Három év külföld akár sok is lehet annak, aki szíve szerint maradt volna Magyarországon, de nem akart egész életében albérletben élni, szeretett volna egy kis anyagi alapot összeszedni magának. Csaba szociálpedagógus egy főleg autista gyerekeket tanító iskolában, ami nem lehet könnyű munka. Íme, az ő története!

„Hosszú ideje szemezek a Határátkelővel, olvasom a főleg Angliával kapcsolatos írásokat, es úgy éreztem, talán hasznos lehet, ha én is megírom az én "verziómat". Úgy érzem, némileg ellene fog menni az uralkodó közhangulatnak, a célom viszont nem a polgárpukkasztás, amit leírok, azok a tapasztalataim, és az érzéseim, amikkel vitázni ugyan lehet, de akkor is ez van, lévén, hogy ezek tapasztalatok, és érzések, amikből mindenkinek megvan a sajátja.

31 éves vagyok, októberben lesz 3 éve, hogy kiköltöztem Angliába. Nem volt semmiféle különösebb kényszerítő erő az életemben, nagyon jól éreztem magam otthon, kijöttem a közalkalmazotti fizetésemből, nem fényesen, de soha nem is gondoltam, hogy a boldogságomhoz autó, jobb ruhák, vagy menőbb fogyasztási cikkek lennének az elengedhetetlenek.

Egy jó könyv, jó film, barátok, színvonalas időtöltés, stb. mindig akadt, es ezeket tartottam – és tartom - igazán fontosnak az életemben. A kijövetelem oka csupán az volt, hogy ha nem teszem, akkor egész életemben az ablakon fogom kidobni a pénzemet albérlet formájában, és kifizetek kétszer annyit öregkoromra feleslegesen, mint amennyibe egyébkent egy lakás kerülne, és ez a gondolat nem tetszett.

Úgyhogy jöttem

Kezdettől fogva az volt azonban a tervem, hogy amint lehet, hazamegyek. Ezt a tervemet a mai napig tartom.

Szociálpedagógiából diplomáztam. Néhány jó barátom már a diploma után kijött, és a szakma felé kezdtek el tapogatózni. Ők 3 évvel ezelőtt már egy stabil életet éltek itt, és érdekes módon, épp néhány nappal azután, hogy megszületett bennem az utazásra való elhatározás, és megvettem a repülőjegyet, szóltak, hogy lenne szakmába vágó állás.

Az első hónapot Londonban töltöttem, Állásinterjú, bürokrácia, stb. Nem akarok reklámozni senkit és semmit, de hát végül is valahol a cél a hasznos gyakorlati infók megosztása (is) lenne, ezért azt hiszem, nyugodtan leírhatom, hogy a www.londonimagyarok.hu által ajánlott szolgáltatásban megbízhattok.

Velem nagyon korrektek voltak, végül még kevesebbet is fizettem talán a megbeszéltnél, és többet is kaptam szolgáltatásban. Minden magyar, akivel Londonban találkoztam, igen korrekt volt, és annak ellenére, hogy némelyek nehezen boldogultak, senki részéről nem tapasztaltam irigységet, mikor nekem "beindult a szekér".

Az igaz városi legenda

Az angol bürokrácia nekem nagyon felemás tapasztalat volt. A bankok ügyfélorientáltak (profitorientáltak pontosabban), viszont a munkaügyiben adott szolgáltatás, mikor az NI számomat kellett intézni, az gyalázatos volt.

Az ügyintézők annyira inkompetensek voltak, hogy a végén nekem adták ide a telefont, hogy beszeljek a londoni irodával, mert ők képtelenek intézkedni. Egyébkent, bár biztosan sok területe van ennek, én azt tapasztaltam, hogy a kevés, még életben lévő, Angliára vonatkozó sztereotípia közül a bürokrácia szörnyűségéről szóló városi legendák a mai napig maradéktalanul megállják a helyüket.

A dolgok viszonylag gördülékenyen mentek, egy gyönyörű, zöld faluban telepedtem le, Londontól kicsit délre. Itt van a munkahelyem, itt él néhány barátom is.

Egy speciális, többnyire autista gyerekekkel foglalkozó iskolában kaptam állást. Rengeteget dolgozom, minden hónapban majdnem kéthónapnyit, sokat teszek félre – ennyi munka mellett időm sincs elkölteni, meg nem is vagyok mániákus fogyasztó -, ha minden jól megy, kb. másfél év, és mehetek is haza. Már nagyon várom.

Itt mindig kívülálló maradnék

Úgy érzem, elfogadtak – simulékony vagyok, megfelelési kényszerekkel megtűzdelve, úgyhogy nem volt nekik nehéz (bár nem mindig szeretik a kelet-európai őszinteségemet, akkor mindig lehervad a programozott, PC plasztikmosoly az arcukról) -, és szeretnek, de mégis úgy érzem magam, mintha egy önkéntes száműzetésben lennék.

Évente háromszor megyek haza, a főbb tanítási szünetekben, és mindig nagyon várom ezeket az alkalmakat. Otthon lenni nekem olyan, mintha kicsit visszakapnám a régi életemet. Nem tudok vele betelni, és alig várom, hogy újra otthon élhessek.

Itt úgy érzem, mindig kívülálló maradnék, és javítson ki az, aki úgy érzi, hogy bevándorlóként maradéktalanul be tud illeszkedni. Én ezt az életérzést nem akarom magamnak. Otthon úgy érzem, integráns része vagyok a társadalomnak, itt pedig púp a hátán.

Persze, nyilván abban, hogy az otthoni dolgokat mintegy rózsaszín felhőn keresztül látom, nagy szerepe van annak, hogy nyaralni megyek haza, és nem a hétköznapokat taposni, de, ismétlem, én akkor sem láttam élhetetlennek a helyzetet, mikor eljöttem.

Mi van a felszínen?

Kicsit az angol társadalomról, illetve helyzetről, aztán a magyarról, ahogyan nekem lejött-lejön.

Az angolok a felszínen kiegyensúlyozottak és boldogok. A felszínen. Ha ezzel a felszínnel megelégszünk, úgy is mondhatnám, ha itt megrekedünk, akkor azt is hihetnénk akár, hogy ez az igazság.

A műanyag mosolynak és kölcsönös respectnek a leheletvékony mázát iszonyúan könnyű azonban szétszakítani néhány jól irányzott, őszinte kérdéssel. Nem túl mélyekkel, az életükre vonatkozó, kicsit csernusi, de tényleg nem túl mély kérdésekkel.

Ezért engem ez az eszetlen nagy boldogság és béke, ami beleng itt mindent, éppen annyira nem hat vagy érint meg, mint a magyarok rezignált mosolytalansága.

Mindkettő csak a felszín, ami alatt ott lapul az ember, és – amellett, hogy nem akarok megbántani senkit – azt kell mondjam, hogy aki ez alapján a felszín alapján ítél, az szerintem rossz úton jár, és maga sem túl mély ember. De, őszintén mondom, akinek nem inge, ne vegye magára, szóval ebből ne legyen vita.

Egy szó, mint száz, engem a legvelősebben az itteni életem arról győzött meg, hogy a boldogsághoz, az igazi értelemben vett, belső békéhez a pénznek semmi, de semmi köze. A különbség annyi, hogy az itteni embereknek a belső problémáik tompítására több lehetőség, több fogyasztási cikk áll a rendelkezésére. De ez ettől még nem lesz boldogabb élet. Persze, ahogy a mondás tartja, jobb egy limóban sírni, mint a villamoson, de akkor is...

Az oktatásról

Az itteni oktatási és egyéb rendszerbeli sajátosságok elég érdekesek. Számomra néhol képmutatóak. A gyermekvédelem (túl?)fejlett cipőben jár, ha egy kisujjnyi kék folt megjelenik egy gyerektesten, abból nagyobb ügyet tudnak csinálni, mint a Watergate-botrányból, ugyanakkor az, hogy minden fenék alatt egy-egy kocsi van, a legtöbbek számára 15 perc séta már szinte elképzelhetetlen, és ezzel még más, eszetlen pazarlásokkal és szennyezésekkel ugyanezeknek a gyerekeknek a jövőjét teszik teljesen élhetetlenné, az teljesen rendben van.

Hallom néha, hogy a magyar oktatási rendszer rossz. Hát, akkor az ittenire nem tudom, mit mondjak. Néhány angol tanársegéd kollégám nehezen találja Angliát egy 1x1 m-es térképen, nem biztosak benne, mikor voltak a világháborúk, miről híres Nagaszaki, benne vannak-e az EU-ban, de az olyan gyakorlati készségek terén, mint a fejszámolás, vagy a helyesírás, sem nagyon jeleskednek.

Az igazat megvallva, folyamatosan tőlem kérdezgetik, mikor papírmunkára kerül a sor, hogy mit hogyan kell helyesen betűzni. Mellette viszont hatalmasra növesztik az iskolában az önbizalmukat, ami valahol nagyon jó a kelet-európai, poroszos, a gyerek személyiségét betegesen a sárba tipró oktatási modellel szemben, viszont kicsit idegesítően a semmire nagyarcú felnőtteket termel ki.

Én csak nagyon nagy fenntartásokkal, és nagyon sok otthoni korrekció mellett engedném nyugodt szívvel a gyerekemet az itteni iskolákba. Mondjuk, más okokból, de nagyjából ugyanez a véleményem az otthoni iskolákról is.

Irritáló túlfogyasztás

Összességében, azt tudom mondani, hogy engem irritál ennek az országnak a felháborító pazarlása, túlfogyasztása, érzéketlensége, és művi boldogsága. Ha valakit – és most megint előrebocsátom, hogy nem megsérteni akarok senkit - egy fogyasztás-orientált, felszínes világ kielégít, annak biztosan megfelel, nekem nem.

Nem hencegni vagy kivagyiskodni akarok ezzel, a mai világban nem biztos, hogy erény úgy gondolkodni, ahogyan én teszem. Egy biztos: éppúgy lepereg rólam ez a máz, mint az otthoni frusztráció, ami alatt szintén ott az ember, ami-aki igazán fontos.

Érdekes még, hogy én nem érzem azt az otthoni reménytelenséget, amiről sokszor sokan beszámolnak. Az otthoni barátaim szinte mindegyike azt mondja, hogy el van túlozva az otthoni nyomorról szóló hisztéria, és igenis lehet boldogulni. Sokan közülük évről-évre, ha csak kicsit is, de jobban élnek. Ettől tudom, hogy kinyílik a bicska sokak zsebében, különösen, amilyen nagy divat ma szidni Magyarországot, de ők mondják, nem tehetek róla...

Összegezve

Igen, itt anyagilag sokkal jobb az élet, és (sajnos) rá lettünk kondicionálva arra, hogy ez aránytalanul nagyobb súllyal essen a latba, mint kellene. Az emberek kellemesebb társaságot jelentenek a felszínen, mert nyugodtabbak, ez tény, de belül ugyanolyan feszültek és boldogtalanok, mint bármelyik másik ember a földgolyón, aki nem foglalkozik a saját sérüléseivel és lelki egyensúlyával, ez elég hamar kiderült számomra.

Lehet, hogy ha hazamegyek, visszakerülök abba a világba, ahol az emberek nem tudnak annyira esztelenül túlfogyasztani, mint itt, de én ott leszek otthon, és már nagyon várom!!"

FIGYELEM – FOGADÓ A HATÁRON!!! Ma este magyar idő szerint 2100 órától ismét Fogadó a Határon a blog Facebook-oldalán. A vendég Lantos Gábor, a Magyar Rádió munkatársa, akinek véget ért az északon töltött 100 napja, mi több, a héten az erről szóló könyv is megjelent. Erről és az élményeiről is kérdezhetitek ma este 2100-től!