Sokan csak külföldön csodálkoznak rá arra, hogy a Magyarországon általános igazságként elfogadott sztereotípiák (a magyar oktatás minőségéről például) nem feltétlenül felelnek meg a valóságnak, és hogy másként is lehet csinálni a dolgokat. Így járt mai szerzőnk, Máté is, aki Angliában élve jött rá minderre.

„Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert így vagy úgy, kisebb kitérőkkel, kerülőkkel, de vagy mindig úgy alakult a sorsom, ahogy szerettem volna, vagy ha nem, azt meg nem bántam. Bő három és fél éve azért költöztem Angliába, mert vonzott, de hazamenni már azért nem akarok, mert taszít, amit otthon látok.

Gimnázium alatt egy évet külföldön (USA) tanultam. Nagyon tetszett, még az is megfordult a fejemben, hogy ha lehetne, maradnék tovább, hogy ott mehessek egyetemre. Nem volt honvágyam.

De nem lehetett, így otthon fejeztem be a középiskolát és tanultam tovább. Egyetem alatt viszont már egyáltalán nem volt kedvem külföldön tanulni, úgy éreztem eleget láttam a világból, nem vonz többé, elég nekem Magyarország.

2009 nyarán végeztem, mint villamosmérnök, motortervezésre szakosodva. Ötödév alatt részmunkaidőben dolgoztam egy cégnél, azzal az ígérettel, hogy diplomázás után felvesznek teljes állásba.

Diplomázás előtt egy hónappal beütött a válság, létszámstopot rendeltek el és visszamondtak korábbi ajánlatukat. Nyáron elkezdtem futni a köröket a kisszámú, motortervezéssel foglalkozó cégeknél, de már mindenhol létszámstop volt.

Mesébe illő volt az egész

Szeptemberben érkezett a nem várt hívás. Kacifántos történet, tömören annyi, hogy egy amerikai cég angol leányvállalatához kerestek motortervező mérnököt. Ötödév alatt már megtalált egyszer egy angol fejvadász cég, ami el is indította bennem a vezérhangyát külföldi munkavállalás ügyben, de akkor még nem mertem elhinni, hogy akár össze is jöhet.

Most viszont úgy éreztem, a sors küldte ezt a lehetőséget, mesébe illő volt az egész. És így is folytatódott. Novemberben kihívtak interjúzni, januárban már költöztem is ki.

Kitelepülés előtt, ahogy általában lenni szokott, feleségemmel mi is kitaláltuk a tervet: 3 évig maradunk, havi X-et teszünk félre és hazaköltözés után veszünk egy kis lakást, jó esetben hitel nélkül. Egyszerű, mint a szög...

A cég egy kicsi, a túlélésért küzdő motorgyár volt az angol Midlandsben, ami technológia és mentalitás terén is megragadt a 60-as években, de tapasztalatszerzésnek jó lesz - gondoltam.

Folyton az országot szidták

Összességében a környezet nem volt rossz, a munkatársak is elfogadták a külföldieket (volt pár magyar még), nem volt ebből gond, de a lehetőségek nagyon limitáltak voltak, ami sok magyart kikészített, akik ezért gyakran megutálták Angliát.

Folyton az országot és annak apró hülyeségeit (bal oldali közlekedés, külön csapok, angol mentalitás...) szidtak, ment a bezzegmagyarországozás. Általánosítás, de sajnos sokunkra igaz, hogy bevándorlóként a befogadó országot szidjuk, otthon élve, célországként (direkt nem befogadót írok) meg a „rohadt" bevándorlókat - a lényeg, hogy mi csak okosak lehetünk, mindenki más hülye.

A kiköltözés egyik érdekes velejárója egyébként, hogy kikerülsz a hazai „magyaroskodó propaganda" hatása alól. Hogy a magyar oktatás az egyik legjobb a világon, hogy minden valamire való híres külföldi ember igazából magyar származású és hogy a világ intellektuális örökségének jelentős része magyar agyból pattant ki...

Rájöhetsz, hogy máshogy is lehet csinálni dolgokat, nem csak egy jó megoldás van és minden más rossz, hanem sok különböző megoldás létezik. És szembesülhetsz a valósággal, hogy a "világhírű" Műegyetemről senki sem hallott, hogy Magyarország 2009-es PISA szereplése (bár nem sokkal), de gyengébb, mint az Egyesült Királyságé, vagy hogy Magyarország sajnos nem teljesít jobban...

Már csak Angliában gondolkodtam

Ami a munkát illeti: egy izgalmas, a cég mércéjével mérve előremutató, önálló projektet kaptam. 9 hónap után viszont kiderült, hogy nincs rá pénz, csak az igazgató nagyra törő víziója volt az egész.

Elhatároztam, hogy váltok, de az eszembe sem jutott, hogy otthon nézzek munkát, már csak Angliában gondolkodtam. Visszatekintve ez egy meghatározó mozzanat volt a jövőmre nézve. Ezúttal nem voltam kényszerhelyzetben, volt időm és főleg lehetőségem nézelődni.

Elsőre egy, a tapasztalatomon túlmutatónak gondolt pozícióra jelentkeztem, félig csak azért, hogy lássam, mit mondanak. Meglepetésemre behívtak interjúzni és meg is kaptam az állast.

Új időszámítás kezdődött

Ég és föld volt a különbség a két hely között, teljesen más dimenzió. High tech, modern, „cutting edge" szakmai körülmények, a fizetés immár ténylegesen nyugati színvonalú, dél-angliai környezet...

Új időszámítás kezdődött. Beleszerettem az új cégbe, imádtam ott dolgozni, úgy éreztem itt meg tudom valósítani magamat, mint kutató mérnök, itt valóra válthatom álmaimat. Tudtam, hogy ilyen lehetőséget Magyarországon sehol nem tudnak adni, de meg csak megközelíteni sem.

Valami megváltozott bennem. Láttam, tapasztaltam, hogy a tehetségemmel, szaktudásommal mit érhetek el itt. De ami talán még fontosabb, úgy éreztem szabad az út, önerőből, egyedül váltottam munkahelyet, be lettem fogadva.

Otthon a multik külföldi központjai (főként német és ázsiai) diktáljak a fejlesztés irányát, és még ha Te is végzed magát a munkát, a szakmailag fontos, nagy horderejű döntések meghozatalába nem vonnak be, gyakran még a véleményedet sem kérik ki.

Az új cégnél viszont a tűz közelében vagyok, a főnököm vezeti a kutatást, az ő főnöke pedig a stratégiai döntéshozást. Részese vagyok a folyamatoknak, az én ötleteim is hatással vannak rájuk.

Mérnökként ez felbecsülhetetlen alkotói szabadságot ad, nem kötik gúzsba az ember kezét a bürokratikus és politikai játszmák. Amik persze itt is vannak, de legalább van rá lehetőség, hogy szakmailag érveljek ellenük.

Letelt a 3 év, de...

Lassan 3 éve már ennek, árnyalódott persze a kép azóta, de továbbra is nagyon szeretem a munkámat. És letelt közben az eredetileg tervezett 3 év, amit leginkább feleségem megnyugtatása végett tűztünk ki, de kb. 1 év kint lét után, közös megegyezéssel, már 5-6-ra módosítottuk és azóta sem csökkent, sőt... Tavaly tavasszal viszont megszületett a kislányunk, itt Angliában, ami külön csavart ad a kérdésnek.

Eredetileg azt mondtuk, legkésőbb 5 éves koráig maradunk, járjon otthon iskolába és előtte még szocializálódjon egy évet magyar óvodában. Azóta ez elkezdett átértékelődni, a belém oltott „megkérdőjelezhetetlen hit" a magyar oktatás felsőbbrendűségében szép lassan bomlik le.

Nem gondolom már, hogy rosszabbul járna, ha nem otthon kezdené az iskolát, már csak azért sem, mert itt 4 évesen amúgy is el kell kezdenie azt. A kérdés inkább az, hány éves korában alakul ki benne az identitástudat és minek fogja tekinteni magát: magyarnak vagy angolnak?

Magyar származású vagy magyar?

Persze ez kimagasló mértékben múlik rajtunk, a szülein is, de naiv, aki azt képzeli, hogy ennyivel el lehet intézni a dolgot. Angliába születve, angol környezetben, angol közösségben, angol barátokkal angolul beszélve egyáltalán nem evidens, hogy magyarnak fogja magát titulálni.

Az nem kérdés, hogy velünk majd magyarul fog beszélni, hogy mesélünk neki Magyarországról és a magyar kultúráról és, hogy évente 1-2-szer hazamegyünk „nyaralni" és találkozik a nagyszüleivel.

Ő kétségbevonhatatlanul magyar származású, a kérdés csak az, hogy magyar is lesz-e vagy csak onnan származó. És hogy itt akarunk-e maradni addig, hogy ezzel a kérdéssel szembesülnünk kelljen, mert lássuk be, ha ő itt ver gyökeret, akkor már nem szívesen fog hazaköltözni.

És hogy ebben mi a dilemma? Az, hogy eldöntsük, jobb sorsa / sorsunk lenne-e, ha itt maradnánk, és bánnánk-e, ha ő nem tartaná magát magyarnak... Hogy „baj-e", és ha igen, kinek, hogy ő minden öröksége ellenére esetleg nem tartja magát annak?

A lakást egyébként idén nyáron megvettük, bár kellett hozzá hitel. Ki lesz adva..."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.