Igazán torokszorító írás következik az alábbiakban, egy édesanya története, aki muszájból indul útnak Angliába, gyermekeit is ideiglenesen itthon hagyva – mert nem lát más kiutat. Előzetesen csak annyit fűznék Zsuzsanna írásához, hogy végtelenül szomorú, hogy ma itt tart ez az ország...
„Pár éve még a kalandvágy vezetett Németországba, a nyaralás vágya Görögországba,vagy Horvátországba. A történelem szeretete Krakkóba. Februárban leszek 27 éves, fiatal vagyok. Becsülettel elvégeztem a tanulmányaim, még büszke is voltam, hogy imádom a szakmám.Naivan azt hittem, hogy így lesz kerek az életem.
Dajka és csecsemőgondozó vagyok, 5 éve tettem le a szakvizsgáimat. Azóta sajnos 2 évet tudtam benne dolgozni, határozott idejű szerződéssel, egy szülési szabadságra ment kolléga helyét töltöttem be, amíg ő babázott. Szomorú szívvel búcsúztunk a kollégákkal, a mai napig tartom velük a kapcsolatot.
Azóta számtalan pályázatot adtam be,hogy ismét óvodában dolgozhassak, de sajnos a kritériumnak nem felelek meg, mert nincsen 5 éves munkatapasztalatom. Nem is lesz,mert ez egy ördögi kör. Pályakezdőknek még nem írtak ki pályázatot. A miértre még most sem tudom a választ, de ez egy másik téma...
Nem ilyen életet szeretnénk
A vendéglátás és a szolgáltatás területének majdnem összes területén dolgoztam már, voltam konyhalány, takarító, árufeltöltő, pultos, adminisztrátor..stb. De az utóbbi 1 évben csak alkalmi munkáim voltak. És ezalatt az egy év alatt elindultunk azon a bizonyos lejtőn. Két kicsi gyerekünk van, albérletben élünk.
Nem ilyen életet szeretnénk. És ezt most finoman fogalmaztam meg a magam részéről. Lemondtam mindenről,amiről le lehetett. Se fodrász, se mozi, semmi extra. Aztán egyszer csak betelt a pohár, 8 hónappal ezelőtt, és elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább.
Anglia régóta érdekelt, Londont imádom, elolvasok minden kapcsolódó témát és 8 hónapja azon vagyok, hogy eltudjak indulni.
Alapfokú angollal
Félek, nem is kicsit. Elsősorban a gyerekek távolléte miatt szorul össze a gyomrom, hiszen ők az életem, sosem voltam távol tőlük. A másik félelmem az angol nyelv, mert én 13 évig németet tanultam. A mostani angoltudásom csak alapfokú. De nem adom fel.
Tudom, sokan azt gondolják most, ezt olvasva, hogy felelőtlen vagyok, nem normális, hiszen nálam sokkal jobb esélyekkel kimenő emberek is nagyon küzdenek, hogy sikerüljön megkapaszkodniuk kint, nem csak Angliában, hanem a világ bármely más országában. Én pedig gyerekeket hagyok hátra, családot, minimális tudással.
Hát igen. Most nyilván nem nyerem el sokak szimpátiáját. De nem látok jövőt számunkra már itthon. Belefáradtam, hogy 2-3 hónapig, vagy hétig van munkám, addig ígérgetik, hogy bejelentenek állandó munkavállalónak, nem csak napi szinten az APEH (NAV) honlapján. Aztán amikor már erélyesebben is kérem, hogy jelentsen be, vagy mondja meg kerek perec a kedves munkáltató, hogy mi a szándéka, akkor úgy néznek rám, mint akinek elment az esze!
Kilátástalanul
Nem bírom már, hogy le kell mondanom mindenről, alapvető dolgokról is mondjuk, hogy vegyek egy tábla csokit hó végén, mert be kell osztani.
Ami viszont indulásra sarkalt azt az, hogy nincsen kilátás arra, hogy ez a helyzet belátható időn belül megváltozna egy kicsit is. Márpedig az idő szalad, a gyerekeknek egyre több minden kell, és eljön az idő, amikor már nem lesz miről lemondani. És ezt az időt nem akarom megvárni.
Mindennek utána jártam, hogy miket kell kint elintéznem, milyen munkakeresési lehetőségeim vannak, reálisan is, értem ez alatt az alap angolomat.
Engem az élet megtanított arra, hogy sosem szabad várni, tétovázni, ha úgy érzem,valamit meg kell tennem!
Nincsen rokonom,nem élnek a szüleim. A családom a gyerekeim, és az apjuk. Félek, de hiszem,hogy sikerülni fog, mert mindent meg fogok tenni. Ennyim van, ennyivel indulok el.
Átlépem nem csak az ország határát, de a sajátomét is - életemben nem először."
Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt jelent meg. Kommentelni itt, a poszt alatt nem lehet, ha beszélgetni, hozzászólni szeretnél, azt a mai Klubsarokban teheted meg.
Utolsó kommentek