Megfigyeltem (így bőven több mint 600 poszt után nem nagy kunszt, persze), hogy érdekes hullámokban jönnek az írások, mintha egyik vonzaná a másikat, így aztán ma megint egy angliai történet következik. Számomra Róbert írásának a vége volt a legérdekesebb, amikor arról ír, a sikeres megtelepedés ellenére is milyen nehéz a „menni vagy maradni" kérdésre választ adni.

„2007 októberében megismerkedtem a párommal, igazi, mindent háttérbe szorító szerelem volt. Sajnos én Szegeden laktam, a párom Székesfehérváron. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ingázást nem szeretnénk hosszútávon csinálni.

Mivel mindketten azok a típusú emberek voltunk, akik „mindig is ki akartak menni külföldre, csak sosem volt elég bátorságuk", felkerestünk egy kecskeméti céget, akik munkaközvetítéssel foglalkoznak Angliába.

Korrektek voltak, nem kértek pénzt, csupán szerződést kellett aláírni, hogy 3 hónapig nem hagyjuk ott a munkahelyünket, amit ők találnak nekünk és bárhol lehet (azt elfelejtették megemlíteni, hogy ők 1 éves szerződést írtak alá a céggel, ahova kiközvetítenek).

Nem voltunk megijedve

Beleegyeztünk természetesen, találtak is munkát Cumbriában egy Grasmere nevű kis faluban. Tele voltunk reménykedéssel, álmokkal és izgalommal. A párom elég jól beszélt angolul, én sajnos nem. Ismertem rengeteg angol szót internetes játékokból (haha, a haszontalan időtöltés néha jó is tud lenni), szóval nem voltunk megijedve.

Összepakoltuk, amit csak tudtunk és nekivágtunk.

Egy négycsillagos "posh" hotelben voltunk „general assistant"-ok, ami a mindenes megfelelője. Szerencsére főként felszolgáltunk, néha szobatakarítás, bárban dolgozás néhány hónap után, párom a recepción is besegített.

Hidegzuhanyként ért bennünket, hogy az otthon tanult angol semmit sem ér, ha nem érted meg, hogy mit mondanak, és hogy mennyire más kifejezéseket / szavakat használnak valójában. A dialektusról meg ne is beszéljünk. Cumbriában a vaj nem "báttör", hanem "buttör", a "dzsászt" pedig "dzsuszt" és még sorolhatnám.

Az első 3 hónap rémálom volt

Félre ne értsetek, anyagilag mindenünk meg volt, korrektül fizettek, mindenre jutott pénzünk, de a szállás rémálom volt. Együtt laktunk a kollégákkal egy 7 szobás házban két fürdővel, egy konyhával... Én naivként valahogy mindig azt gondoltam, amíg otthon laktunk, hogy az angolok amolyan „úriember" típusúak, tiszták, ápoltak, előzékenyek... egy olyan embertípus, amelyre fel lehet nézni.

Ez a véleményem nagyon gyorsan megváltozott. Koszosak, nem adnak a higiéniára, rendet nem tartanak, maguk után nem takarítanak... legalábbis azon a szinten csak ilyen angolokkal találkoztunk (természetesen tisztelet a kivételnek), még ma is felfordul a gyomrom, ha felidézem ezeket az emlékeket.

Ehhez hozzájött még a honvágy, a család és barátok hiánya, az itteni szokások nem ismerése, a nyelvi hiányosságok, a másfajta ízek, szagok, termékek. Nagyon sokszor a határán voltunk annak, hogy hazamegyünk, de a büszkeség (azt hiszem, az volt) visszatartott bennünket.

Irány Anglia legdélibb pontja

Volt egy pocsék nyarunk (3 hétig még a napot sem láttuk), ami után a Kedvesem úgy döntött, hogy Anglia legdélibb pontjára fogunk költözni. Elővette a térképet és rábökött Brightonra.

Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy barátok segítő kezet ajánlottak nekünk a költözés megoldásához, el lehettünk náluk, amíg találtunk munkát és lakást. A párom a helyi Sportsdirectben kezdett dolgozni (ott többnyire mindig van felvétel), engem egy barátom invitált a helyi Dominóba pizzafutárnak.

A költözéssel és a bér ideiglenes kiesésével anyagi gondjaink lettek nagyon hamar, így még az is veszélybe került, hogy hogyan veszünk ki lakást / szobát. Végül barátokkal vettünk ki együtt egy viszonylag nagyméretű lakást.

A szerencsénk az volt, hogy én a harmadik héten már 60 órát tudtam dolgozni pizzafutárként, amivel a netto havi fizetésem elérte az 1700-at, ami nagyon jó. (Tudom ajánlani, hogy ha valaki itt akarja elkezdeni az életét, jöjjön ki, vegyen kocsit, vagy hozzon és kezdjen el pizzafutárként dolgozni. Nyelvtudás nem igazán kell csak egy jó GPS).

Diploma és nyelvtudás nélkül hosszú az út

A párom néhány hónap után talált egy jó munkahelyet, ami beleillett a diplomájába és azóta is ott dolgozik, már középvezetőként és minden téren meg vagyunk elégedve vele. Biztos munkahely, jó kereset és még meg is becsülik.

Nekem diploma és nyelvtudás nélkül sokkal hosszabb utat kellett bejárnom. Az volt a szerencsém, hogy én nagyon szeretek beszélgetni emberekkel és ez egész jól "felhúzta" az angolomat. Másfél évig voltam pizzafutár, aztán elegem lett.

Sajnos a nyelvtudásom még mindig nem volt tökéletes (még mindig nem az négy év után) ezért nem sikerült irodai munkát találnom, hiába volt több év kereskedelmi tapasztalatom. Egy pubban helyezkedtem el felszolgálóként.

A jó dolog idekint, hogy ha keményen dolgozol, az megtérül (nem úgy, mint otthon). Két hónap után team leader (amolyan kisfőnök) lettem, négy hónap után gyakorlatilag egyedül vittem a pubot. Sosem lettem asszisztens menedzser (aki a második ember) de a munkakört elláttam.

Egy év után besokalltam (azt tudni kell rólam, hogy soha az életben egy percet sem akartam vendéglátásban dolgozni és tessék, lehúztam két és fél évet benne), legfőképpen azért, mert a párommal jóformán hetente egyszer találkoztam. Mire hazaértem, ő már aludt, mikor elment dolgozni még én aludtam. Háromhavonta volt közös hétvégénk kb.

Végül sikerült az irodai munka

Két hónap munkanélküli után, amikor is elküldtem a jelentkezésemet több mint 300 helyre, felvettek a jelenlegi munkahelyemre, ahol megint bebizonyosodott, hogy ha keményen dolgozol, az megtérül. Két hónap után előléptettek sales managerré, fél év után pedig megkaptam a cég kereskedelmének az irányítását.

Jelenleg is ezt csinálom, 9-től dolgozom 6-ig, hétfőtől péntekig, irodában. 3 év alatt sikerült eljutnom idáig, de megérte. Közben összeházasodtunk a párommal, most éppen a gyerekeket tervezzük, és nem tervezünk hazamenni az otthoni helyzet miatt. Egy kis lakást bérelünk, ahol berendezkedtünk, de – hála az égnek – már nem lakunk együtt másokkal két éve.

Érdekes, így, hogy nem élünk otthon, szinte csak a rosszat halljuk otthonról. Mindenki biztat bennünket, hogy nehogy hazamenjünk, mert rémálom, ami ott van. Viszont nem szeretnénk itt nevelni fel a gyerekeket, mert szeretnénk, ha hasonló értékrendet kapnának, mint amit mi kaptunk. És hasonló oktatást is.

Jobb, ha magad jársz munka után

Hogy legyen a posztban használható infó is, néhány dolgot azért leírok.

A minimumfizetés olyan nettó 900 fontra jön ki havonta 170 óra munkával. Ha az ember ki akar jönni kevés nyelvtudással, akkor valszeg nem fog kapni teljes munkaidős állást, tehát ha valaki tervezgeti a kijövetelt és úgy számolja, hogy "900 font mínusz szoba, kaja, rezsi stb. még mindig marad 200 fontom, az jó" az nem biztos, hogy ilyen egyszerű lesz.

Legtöbb helyen csak részmunkaidőre vesznek fel kezdőket, ami 10-18 óra egy héten, ami nem sok, annyiból nem lehet megélni.

Elkerülném a magyar munkaközvetítőket is. Nyomtass ki önéletrajzot, esetleg kísérőlevelet, és kezdd el végigjárni a vendéglátó egységeket, pizzériákat, McDonald's-okat, pubokat, éttermeket, kávézókat, stb. Előbb-utóbb valahol maradhatsz dolgozni.

Tudom, hogy nálunk otthon ez nem szokás, és még talán cikinek is tűnik először, de ez itt így megy. Nagyon sok önéletrajzot el kell szórni, hogy legyen valami eredmény. Ha találtál munkát (akármilyet) akkor már nyert ügyed van, mert meg van a pénzforrás és mellette elkezdheted építeni az életed/karriered.

A magyarokról

A magyarokról nekünk felemás tapasztalataink voltak, hála az égnek egyre több értelmiségi magyar költözik ki, így talán lehet ismerkedni magyarokkal. Sajnos a legtöbbször az a baj, hogy külföldön éltek, és amikor találkoztok, valami miatt a másik magyar azonnal valami közösséget érez veled (mindketten külföldön vagyunk, legyünk tesók – gondolom, valami ilyesmi lehet mögötte) és máris a zsebedben turkál.

Találkozol magyarral, és itt az első 6 kérdés: „hol dolgozol?" „mennyit keresel?", „hol laksz?", „mennyit fizetsz a lakásért?", „tudsz-e valami jó munkát?", „tudsz-e valami jó szállást?". Kicsit kisarkítom, persze, de nagyjából ez a séma. Természetesen van egy bizonyos értelmi szint, ahol ez azért sokkal burkoltabban zajlik...

És még egy nagyon fontos dolog, mielőtt bárki is nekivág: jó ha tisztában vagy vele, hogy ha külföldön munkát vállalsz és élsz is ott néhány évet (az nem élet, hogy kimész, dolgozol látástól vakulásig, ötödmagaddal bérelsz 1 szobát, nem költesz semmire, nem mész sehova és hazaviszed a pénzt 3 év után, hogy vehess egy házat, aztán 20 év múlva rájössz, hogy a legszebb éveidet áldoztad be - miért is? néhány tégláért), utána már soha nem leszel az, aki előtte voltál.

Engem nagyon megváltoztatott. Emlékszem milyen stresszesen, agresszíven jöttem el otthonról, mert az volt az alapbeállítás. Ma már nevetek azon, hogy otthon az emberek milyen görcsösek és mennyire felidegesítik magukat minden jelentéktelen dolgon.

És a honvágy nem szűnik... sosem. Az ember néhány év után két szék közé tud csak leülni. Nem megy haza, mert rengeteg dolog jó itt, sokkal jobb, mint otthon. De menni akar, mert ott a magyar föld, a család, a barátok, a megismert dolgok... Nehéz ez, nem mindig fenékig tejföl."