágneses rezonancia) vizsgálatra, mert a röntgen nem mutat ki minden elváltozást.

Közben végig jártam dolgozni, mivel irodai munkát végzek a betegség nem akadályozott, egyetlen percet sem voltam eddig táppénzen. A munkatársaim is tudtak már a dologról, és mondták, hogy legyek „pushy” vagyis nyomulós, mert másképp bizony nem törődik veled az angol NHS!

Visszamentem a GP-hez, és elmondtam neki újra+újra (sokadszor), hogy mi a bajom. Kértem, hogy küldjön el MRI vizsgálatra, mert a röntgen csak a csontok elváltozását mutatja ki. Kérésemet arra alapoztam, hogy valaminek akkor is lennie kell, ha a röntgen nem is mutatja ki, mert hiszen fájdalmaim vannak, amik egyre erősödnek, már 3,5 hónapja.

A kérésemet kategorikusan elutasította, adott szórólapot (!!!), amit ha kitöltök, és elküldök az ortopéd kórházba, akkor majd értesítenek levélben (!!), 6-8 hét múlva (!!), hogy mikor mehetek fizikoterápiás kezelésre. Itt már elegem lett az egészből, és kikeltem magamból. Alig bírok mozogni, és várjak még 6-8 hetet? Mivel egy picit összevitatkoztam a GP-vel, ezért voltam bent több, mint 2 percet.

Nem hagyom magam lerázni

A GP-től az utam egyenesen a kórházba vezetett. Már este volt, a folyosókon egy árva lélek sem, de a recepciós a helyén volt. Kérdeztem, kihez fordulhatnék, és elmondtam neki a panaszaim. Tudom, nem neki kellett volna, de már minden mindegy alapon álltam a dolgokhoz, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam lerázni, ahogy hagytam eddig a GP-nél.

A recepciós magyarázta, hogy ő nem tud segíteni, mert este van, és nincs orvos, stb. stb., de nem tágítottam, ezért hívott egy nővért. Neki is elmondtam a panaszom, azt tanácsolta, menjek a Queen Elizabeth kórházba (szintén pár km-re van), a sürgősségi osztályra (a balesetinek felel meg).

Ez a város legnagyobb kórháza, odamentem, és kivártam a soromat. Felvették az adataim, végre behívott egy terepgatyás, piros pólós orvos (legalábbis annak mutatkozott be). Elmondtam a panaszaim, begépelte a rendszerbe, és minden vizsgálat nélkül azt mondta, hogy az esetem egyáltalán nem sürgősségi, és különben is, mit keresek itt. (Persze nem így, szemtől szemben, hanem a szokásos angol diplomatikus, udvariaskodó, álmosolygós módon.) Az MRI vizsgálatot „természetesen” megtagadta.

Késő este volt, mire hazaértem, bevallom őszintén, lógó orral. Két hétig nem is történt semmi, már kezdtem beletörődni az egészbe, a lakótársammal (mint említettem korábban, egészségügyi dolgozó) megvitattuk a dolgokat. Mondta, hogy hiába akadnak jó orvosok, a rendszer betegellenes és működésképtelen. Tanácsolta, hogy menjek vissza a sürgősségire, és hazudjam azt, hogy leestem a létráról. Hátha nagyobb szerencsével járok.

Július közepén már kezdett a WC-zés is nehezen menni, séta közben 200 méter után már zsibbadt a bal lábam. A biciklizés viszont ment, ahogy régen. Fizikai munkát egyáltalán nem tudtam már végezni. Egyik hétvégén összeraktam egy biciklit, de éjjel már üvöltöttem a fájdalomtól.

A tanács szerint elmentem a sürgősségire, azt hazudtam, hogy leestem a létráról, megröntgeneztek, de nem volt semmi elváltozás. Kértem, hogy nézzenek meg MRI-vel is, de immár harmadszor is megtagadták tőlem, és a szokásos „everything will be all right” üres duma kíséretében elbocsátottak.

Akkor jöjjön Siófok!

Nyaralni Magyarországon szoktam, így telefonon kértem időpontot egy siófoki magánklinikától MRI vizsgálatra. Arra gondoltam, hogy kezemben lesz az MRI eredménye, akkor visszamegyek Angliába, és megmutatom az orvosoknak, majd megkapom a megfelelő kezelést, ha már a megfelelő, szakszerű kivizsgálást megtagadták tőlem. (Én marha, még mindig hittem abban, hogy az angol egészségügy fog rajtam segíteni!)

Augusztus első hetében sor került az MRI-re is. A képeken egy fekete folt látszott a gerinccsatornában, ott, ahol a gerincvelő szétágazik idegekre, és az idegek továbbfutnak a végtagokba. A siófoki radiológus nem bíztatott semmi jóval, azt mondta, hogy „én nem vagyok orvos, nem nyilatkoznék semmit, de eddigi tapasztalataim alapján ez egy daganat a gerinccsatornában, nyomja az idegeket, ezért a fájdalom, valószínűsíthetően műtet lesz”.

A vizsgálat díja 39 ezer forint volt (Angliában ugyanez a vizsgálat magánklinikán kb. 700 font, azaz 280 ezer forint lett volna) és bár nem tartozott bele a szolgáltatásukba, az elkészült képeket elküldték több orvos ismerősüknek is, és kaptam elérhetőséget sebészekhez is (egy angol mikor csinálna meg olyat, amiért nem fizettem?), valamint kiírták az eredményeket DVD-re.

Több mint két hónap várólista

Aztán visszajöttem Angliába, kezemben a DVD-vel (155 kép mindenféle metszetekben rólam) elmentem az itteni háziorvosomhoz. Mondtam, hogy voltam privát klinikán MRI-vizsgálaton múlt héten. Visszakérdezett: és mit mondtak?

Itt döbbentem rá, hogy ennek az orvosnak (jobb lenne, ha idézőjelbe tenném az „orvos” kifejezést) lövése sincs a szakmájáról. Három képet nézette meg, aztán írt egy levelet az ortopéd kórháznak (Jézus úristen, hiszen ez idegsebészeti beavatkozást igényel, nem ortopéd jellegűt, ortopéd jellegű például a gerincsérv!!!).

Nálam végleg leszerepelt az NHS. Aznap augusztus 11-e volt, kérdeztem az orvostól, milyen kezelésre számíthatok és mikor? Azt mondta, hogy vagy műtét, vagy injekciós tűvel leszívják, 8-10 hétig várnom kell.

Ekkor már nem bírtam fekve aludni sem a fájdalmaktól, sőt, ülve sem nagyon. Minden WC-zés felért egy kínszenvedéssel, de legalább már tudtam az okát. A lakótársamnak is mutattam a képeim, és bár ő nem orvos, azért látott mér ilyen képeket, van sejtése, mire lehet számítani. Idézem a szavait: „fucking scary” azaz „rohadt ijesztő”.

Mégis happy end

A dolgok közben egy másik szálon is futottak, csak hogy happy end legyen a vége. A siófoki klinika elküldte a képeimet többek között egy pécsi professzornak is (aki augusztus vége óta a Pécsi Orvostudományi Egyetem Idegsebészeti Klinikájának vezetője), aki azonnal hívta édesanyámat, hogy sürgősen műtétre van szükségem.

Én is felhívtam, azt mondta, ez egy jóindulatú, de folyamatosan növekvő daganat, amit sürgősen el kell távolítani, mert a gerinccsatorna 90 százalékát kitölti, nem hagy szabad helyet az idegeknek, nyomja azokat. Ezért vannak a fájdalmak.

Minden korábbi, a GP-nek és a többi angol orvosnak feltett kérdésemre érthető, világos választ adott. Azt is mondta, muszáj most elvégezni a műtétet, mert 3 hónapon belül lebénulok. Elmondása szerint annyira előrehaladott stádiumban van a dolog, hogy nem érti, egyáltalán miként vagyok képes tartani a vizeletet, székletet.

Megbeszéltük a részleteket, megadta a mobilszámát, hogy hívjam, ha bármi van (mikor tenné ezt meg egy angol?), hazarepültem, és a meg is műtöttek augusztus 21-én. Az összes problémám megszűnt, jelenleg ugyan betegállományban, itthon lábadozok, de kitűnően érzem magam, az egyetlen probléma, hogy amíg a műtéti seb teljesen be nem gyógyul, addig vigyázni kell a mozdulatokkal, hogy fel ne szakadjon. Futni sem tudok a seb miatt, de már alig várom. :)

Örök hála a MAGYAR doktoroknak, akik ott voltak a műtőben, és segítettek rajtam (sajnos nem is tudom, kik), és a gyors felépülésemben. A műtét augusztus 21-én volt, 22-én este már sétálgattam, 23-án már 4 emeletet fel-le, 24-én kimentünk gyalog a városba pizzázni (mert a kórházkoszt ehetetlen).

Eközben én elvileg még mindig az ortopéd kórház kezelésre / műtétre szóló behívójára várok. Ha legközelebb Angliában leszek, azért elmegyek a háziorvoshoz, hogy elmondjam neki, a gyógyulás útján vagyok, NEM neki köszönhetően, és GP-t fogok váltani (bár attól még nem hiszem, hogy bármikor a jövőben az angol „orvosokra” merném magam bízni). A negatív értékelést meg fogja kapni minden létező fórumon.

Ezúton is köszönöm a sok bátorító telefonhívást, és facebookos üzenetet. Három másik született angol mondta el panaszát és történetét, hogyan kezelték őket félre az angol „doktorok”. Ezekkel a részletekkel nem akarok untatni senkit, köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a történetet, aminek meg nincs teljesen vége. A tanulságot vonja le mindenki magának.”

FELHÍVÁS!! A nagysikerű ablakos sorozat után újabb ötlet: küldjetek fotókat a városotokról! Nem a nevezetességekről, hanem arról a környezetről, ahol éltek: a házról, a sarki kisboltról, a busz- / metrómegállóról, a kedvenc éttermetekről, pubotokról, a munkahelyetekről (ha nem okoz problémát), a parkról, ahova szívesen jártok, az eldugott, kevesek által ismert hangulatos, érdekes helyekről, stb. Írjatok pár sort is mellé, mert így lesz igazán érdekes a sorozat! A cím a szokásos: hataratkelo@hotmail.com.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.