Nem akármilyen poszt következik ma, Viktor ugyanis úgy döntött, hogy humorral kezeli németországi megpróbáltatásait. A végeredmény a most következő írás, és már csak az a kérdés, a végén az élet vagy a halál, azaz a maradás vagy a csomagolás kerekedett felül. Lássuk!

„Sosem gondoltam volna, hogy én egyszer átlépem a határt amiatt, hogy majd ott fogok, vagy szeretnék dolgozni. Nem csavarogtam soha, nem hagytam el az országot. Ja, de, hazudtam, ugyanis édesanyámékkal voltam puncsozni a bécsi karácsonyi vásárban.

De szeretnék picit az elejére visszanyúlni, hogyan jött az ötlet, aztán, hogyan terveztük, milyen lendülettel, és milyen forgatókönyvet alkottunk fejünkben itthon, s persze aztán mi is lett a folytatás, miken mentünk keresztül, s hová jutottunk.

Barátnőmmel közösen éltünk már, mind a kettőnknek biztos munkahelye volt. Itt megjegyezném, nekem életemben kettő munkahelyem volt Magyarországon, 12 évet dolgoztam, egyik munkahelyemen 6 évet, kőműves segédmunkásként kezdve, majd kitanulva a szakmát elvégeztem a szakmunkás dolgokat is. Eztán váltottam, és sofőr lettem.

Egyik helyen sem kerestem annyira rosszul, barátnőmmel együtt mondhatni, hogy viszonylag jól kerestünk, habár hónap végére sokszor annyi pénzünk nem volt, hogy kinézzünk az ablakon. Hiába, no, elment a pénz.

Egy sorsfordító levél

Egyszerűen szerettünk volna saját kis lakást, kis házikót, de akkor már rogyadozott az akkori munkahelyem, s hitelről hallani sem akartunk, mert volt autóhitelünk, amit nyögvenyelősen fizetgettünk.

Meghoztuk a nagy döntést! Kimegyünk dolgozni külföldre. Ausztria és Németország előnyben. Körülnéztünk magunk körül kihez is fordulhatnánk. Kik vannak kint. Hát, mi nem találtunk senkit, illetve olyat hallottam, hogy ez is kiment, meg az is, de nem jött be nekik, s már itthon vannak.

Ekkor merült fel barátnőmben, hogy ír egy régi kollégájának, aki német, s amelyik cégnél dolgozott Ő volt a kapcsolattartó. Rendicsek, írj csak neki. Megírta, elküldte. Jött is a válasz hatalmas meglepetés volt ez számunkra. „Küldd el az önéletrajzodat és segítek, éppen kell ember". Hát ez remek, ez könnyen ment.

Így is volt, azonban itt voltam én, szóba is hozta, és meg is beszélte. Én egyáltalán nem beszéltem a németet, sajnos hetedikben tanították, na de hogyan? Az orosztanárt a nyári szünetben átképezték némettanárrá, aztán bejött, hogy Gúúútyeny Tyág! Tényleg a tudásom itt meg is akadt, amit szintén jeleztünk a segítőnknek.

Ó, hát ez nem gond, itt majd elmegyek suliba, minden rendben lesz, hiszen van, aki itt dolgozik 17 éve, és nem tud megszólalni! Édes Istenem, gondoltam én, itt gond akkor nem lesz. Kimegyünk, keresünk háromezer eurót, ezerötszázból élünk, pizza, étteremben eszünk, ruházkodunk, aztán még így is fog maradni ezer.

Kint leszünk, királyoskodunk négy évig, majd hazajövünk, s veszünk házat abból a tizenkettő millióból, amit a négy év alatt félreraktunk királyként. Mivel nem vagyunk felelőtlenek, sosem voltunk, ezért már a szerződést is elküldettük mailen, és persze lakást is foglaltak, tehát tényleg királyság volt a gondolatban, és hatalmas spórolással sikerült 2000 euró indulótőkét összekovácsolni.

Beülünk az autóba, kigurulunk, ott a kész lakás, aztán hétfőn meló. Így is volt, a barátnőm dolgozott szépen, ahogyan az le volt írva. És akkor belekezdenék másfél éves kálváriámba.

Nem jött a papír

Barátnőm dolgozik, én ígéretet kaptam arra, hogy január 1-el felvesznek a céghez. Mondom ez nagyon remek, mert elmegyek iskolába nyelvet tanulni kettő hónapot, így nem a munka mellett kell tanulnom hirtelen kezdésként, és örültem neki, hogy a Gútyen Tyágon kívül mást is fogok tudni mondani legalább.

El is mentem, tanultam is, és nagyon vártam, hogy behívjanak. Elérkezett az idő, bár folyamatosan mondta barátnőm a segítőnknek, hogy ugye nem vagyok elfeledve?! Nem, dehogy, jön Ő is ide dolgozni, nincsen ember, kell a munkája.

Be is hívtak, és minden rendben volt, csak a személyügyes férfi kicsit furán viselkedett. Kitöltöttük a szerződésemet, bruttó, nettó, cipőméret, magasság, minden volt.

Igen ám, csak február 1-el töltötte ki, s még akkor szükség volt a munkavállalási papírra, amit így tudtunk elindítani. Mondom remek, akkor remélem, megjön februárig, most már mindegy, még egy hónapot kibírok. Hát a papír nem jött.

Türelmem fogyogatott, de mikor végleg elfogyott volna, jött a papír, májusban. (júniustól megszűnt, hivatalosan is uniós tagállam lettünk, s nem kellett). Ekkor már eltelt fél év, és a kötél idegrendszeremet is az utolsó szál tartotta. Mindegy, gondoltam, célban vagyok, indulunk kis csúszással a cél felé. Beszóltam, hogy megvan a papír, mennék akkor dolgozni.

Akkor jött a személyügyes, hogy jó, csak menjek be még hozzá! Gondoltam, odaadja a munkaruhát, belépőkártyát, szerződés aláírva, oszt jó napot. Na, becammogtam. Leültem. Aszondja, nem beszélek jól németül, menjek el iskolába és jöjjek vissza kettő hónap múlva egy elbeszélgetésre! Micsoda? Téged megsütött a nap? Ott a szerződés, aláírva, kezdéssel, és most ez?

Felálltam és fél év után azt mondtam, ebből elég, nem lehet kizárólag erre a hitegetésre támaszkodni. (Ekkor már rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzom).

Nem adjuk fel

Akkor menjünk a munkaközvetítőkhöz. Az egész városban hat darab ilyen cég van, mindegyikhez bementem, papírok kitöltve, majd szólnak. Mondom jó, várom.

Ekkor már kezdett eldeformálódni a fejem, ráadásul itt egy kis kitérővel megjegyezném, bár sokszor volt róla szó, mennyi bevándorló van Németországban, hát mi pont török negyedben lakunk, akkor látok német embert, ha bekapcsolom a ZDF-et.

Mindegy, itt vagyok a nagy „kolbászból van a kerítés"-országban, minden remek, munka nincsen, de nem adjuk fel. Idegrendszerem teljesen elpattanva, és gőzölgő homlokomat lehűtötte ekkor egy telefon.

Sajnos e városban másfél évig nem találkoztunk magyarral, mivel nem nagyon vannak itt, ezért valami úton-módon, betalált egy könyvkiadó, kis útikönyveket készítenek, egy stúdióban kéne felmondani a magyar mondatokat, melyet eztán CD formájában kiadnak.

Tyű, amindenit, bejött az élet, ez isteni szerencse, és bejött, végre, ráadásul egy könyvkiadó. Hurrá. Felöltöztem csinosba, elmentem. Felolvastam. Megkaptam a fizumat, 150 eurót. Na, azért ez nem volt rossz fél évre. Mindegy.

„Kicsit tanulj még!"

Önéletrajz küldözgetés, céglátogatások, ahol mindig azt mondták, itt nem foglalkozunk ezzel, kérjük, menjen munkaközvetítőhöz. Mondom mentem, voltam, küldtem, de nincsen válasz. Így megy ez itt, na.

Aztán mondom, kedvesem, én itt száradok az oldaladon fél éve, ha megszakadunk, sem kapok munkát, bármit megtennék akkor sem, mert nem. Jól van, még egy kis nyugalmat, menj el megint iskolába, kicsit tanulj még, s meglásd, addig találunk, és kezdesz.

Na, jó, mondom, fél éve itt száradok Törökországban, akkor elmegyek, tanulok, nem adjuk fel, maradok, nem megyek haza. Tanultam ismét 3 hónapot, a B1 kurzust megcsináltam, éreztem az erőt magamban, megy a nyelv egyre jobban, most ráharaptatok egy céget magamra. És bejött! Be bizony.

Az első németországi hivatalos munkahelyem. Egy gyorsétterem, egy sárga M-betű ékeskedik a tetején. Bemegyek, de kicsit szerencsétlen volt, ugyanis készültünk haza három hétre, s ezt említettem is a lengyel managernek, hogy ez van sajnos. Ó, hát ez nem probléma, holnap kezdhetek.

Hát, megnyaltam a balbokámat, úgy örültem ennek az állásnak végre. Szépen bementem az első napon eme remek gyorsétterembe, ahol egyedül voltam fehér!

Félreértés ne essen, na, de azért mégis azért na már. Itt az első fél órában megvilágosodtam. Ugyanis hatalmas bátorító szavak ellenére, hogy majd mész emberek közé, majd ott ragad rád a nyelv, mint a kosz, na meg a nyelvtan, a híres német grammatika, meglásd, fél év és perfekt leszel. Na, ja.

Kommunikáció félszavakkal

Itt tehát megvilágosodtam, nem csak a grammatika tűnt el, hanem egyenesen mondatok sem voltak, szinte a gondolatolvasás magas szintjét élhettem át, ugyanis félszavakkal történt a kommunikáció. Ha mondat volt, az nem német.

Mindegy, pörgés, futás, 200 sajtburger 15 perc alatt. Lenyomtam 3 hetet, majd elmentem haza, mint említettem, így vettek fel, ez nem gond. Mire visszaértem, ki voltam rúgva, s megkaptam a fizumat, a tényleges első fizumat, 504 eurót.

Azt hittem, elsírom magam, hiszen otthon volt ez a fizum, én meg itt vagyok az ufók között Törökországban, minden az ellentéte annak, amit elképzelt az ember, hát én nem csinálom tovább ezt.

Torzult arccal jártam már a munkaközvetítőkhöz, mindenhol a mosoly meg a hívjuk. És nem hiszed el! Megcsörrent! Jöjjön ide meg ide, holnap 16:00-ra, megcsináljuk a papírokat.

Nyalogattam ismét a bokámat, készültem is, forgolódtam egész éjjel, végre bejött. Megyek. Beérek, beszélgetés, cipőméret, papírok kitöltve. Munkám lényege immár, hogy egy csarnokba, ami 40 km-re van tőlem, tudok menni sajnos nem napi szinten, hanem mikor hívnak, lehet éjjel és nappal, lehet három órára, lehet hatra.

Csomagolóművésznek vettek fel tehát, bizonytalan, ámde non-stop munkára, és 5,30 eurót fizetnek. Mondom ez remek, átgurulok, oda-vissza 80km, dolgozok 3 órát, marad 5 euróm, hurrá, kolbászból lesz szerelmem a kerítés.

Elpattant a kötél idegrendszerem, és összecsomagoltam. próbáltam informálódni, hogy abból a két cégből hol alkalmaznának otthon, ahol eddig dolgoztam. Sajnos nemleges válaszokat kaptam.

Kirúgtak úgy, hogy nem is dolgoztam

Mondom magamnak dülledt szemmel a tükörben nézve eltorzult arcomat, ennek fele sem tréfa, itt most élet van és halál. Ekkor már egy éve, hogy így teltek napjaim. Gondoltam akkor most mi jövünk, megkerestük azt a munkaközvetítőt, aki ahhoz a munkahelyhez toboroz embereket ahová eredetileg indultam, s meg is találtuk.

Igaz, semmit nem mondtunk el neki az előzményekről, s minek is, hiszen ez egy munkaközvetítő. Megkaptam az időpontot, bementem, minden állesz klár! Remek, papírok, szerződés, cipő, munkásruha, hétfőn reggel hat előtt húsz perccel kezdek, elmagyarázta a belépőkártyát, megmutatta a részleget.

Örömömben kicsordultak a könnyeim, megvan, minden rendben, itt vagyok, felvettek, hétfőn kezdek. Ez volt pénteken. Kijöttem az irodából, és hazamentem. Egy óra múlva csörgött a telefonom, Ő volt. Aszondja, várjak keddig, mert a személyügyes látta a gépben, hogy felvett ide, és még választ kell adnia!

Mi van? Hol a kötél? Most húzom fel magam, keseredtem el. Hiszen a nyelvtudásom, ha nem is tökéletes, de minden rendben volt. Ekkor már nem, hogy idegrendszerem nem volt sem nekem, sem a barátnőmnek, de már ufónak éreztem magam rendesen, lebegtem, néztem ki a fejemből meredten.

Mindegy, várjuk hétfőn a telefont. Jött is! Ki vagyok rúgva! Mi van? Hiszen nem is dolgoztam, te vaddisznó, hát oszt mért? Persze, nem merte megmondani, csak annyit közölt, hogy én nem dolgozhatok ott, mert nem tudom a nyelvet, menjek iskolába, s jöjjek vissza. Mondom, ember, Te beteg vagy? Nem veled beszélgettem? Még meg is dicsértél, hogy milyen jól megy a nyelv, a sok török, akik itt vannak tizenéve, azok nem beszélnek így. Jó, kirúgtál, OK. Semmi baj.

Majd szerdán bementem, s aláírtam a felmondásom, és persze kifizették a 4 nap semmit sem tevésemet. 120 euró, remek a semmire. Eztán már harmadszor pakoltam a bőröndbe, nem maradok tovább, olyan nincsen, hogy én maradok, hiszen ez már sok, s teljesen zombiként jártam a törökök között Németországban.

Váratlan fordulat

Barátnőm is belátta, egyszerűen nem adnak munkát, s mivel ismer, tudja, milyen vagyok, ha én egyszer munkát kapok, azt becsülettel és 100 százalékon fogom csinálni. De nincsen, amit csinálhatnék, éppen ezért felmond, hiszen ez a rengeteg megaláztatás őt is megviselte, ha nem jobban, mint engem.

Felmondott! Azt viszont meg kellett magyarázni! És nem hitt a főnöke a fülének, amikor ezt meghallotta, hogy a szerződésem ott hever, mégis miket műveltek velem. Azonnal kezdeményezte, hogy írjuk alá a szerződést!

Bementem interjúra, minden remek, enyém az állás. Hétfőn kezdek! Így ért véget a kálváriám, így tudunk menetelni nagyon szerényen, nem elfelejtve honnan jöttünk, sokat erősödtünk, és megbecsüljük, amink van.

Évekig nem megyünk haza

Nagyon szerényen élünk azóta is a 28 nm-es lakásunkban, és nagyon odafigyelve a pénzünkre. Egy év alatt elértük, hogy saját kis lakást bebútorozhatunk, ez azért is fontos, mert meg kellett hoznunk egy döntést.

Hiába ugyanis az, hogy célegyenesbe értünk, bár ez is megérne egy külön bejegyzést, hogy a zománc sokszor repedezik a fogamon, úgy csapkodom hozzá az 5 centest is, de végül is úgy döntöttünk, ha meg is teremtettük azt, hogy tudunk venni otthon kis házikót, de berendezkedünk itt kényelmesen, és maradunk. Kicsit visszaveszek a lendületből, s a hétvégéket pihenésre fogom már használni, de még évekig nem megyünk haza, ez biztos."

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! Megváltoztak a kommentelési szabályok, a részleteket ide kattintva olvashatod el, ahol az is kiderül, mi kell ahhoz, hogy a jövőben is ugyanúgy hozzászólhass a posztokhoz, ahogyan eddig. A félreértések elkerülése végett: bár oda van írva, hogy hozzászólásod előzetes moderáció után jelenik meg, a Prémium kommentelők szabadon hozzászólhatnak, nem kell várniuk semmire. Köszönöm a türelmet!

Ha pedig még ezek után is szereted a blogot, akkor szavazz a Határátkelőre a Goldenblogon - egy kattintás ide és a Közélet kategóriában már voksolhatsz is!