A gazdasági válság nem csak Magyarországot érintette igen rosszul, a dél-európai országok közül némelyik talán még nehezebb helyzetben is van. Spanyolországban például (mint Eszter mai írásából kiderül) már régen nem kolbászból fonják azt a bizonyos kerítést, így ő is azt fontolgatja, megkockáztassák-e egy kolumbiai ajánlat elfogadását.

„Spanyolországban élek a párommal, és mint gondolom, tudjátok, az élet már régóta nem a „kolbászkerítés" mederben folyik. Jelenleg dolgozunk mindketten, de minden bizonytalan, és a viszonylagos jólét csak addig tart, amíg két (normál átlag-) kereset folyik be a kasszába.

Viszonylagos jólét alatt azt értem, hogy tudjuk fizetni az albérletet, a számlákat, jól és egészségesen eszünk, és gondolkodás nélkül bekapcsolom a fűtést, ha hideg van. Emellett jut néha egy-egy házon kívüli vacsorára, nem vág földhöz, ha új cipőt kell venni és igen, Karácsonykor volt ajándék a fa alatt (még a Háromkirályok is hoztak valami apróságot).

Elég lelkesek lettünk

Párom egy jóbarátja hazalátogatott Karácsonykor. Medellinben él, és csábító képet festett egy jobb életről. Segítene álláshoz jutni, albérletet keresni, stb. Jól hangzik és elég lelkesek lettünk. Elkezdtünk interneten keresni, és kiderült, hogy Kolumbia már valóban nem az a hely, ami 20-30 éve volt, a kokainháborús időkben.

Jó, jó, elhiszem, olvastam a Panamericana blog idevágó bejegyzéseit, de vannak kétségeim. Tudniillik a barát a hatos zónában lakik, ami a legvédettebb, legtisztább luxusövezet. Jó állással, all inclusive. Az, hogy segítene állást szerezni, rendes dolog, de nekünk nem lenne igazgatói szép, tehát normál, ÁTLAG életszínvonalat kell elképzelni.

Ne gondoljátok, hogy sokra vágyom, félre ne értsetek, nekem tökéletesen megfelel az átlag életszínvonal, megdolgozva az „enyémért". De tudnom kell, hogy mit jelent Kolumbiában az átlagszínvonal.

Komplett áttelepülésről van szó, cakli-pakli (nyilván a hűtőt-mosógépet-éjjeli lámpát nem vihetjük magunkkal, de amit bírunk, azt pakoljuk, a maradékot meg elajándékozzuk – elkótyavetéljük) két kutyával.

Nem túl jó kilátások

Nekem márciusban lejár a szerződésem, a cég haldoklik, nagy az esély, hogy nem hosszabbítanak. Páromnak sincs hosszú tára tervezhető munkája, az építőiparban elég csúnya a kilátás valami komolyabb, stabilabb megrendelésre.

Ha mindketten meló nélkül maradunk, a munkanélkülivel éppen nem jövünk ki, és apránként (nem is annyira apránként, hanem inkább fájóan nagy falatokban) a megtakarítást kell felélnünk, nagyjából 3 hónapig tudjuk kihúzni és akkor teljes padló.

Itt az idei évre plusz másfél millió munkanélkülit jósolnak, előzetes elemzések szerint. A már meglévő mellé. És ebben nincsenek benne azok, akik úgymond a homályban élnek, tehát se bejelentett munkanélküliek, se hozzájárulást nem kapnak, se semmit.

Rengeteg „menekült" van (bár lehet, hogy törvényesen vannak jelen az országban), akik zokszó nélkül elvállalnak bármilyen munkát feléért-harmadáért annak, amennyiből te (én, ő...) még épp meg tudnál élni, mert más a megszokott életszínvonaluk.

Ezt aligha kell részleteznem, mindenestre neki az, ami szerinted nyomor még mindig Kánaán ahhoz képest, amilyen életből idemenekült.

Én csinálom rosszul?

Miközben én a bizonytalanság miatt nem merem lekötni magam akár egy drágább mobilszerződéssel, addig kolléganőim ugyanilyen bizonytalan helyzetben, szintén folyamatosan aggódva, az elmúlt egy évben simán bevállaltak hitelre egy mellnagyobbítást, meg egy új (!!!) autót.

Nem is egy ilyen akad, a mellét három ember műttette meg, új autót ketten vettek. Azon gondolkodom, lehet, hogy mégis én csinálom rosszul, és nekik van igazuk a magyarok pesszimizmusával.

Szóval így megy az élet, évek óta létbizonytalanságban, ketyeg az idő, nem mondanám, hogy zsigerből jövő sokasodási kényszerem van, de azért már egészségesnek tűnik egy gyerek utáni vágy, így, éppen túl a harmincon, sokéves (jól) működő párkapcsolattal. De nem látom megfelelőnek az időt.

Persze az okos öregek azt mondják, hogy gyerekvállalásra SOHA nem megfelelő az idő, és ha erre várna mindenki, az emberiség rég kihalt volna.

Manapság Spanyolországban még Barcelona az a hely, ahol az élet jobban megy, mint más régiókban, tehát ne panaszkodjunk, ssh, calladita, tuu.

Mindig így lesz?

Olvasom a posztokat és látom, hogy az emberek migrálnak és vagy bejön, vagy nem. Migrálnának, hátha bejön, de még lehetőségük sincs rá. És látnom kell, hogy sokan vannak, rengetegen, ha nem egyenesen az átlag, akik sokkal rosszabbul élnek nálam. Kilátástalanul. És az élet megy tovább. De ez már filozófia... ez mindig így van, lesz?

Hová kell menni, mit kell csinálni, hogy ne a létbizonytalanságban kelljen eltölteni egy életet? Nem akarom azt hallani, hogy persze, tanultál volna tovább, akkor most minden tuti lenne. Hol van a tuti a diplomásoknak, akik ugyanúgy nem találnak munkát, vagy éppen Mekiben dolgoznak minimálbérért, vagy gyárban futószalag mellett Angliában?

Van egy bátyám, Magyarországon él, többdiplomás mérnök. Dolgozik, a felesége is. Van egy gyerekük. És nem jönnek ki. Tehát hol a tuti?

Ráadásul nem lehet mindenki programozó, meg agysebész, meg vegyészmérnök... szóval persze, a tuti az a diploma, amire világszínvonalon is magas szintű kereslet van (szakmai gyakorlattal, persze).

Rosszabb színvonalon, de nyugodtabban?

Mindig büszke voltam rá, hogy nem függök senkitől, és megteremtem magamnak, amiből élek. De a gazdasági válság hatására újabban kezd fárasztani a kötelesség, az anyagi felelősség, hogy mindig rettegek a munkámért, kirúgnak, nem rúgnak, meghosszabbítanak vagy sem, új helyet keresni, beilleszkedni, jaj, nehogy beteg legyek, mert nem merek otthon maradni...

Van, hogy napokon keresztül hányok-fosok a munkahelyen 39 fölötti lázzal, félcentis sminkben, hogy ne lássák az arcomon, hogy rosszul vagyok, mosoly, kacaj, minden rendben...

Ez az, amiért elgondolkoztat a kolumbiai „ajánlat". Mert ha ott kicsit rosszabb színvonalon is, de nyugodtabban élhetnék. Kevesebb stresszel, és tervezhetnék hónapokra, évekre előre..."

(A kép forrása.)