Mire a végére jutottam, rájöttem, hogy a mai poszt tulajdonképpen egy szerelmi vallomás Ausztráliához, méghozzá egy nagymamától, akinek az unokái a világ másik felén élnek. Biztos lesznek, akiknek ez vagy az nem tetszik majd benne, én szerettem Klári őszinte lelkesedését (és a képeket, amiket küldött).
„Harmadik alkalommal kerültem meg a Földet és utaztam ki lányomékhoz Nyugat-Ausztráliába, jelenleg a második unokám születésére. Ha valaki kíváncsi az itteni egészségügyi ellátásra, szívesen megírom priviben, mert nagyobbik unokám magánkórházban, második unokám államiban született, szinte ugyanolyan szolgáltatásokkal, ellátással, étkezéssel, stb., kivéve az anyagiakat.
Amikor először 2010-ben jöttem ki fél évre, egy egészen más világ fogadott, mint amit otthon, Magyarországon megszoktam. Úgy éltem meg ezt a sok-sok élményt, mint egy kisgyermek, aki rácsodálkozik a világra. Vagy mint Alíz Csodaországban.
Mi tetszik Ausztráliában?
Próbálom leírni és megfogalmazni úgy, hogy ne hagyjak ki semmit, ami engem elvarázsolt ebben a gyönyörű országban.
Először is az emberek kedvessége, közvetlensége, segítőkészsége. A bevásárlóközpontban szinte minden egyes alkalommal megkérdezték: How are you?
Az is tetszett, hogy például a család (apa, anya, gyerekek) mezítláb sétálnak be a boltokba, bevásárlóközpontokba. Felnőtt nők és férfiak, mintha csak kempingben lennének, a gyorsvasúttal érkezve, a nők a szandáljukat lóbálva sétálnak haza, szállnak fel a buszra.
Hétvégén a süppedő parkokban, óceánparton mindenütt barbecue-sütők, amit ingyenesen bocsát az ausztrál állam mindenki rendelkezésére. Itt a férfiak privilégiuma a hétvégi steak, sausage (kolbászok) elkészítése, megsütése, felszolgálása.
Nincs megkülönböztetés
Ami tetszik még, hogy nincs faji megkülönböztetés, hiszen itt mindenféle nemzet él, rengeteg gyerek születik vegyesházasságból. Éppen ezért nincs megbámulás, rácsodálkozás szinte senkire és semmire. Néha még nekem is fegyelmeznem kellett magam, hogy ne bámuljak meg nekem furcsa párokat.
Továbbá tetszik még, hogy itt gyönyörű kakaduk, színes papagájok, és megannyi, csak erre a földrészre jellemző madár látható a fákon, repkedni a parkokban.
Az iskoláról is pár mondat: a nagyobbik unokám előkészítőbe jár, így nap mint nap látom, mit és hogyan tanulnak. Nekem kifejezetten szimpatikus dolgokat.
Tanulnak rajzolni, sütni-főzni, kézügyességet fejlesztő játékokat játszanak, az állatok tartására és szeretetére nevelik őket, a felelősség vállalására tanítják és ezzel mind a jövőjüket készítik elő.
Uniformisban mennek suliba, vagyis mindenki egyformában van. Az ő összeállításuk (figyeljétek, micsoda véletlen :) ), PIROS (rövid nadrág), FEHÉR (zokni) és ZÖLD (rövid ujjú ing). Amikor először megláttam a nemzeti zászlónk színeit viselve az egyenruhán, könnybe lábadt a szemem. :)))
A fizikai munka becsülete
Tetszenek még a hatalmas parkok, ahol szülinapi partikat, egyéb rendezvényeket tartanak. Besüpped a pázsit a lábunk alatt, mert itt olyan a fű, mint a szivacs.
Ami tetszik még (de nagyon!), hogy a fizikai szakmunkának becsülete és tisztelete van, és jól meg is fizetik őket. Senki sem nézi le a kétkezi munkást, sőt!
A betegeket EMBERSZÁMBA veszik, a körzeti orvos mosolyogva jön ki, hogy kezet fogva bekísérje a páciensét a rendelőbe.
Rengeteg a kisgyermek, a kisbaba, itt mernek a nők több gyermeket vállalni, mert a kormány kifejezetten családcentrikus, és gyermekbarát. Magabiztosak és szeretik az országukat. (Talán már túlságosan is azok, hiszen még a papír törlőkendőre is az van nyomtatva, hogy I LOVE AUSTRALIA. :)
Nem félnek a holnaptól
Itt ÉLNEK és nem FÉLNEK az emberek. Mosoly van az arcukon, mert nem félnek a holnaptól, van jövőképük. Itt nem kell attól félni, hogy holnap elveszítik a munkájukat, és a teljes kilátástalanság várja őket (hacsak maguk nem döntenek másképp).
A megunt ruhákat, cipőket, függönyöket mindenféle ruházati és egyéb dolgot erre a célra kihelyezett konténerekbe dobják, hogy aztán segítsenek azokon, akik rászorulnak, például akiknek nagyon sok gyerekük van, vagy épp most települtek ide. Ezek olyan boltok, mint nálunk a turik.
Nem láttam lecsúszott, kéregető, kukázó embereket sehol. Illetve mégis csak láttam. Mégpedig a házaknál a lomtalanítások alkalmával. Ezek között a lomok között vannak olyan dolgok, amiket otthon nemigen látni, vagy csak ritkán: LCD tévé, barbecue sütők minden változatban, franciaágyak, műszaki cikkek, jó állapotú biciklik, rollerek, babakocsik, gyerekjátékok minden mennyiségben.
Nem nagyon láttam kicsapott állatokat sem, szeretik őket, és van, hogy két-három kutyus is tartozik egy gazdihoz.
Szeretem, hogy szinte mindig süt a nap, és a tél is enyhe, a gyerekek mezítláb játszanak (napközben felmegy a hőmérséklet +26 fokra). Nem utolsósorban ott az óceánpart, a naplemente (amit ritkán hagyok ki).
Minden este emberek csoportjai, szerelmespárok, vagy családok jönnek ki barbecuezni, vagy csak meginni egy pohár bort, sört, üdítőt, és közben nézni a szörfözőket, kenusokat, horgászokat, vitorlázókat, fürdőzőket, na és a megunhatatlan naplementét, ami mindig más és más. Számomra megunhatatlan.
Semmi sincs ingyen
Ilyenkor arra gondolok, hogy ha lehetne három kívánságom, mint a mesében, akkor tudnám már, hogy mit kívánnék az én hitehagyott, szép ki országomnak.
Négy évvel ezelőtt még vágytam haza, vissza, a hazámba, Magyarországra. Ma már megváltozott ez az érzés, és sajnálom, hogy így érzek, de az elmúlt évek / évtizedek ezt mondatják velem.
A rengeteg fotó mind-mind azt jelzi, hogy egy élhető, humánus, (megkockáztatom) boldogabb világban élnek az emberek. Tizennégy hónap alatt ezt tapasztaltam a kenguruk földjén.
De itt sem adnak semmit ingyen, a szamárlétrát meg kell mászni. A befogadó ország iránti tisztelet, szeretet és alázat szükségeltetik, mint mindenütt másutt a világban.”
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: