Számomra mindig különösen érdekes, miként látja Magyarországot valaki, aki „félig kint van, félig bent", azaz aki magyarként, de máshol felnőve, szocializálódva szembesül a haza valóságával. Réka mai írása azonban nem csak azért érdekes, mert Svédországban nőtt fel, hanem azért is, mert kiderül... na, de nem lövöm le a csattanót! (A képekért – melyekből itt nézegethettek még többet – külön hálás köszönet neki!)
„Az első posztom kapcsán Határátkelő felkért, hogy írjam le, hogyan és miért kerültem Magyarországra és miért döntöttem később úgy, hogy elhagyom az országot.
A hátterem röviden: 1990-ben, tízévesen kerültem Kolozsvárról Svédországba, a családdal Malmőben telepedtünk le. Már kicsi korom óta vágytam Budapestre, egy nyaralás során szerettem bele a városba, elvarázsoltak a csodás épületek, hatalmas emlékművek. Tiniként is sokszor töltöttem egy-két napot Pesten és mindig úgy éreztem, hogy nem elég, maradnék még. Ez az érzés soha nem halványult, inkább erősödött.
Nem utolsósorban szerettem volna végre egy olyan országban élni, ahol mindenki az én nyelvemet beszéli, és senkinek nem okoz gondot a nevem kiejtése.
Budapestre költözöm!
A lundi egyetemen szerzett német-svéd szakos diplomám megszerzése után rábukkantam egy budapesti egyéves fordító- és tolmácsképzésre. Természetesen azonnal jelentkeztem, és miután a felvételi is sikerült, hirtelen valóra vált az álom: Budapestre költözöm!
A családom rengeteget segített: állták a tandíjat és kocsival lehurcoltuk a cókmókomat az albérletbe. A svéd állam vissza nem térítendő segéllyel és diákhitellel egyaránt támogatja a külföldi tanulmányokat, ezeket igénybe véve, a korábbi nyári munkából összespórolt kezdőtőkével együtt kényelmesen éltem az egyéves képzés alatt, egyedül béreltem egy garzont.
Az egy év lejárta után szabadúszó fordítóként, nyelvtanárként és idegenvezetőként dolgoztam, olykor éjjel-nappal, máskor napi 2-3 órát. A jövedelem havonta igencsak változó volt, az állandó kiadások mellett ez nagyon frusztrált.
Hamar rájöttem, hogy nem nekem való a szabadúszó életmód: kevés hozzá az üzleti érzékem, nem tudok-akarok megbízásokat vadászni. Jobban érzem magam alkalmazottként.
Mivel igen kevés cég alkalmaz főállásban fordítót, jelentkeztem egy multihoz helpdeskesnek, ahol svéd ügyfelek hívásait és e-mailjeit fogadtam. Első perctől szerettem a munkát, a svéd nyelvtudás miatt a fizetés is jó volt, nem panaszkodtam, de azért rám is érvényes volt a „kis magyar valóság", nem dúskáltam a földi javakban.
Maradt a Budapest-szerelem
És eközben mi történt a nagy budapesti szerelemmel? Az évek során cseppet sem halványult, a várost továbbra is imádtam. Munkába menet minden nap tágra nyílt szemekkel, elragadtatva zötykölődtem át a Margit hídon, sosem unva a Várnegyed ablakain megcsillanó reggeli napfényt, az este kivilágított Lánchíd látványát. Rengeteget sétáltam a városban, céllal-céltalanul.
Budapestnek köszönhetem azt is, hogy elkezdtem fotózni: felébredt bennem a vágy, hogy megörökítsem a város ezer arcát. Az emberekért is rajongtam és rajongok mind a mai napig. Nem éreztem azt, hogy a „pestiek" pökhendiek vagy barátságtalanok lennének, épp ellenkezőleg, az volt a benyomásom, hogy az emberek könnyen szóba elegyednek egymással a városban, törődnek egymással, nem fojtják magukba a mondanivalójukat. Elég zárkózott vagyok, de Magyarországon megnyíltam, könnyű volt barátkozni, ismerkedni.
Az új ismerősök, barátok, többnyire hüledezve hallgatták, hogy önszántamból elhagytam Svédországot és abba az országba jöttem, ahonnan ők legszívesebben már másnap elköltöztek volna. Szomorúan tapasztaltam, hogy az emberek 70-80 százaléka elvágyott Magyarországról, de később jobban megértettem őket.
Nehéz egyről a kettőre jutni
A svéd multinál dolgozva szép lassan kialakultak a hétköznapok. A mindennapos megélhetésre elegendő volt ugyan a fizetésem, de arról álmodni sem lehetett, hogy valaha lakást vásároljak.
A hosszabb utazások is többéves projektekké nőtték ki magukat, a családlátogatásokon kívül ritkán futotta nyaralásra. A hétköznapokat így is remekül kitöltöttem, tartalmasan telt az idő, de azért kezdtem látni, hogy nagy vonalakban nehéz egyről a kettőre jutni és huszonöt fölött ez már kezdett zavarni.
Viszont az anyagi körülmények soha nem érdekeltek annyira, hogy ez legyen a legfőbb zavaró tényező. Sokkal rosszabb volt az összevetett életminőség alacsony színvonala, legalábbis én így láttam. Svédországhoz viszonyítva jelentős volt a különbség, de a Magyarországon született és felnőtt ismerősök is ugyanígy látták a dolgokat.
Barátságtalan, gyanakvó és frusztrált légkör
Úgy éreztem, minden nap egy újabb küzdelem. Minden reggel fel kellett készülnöm az aznapi megpróbáltatásokra. Melyik boltban akarnak átverni? Melyik hivatalban akarnak keresztbe tenni? Melyik járművön szólnak be? Ez roppant fárasztó volt és idővel öregnek és fáradtnak éreztem magam.
Egy barátságtalan, gyanakvó és frusztrált légkört éreztem magam körül. Sokan pattanásig feszült idegekkel rohangáltak, mindig felszín közelben volt a konfliktus. Valahogy ingerlékenynek láttam az embereket, és ez rám is átterjedt.
Ennek a lelkiállapotnak a miértjét nálam okosabb emberek boncolgatják évek óta, nem is próbálkozom az elemzéssel, de az feltűnő volt, hogy a politika - ráadásul nem a szakpolitika, hanem az ideológia - és az anyagiak hatalmas szerepet töltenek be az emberek életében, beszédtémáiban és ez sok feszültséghez vezet. Elég az hozzá, hogy talán másoknál könnyebben megtehettem, hogy magam mögött hagyom az országot és ezt meg is léptem.
Vissza Malmőbe
A döntés, hogy visszaköltözöm Svédországba, kb. félév alatt született meg. Először képtelen, elhessegetett gondolatként, majd egyre konkrétabb terv képében körvonalazódott bennem.
Úgy gondoltam, két év alatt sikerül Svédországban félretennem annyi pénzt, amiből kijön egy lakásnak legalább az önrésze, ezzel a kezdőtőkével terveztem újrakezdeni a budapesti életet. 2008 tavaszán felmondtam a munkahelyen és megszerveztem a költözést.
A haditerv az volt, hogy hazaköltözöm a szüleimhez Malmőbe és onnan kezdek munkát keresni az Öresund régióban (Malmö-Koppenhága). Ez viszont nem így alakult. Hogy mi történt később, hogyan kerültem Stockholmba és mikor tervezek visszatérni Magyarországra - ez a következő bejegyzés témája lesz."
Az utolsó 100 komment: