Anna 20 évesen gondolt egyet, és saját határait feszegetve, és egy szerelmi csalódás elől menekülve költözött Londonba. Most, nem egészen egy évvel később a korábbi tervek ellenére még mindig a brit fővárosban él, talált munkát, sikeresen eltartja magát és már az egyetemen gondolkozik. Egy elszánt fiatal története következik.

„Az én kiköltözésem egy hirtelen ötletnek indult, ami a fejemből egyik éjszakáról a másikra pattant ki. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy ennél jobban nem is dönthettem volna.

Tudni kell rólam, hogy én rendkívül családcentrikus vagyok, jó kapcsolatot ápolok mindkét szülőmmel és mindkét testvéremmel. Ha valaki azt mondja nekem 18 éves koromban, hogy 20 évesen gyakorlatilag egyedül ki fogsz költözni Londonba és ott fogsz élni, biztosan kinevettem volna. De akkor lássunk is neki, hogy kezdődött az „új élet” projektem.

Gimnáziumban, mint majdnem mindenki, szerelembe estem, a kapcsolat se veled se nélküled kapcsolattá alakult, ami egészen elhúzódott az egyetemig, ahova szintén együtt jelentkeztünk.

Később megpróbáltunk elszakadni egymástól így megbeszéltük, hogy soha többet nem beszélünk egymással. Ez sajnos hamar kudarcba fulladt, mivel közös a baráti körünk, így elengedhetetlen volt, hogy ne lássam, vagy ne kommunikáljunk egymással, ez viszont se neki, se nekem nem segített a továbblépésben.

Kezdeni akartam magammal valamit

19 évesen napom nagy része abból állt, hogy elsétáltam az iskolába, utána otthon sorozatokat néztem, valamint a reménytelen „soha nem leszek szerelmes újra” lányok életét éltem, gondoltam kezdek magammal valamit, ezért elkezdtem munka után kutatni.

Egy tipikus 500 forint per órás diákmunkát elvállaltam, amivel legalább némi pénzhez jutottam és megéreztem milyen is a munka bűze és persze nem utolsó sorban kicsit elvette a figyelmem a zátonyra futott kapcsolatomról.

Mivel még mindig a családi fészekben éltem, így keresetem nagy része a zsebpénzem lett. Iskolám második félévében 3 tárgyból megbuktam, több különböző ok miatt.

Ebben a tudatban vetettem bele magam a nyárba, ami alatt továbbra is dolgoztam. Augusztus végén tárgyfelvételkor döbbentem rá, hogy a bukásaim miatt csak 22 kreditet tudnék felvenni a megszokott 35 helyett, és mivel azon szerencsések közé tartozom, akinek az iskola 216 ezer forintba kerül félévente, így gondoltam ezért nem éri meg iskolába járni, legalábbis ebben a félévben (a tandíjat diákhitelből fedeztem). Emlékszem, hogy ebben az időszakban nagyon magam alatt voltam és életem kilátástalannak tűnt.

Nagy és váratlan lépés

Mindenképpen szerettem volna valami változást, és úgy éreztem valami nagy és váratlan dolgot kell tennem. Mikor a baráti körömnek megemlítettem, hogy valószínűleg elköltözöm az országból, mindenki kételkedve nézett rám, és tudták, hogy csak a szám nagy és úgysem megyek sehova.

Mondanom sem kell, hogy ez még jobban inspirált abban, hogy menjek, és megmutassam nekik, hogy igenis képes vagyok rá. Azért választottam Londont, mert angolul felsőfokon beszéltem (a sok sorozatnak köszönhetően), és turistaként már amúgy is beleszerettem.

Másnap egy barátnőmnek felvetettem a költözés ötletét, mivel tudtam, hogy ő az angol nyelv tanulása érdekében fontolgatta a lépést egyébként is. Ekkor már tudtam, hogy elég magas anyagi háttérrel kell rendelkeznem, hogy sikeresen végződjön ez a döntésem.

Nehézkesen az összes eddig összegyűjtött pénzemből megvettük közösen a repülőjegyet és lefoglaltuk egy hétre a szállást egy London Mami néven futó néninél. Október 10-én 800 fonttal és egy 30 kilós bőrönddel kiköltöztem Londonba, elmenekülve a szerelmi bánattól és az iskolai kudarcoktól.

Kezdetek

Senki ismerősöm nem volt kint, így barátnőmmel a nagy homályba érkeztünk meg. Szerencsénkre London Maminál megismerkedtünk egy nagyon aranyos fiúval, aki már 1 hónapja lakott kint és segített a kezdeti dolgokban.

Első nap vettünk angol telefonkártyát (kártyafüggetlen telefont otthonról hoztunk), erről felhívtuk az NI number-ösöket (a kinti adókártya tulajdonképpen) és kértünk időpontot interjúra, amire a következő héten került sor. Ezzel egy időben elkezdtünk önéletrajzokat bedobálni mindenféle helyre, éppen ami szimpatikus volt.

Első nem hivatalos munkánkat annak köszönhetjük, hogy egy Evening Standard-et osztogató újságos hölgyhöz odamentem és közöltem vele, hogy ezt szívesen csinálnám. Elkérte a telefonszámomat, később kaptam is tőle egy sms-t hogy van egy sokkal jobb munkája a számomra. Gyakorlatilag 3 nap alatt találtunk egy divatmagazin osztogatós állást. Különböző boltokba, kávézókba kellett beadni az újságokat, és teljesítményünknek megfelelően kaptuk a fizetést.

Első munkahelynek Londonban tökéletes volt, nem kellett hozzá bankkártya (mivel készpénzben fizettek), és NI number sem (alkalmi munkahelynek számított).

Próbálkozások

Ideiglenes szállásunk lejárt, így költöznünk kellett. Megismerkedtünk az Észak-Londonban lévő magyar ingatlanos céggel, és beköltöztünk egy éppen kiadó szobájukba, ami a munkanélküli pénztárcánkat nagyon megterhelte (200 font per hét, mivel en suite volt), innen 2 hét után muszáj volt átköltöznünk egy olcsóbb szobába.

Londoni életünk második hetében behívtak interjúra egy ruhaboltba, ahova részmunkaidőbe barátnőmet és engem is felvettek eladónak, aminek akkor nagyon örültünk, attól függetlenül, hogy fogalmunk sem volt róla, hogy a heti 16 óra, amit dolgozunk nem lesz elég arra se, hogy bérletet vegyünk, viszont a magazinos munkánkat nem tudtuk emellett csinálni (mert túl időigényes volt és egész napi elfoglaltságot jelent).

Ettől függetlenül az osztogatásnál felmondtunk, engem felkértek magyar-angol fordítónak, így alkalmanként azóta is dolgozom ott (ez általában havi egy alkalmat jelent).

Ezzel egy időben, mivel rengeteg helyre beadtuk a jelentkezést, felvettek bartendernek is, szintén részmunkaidőben egy szórakozóhelyre. Három napot dolgoztam, a training napom szombat este volt, amiről majdnem bőgve jöttem el.

Mivel nincs tapasztalatom ilyen munkaterületen, és a betanítást megspórolták a költségvetésből (ezt maga a menedzser mondta), ezért felmondtam, annak ellenére, hogy a ruhaboltos állással össze tudtam volna hangolni.

Jamie Oliver étterme

Interneten keresgéltem új munka után, bízva abban, hogy hamar találok valamit mivel a pénzem már közelített a 0 felé, és barátnőmnek is már nekem kellett kölcsönadni.

Kiskoromban nagy Jamie Oliver rajongó voltam, valamiért órákig tudtam nézni a műsorait édesapámmal, és volt szerencsém 12 évesen az egyik részben szinkronizálni is. Össze-vissza kattintgatások után kerültem a Jamie’s Italian étterem oldalára, ahol kitöltöttem egy online jelentkezést, bartenderi pozícióra, gondoltam az alatt a 3 nap alatt már kész bartender zsenivé fejlődtem.

Egy január végén nyíló étterembe kerestek új személyzetet. Őszintén megvallva elég lezseren és egy nyelvvizsgán nem igazán helytálló szöveggel rákattintottam a „send” feliratra.

Másnap már érkezett is a telefon, hogy további kérdéseket tegyenek fel, többek között a munkatapasztalatommal kapcsolatban (gondoltam itt eldőlt, hogy nem ez lesz a jövendőbeli munkahelyem), de ettől függetlenül behívtak egy személyes interjúra.

Tudni kell rólam, hogy ha izgulok, vagy ha kínosan érzem magam be nem áll a szám. Egy interjún ez duplán mutatkozik nálam, így 5 perc után közölték, hogy fel vagyok véve recepciósnak (host/seater), mivel oda pont ilyen személyiségeket keresnek.

Egyedül karácsonykor

Két nap múlva már kezdhettem is a betanulásomat az étteremlánc egy másik vendéglőjében, ameddig az új hely meg nem nyílik. Eltelt a november, és imádtam az új, teljes idős munkámat, amivel már anyagilag is talpra álltam. Következett a december, amikor elkeseredve néztem a karácsonyi repülőjegy árakat, és rá kellett döbbennem, hogy valószínűleg a családom nélkül fogom eltölteni az ünnepeket, de gondoltam a barátnőmmel majd ünneplünk közösen.

December 24-én dolgoztam, hiszen ha már itt ragadtam, akkor miért is ne. 10 óra munka után azonban egy üres szobára érkeztem haza, mivel barátnőm inkább két meleg munkatársával töltötte a karácsonyt.

Társasági életem nem igazán volt. Munkatársaimmal jóban voltam, poénkodtunk és mindent megbeszéltünk, de munkán kívül senkivel sem találkoztam. A lányról, akivel kiköltöztem, hamar kiderült, hogy amennyire jó barátnők voltunk, annyira nem passzolunk egymáshoz az együttélés terén, így 1 hét után már szinte öltük egymást, annyit veszekedtünk.

Egyedül éreztem magam, legnagyobb örömömet az otthoniakkal való Skype-olásban leltem. Ekkor már majdnem biztos voltam benne, hogy az iskola tavaszi félévére hazaköltözök, mivel eleve csak januárig terveztem a maradást.

Mégis maradtam

Kiköltözésem célja a feledés volt. December végére ezt a célomat nem sikerült elérnem, a munkahelyemmel elégedett voltam, és az újonnan nyíló étterem is egyedülálló lehetőségnek bizonyult. Elhatároztam, hogy maradok. Január végén lakótársam elköltözött tőlem, hiszen kapcsolatunk annyira megromlott, hogy tényleg valamelyikünk élete forgott kockán. Februárban azonban hosszas győzködés után kiköltözött hozzám az általános iskolai legjobb barátnőm.

Ide jelentkezett egyetemre szeptembertől, így javasoltam neki, hogy jöjjön ki hozzám már hamarabb, legalább egy kis pénzhez jut, meg amúgy is szokja az itteni sürgés-forgást.

Az új étterem megnyitása nem ment gördülékenyen, a túl sok személyzet és kevés vendég miatt, annak ellenére, hogy London egyik legforgalmasabb turista központjában nyílt.

Teljes munkaidőben maradtam itt is és hivatalosan 40 órákat kellett volna dolgoznom, 13-14 órákat kaptam. Újra pénzproblémáim lettek, de még mindig hűen kötődtem a céghez, és ha már indokként szolgált a maradásomnak gondoltam nem adom fel.

Egy hónap alatt lemorzsolódott a társaság és visszaállt a régi kerékvágás az órákat illetően. Társasági életem beindult, mivel általános iskolából többen is kiköltöztek Londonba (tőlünk függetlenül), így a közös bulizások rendszeressé váltak. Új munkahelyemen hihetetlenül jó közösség alakult ki, én személy szerint imádok ott dolgozni.

Amióta kijöttem háromszor voltam otthon, mindegyik alkalommal bőgve ültem a repülőn és feltettem magamnak a kérdést, hogy miért? 20 évesen egyedül a nagyvárosban, mikor ennyi idősen még élveznem kéne az egyetemi szabadságot és a családi szeretetet.

Erre azt válaszolom, hogy élvezem is, csak Skype-on keresztül, a tanulást illetően pedig jelentkeztem londoni egyetemre szeptembertől, de a magyar felvételimet is beadtam, így megtartva a lehetőséget az esetleges hazatérésre, amit nem fogok kudarcnak elkönyvelni.

Húsz évesen önállóan

Továbbra is ugyanazt a szobát bérlem, de júliusban tervezünk átköltözni egy munkatársam által kiadott szobába, ami sokkal tágasabb és közlekedésileg is kedvezőbb.

Pénzügyileg újra stabil vagyok, akadnak gondok, de úgy érzem, hogy 20 évesen elégedett lehetek, hisz sok velem egyidős még azt sem mondhatja el magáról, hogy önellátó, és ha otthon maradtam volna én is ebbe a táborba tartoztam volna. Fizetésem egy részét félre tudom tenni.

Szerelmi életemet illetően sajnos nem tudok happy enddel szolgálni, továbbra is keresem a nagy Ő-t vagy legalábbis azt a férfit, aki újra megdobogtatja a szívemet, és hogy azt, aki miatt több ezer kilométert utaztam végre a múltammá tudjam tenni.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.