Kissé nehezen tudom felvezetni ezt a mai posztot, mert Patrícia írása olyan erővel sodort végig, hogy nem egyszerű bármit is mondani (a szokásoktól eltérően ezért hagytam el a szövegen belüli címeket is). Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy olvassátok végig, biztos vagyok benne, hogy komoly vitát kavar majd.

„39 éves vagyok, több mint hat éve élek a férjemmel. Jelenleg munkanélküli vagyok, most jár le a segélyem. Évekig dolgoztam a vendéglátásban, de kereskedelemben is van tapasztalatom. Voltam bejárónő, diszpécser, eladó. A férjem szakmája szerint szakács, jelenleg egy új munkahelyen fog kezdeni, mint áruszállító.

Van egy 20 éves, egyetemista lányom, aki diákhitelből végzi az egyetemet. Hogy miből fogja visszafizetni? Ki tudja. A férjem 25 éves. Ezt nem azért írom le, hogy bárki felkapja erre a fejét, hanem mert ez is fontos, a történet szempontjából.

39 vagyok, de nem érzem magam annyinak. Illetve eddig így gondoltam. Az elmúlt év folyamán, néhány elbocsátás, kudarc után a pánikbetegség jelei jöttek elő nálam. Pedig erős nőnek tartom magam, sok mindent leküzdöttem eddig.

Most már úgy érzem, belebetegszem, ha itt maradunk. Nem látok más kiutat, csak azt, hogy kimenjünk külföldre dolgozni. Albérletben lakunk, és milliós tartozásaink vannak. Hiába gürcölünk, nem jutunk előre. Évek óta szeretnénk közös gyereket, és az idő egyre sürget. A férjemnek még lenne erre ideje, nekem már nem sok.

A férjem az előző munkahelyén 90 ezer forintért dolgozott, sokszor napi több száz km-t vezetett. Volt olyan, hogy 48 órából 36-ot az autóban töltött. Öt hónap után sem kapta meg a beígért fizetésemelést. Én most fogok kezdeni egy új munkahelyen, ahol 500 forintos órabért kapok. Tudom, mindenki ismeri a jelenlegi viszonyokat.

Ebből megoldani a megélhetést, fizetni az albérletet, és törleszteni az adósságot nem lehet. Képtelenség. Lassan 40 éves leszek. Boldog vagyok a családommal, életvidám nő vagyok. Nem vagyok befordulva, pedig sok hasonló korú nőt látok az utcán, akik olyanok mint a zombik.

Úgy érzem, most jött el az a pillanat, amikor odacsapok arra a képzeletbeli asztalra és üvöltök egyet, hogy elég volt!!! Betelt a pohár! Ha ennek az országnak nem kell két jó munkaerő, nem kell egy újabb gyerek (pedig fogy a népesség), ha ez az ország egy legyintéssel meg néhány gyógyszerrel intézi el, hogy lassan belebetegszem ebbe a helyzetbe, ha ennek az országnak jó, hogy hónapokig ülök otthon, elfecsérelve az időmet, akkor ennek az országnak nem akarok már én sem adni semmit. Én nem akarok zombi lenni!

Én szeretnék keményen megdolgozni a fizetésemért, szeretnék olyan fizetést kapni, hogy normálisan megéljek, hogy legyen még mellette erőm és kedvem mással foglalkozni. Én szeretnék felnevelni még egy gyereket. Szeretnék még tanulni, de nem tudok elvégezni még egy tanfolyamot se, mert nem tudom kifizetni!!!

Szóval elég volt, betelt a pohár.

Nem tudom, hogy melyik ügynökségben lehet megbízni, sajnos még nagyon az elején vagyunk a keresésben, de biztos, hogy innen el fogunk menni. Kint dolgozó ismerősök, rokonok segítségét is kértük, hogy szóljanak, ha tudnak bármilyen lehetőséget. Jelenleg Ausztria tűnik a legesélyesebbnek."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt olvasható.)