Japánba látogatunk ezzel a poszttal, méghozzá tableno vezetésével, akinek kalandjai első részét olvashatjátok az alábbiakban. Felhívnánk a figyelmet a un-ortodox (elnézést...) megoldásra, mellyel kijutott Tokióba.

„Szóval az úgy volt, hogy 2002-ben mindenből elegem lett. Na nem mintha nyomorogtam volna, épp ellenkezőleg: jól fizető állásom volt egy mérnökcégnél, egy kicsi, de szép lakásban laktam Pesten, rendezett életet éltem. Mégsem éreztem túl jól magamat a bőrömben.

Ennek a fő oka az volt, hogy 28 évesen úgy éreztem, megrekedtem. Ugyan a munkámból jól megéltem, de semmiféle továbblépési lehetőségem nem volt: a 90-es évek vége után elkezdtek Magyarországon bemerevedni a dolgok.

A cégnek, ahol dolgoztam, egyre nehezebb lett megbízáshoz jutnia, ráadásul 5 év után ugyanabban az állásban már nem tudtam szakmailag továbbfejlődni. Ugyanakkor nem volt könnyű munkahelyet váltani sem, mindenki görcsösen kapaszkodott a székébe, miközben egyre kevesebb új állás volt (legalábbis az én területemen). Magánéleti gondjaim is voltak, egy csúnya szakítás után két éve nem volt barátnőm, és sokat betegeskedtem is. Szóval úgy éreztem, lépni kell, ha nem előre, hát le.

Kerülőúton külföldre

Persze két évvel az EU-csatlakozás előtt ezt sokkal könnyebb volt elképzelni, mint megvalósítani. Hiába küldözgettem önéletrajzokat, hiába beszéltem jól angolul, munkavállalási engedély nélkül sehol sem akartak velem szóba állni (azt pedig állásajánlat nélkül nem adnak, szóval sakk-matt).

Egy idő után feladtam, és úgy döntöttem, más utat keresek. Az MBA diploma akkor nagyon menőnek számított, úgy okoskodtam, hogy ha külföldön (USA-t vagy Angliát céloztam meg) szerzek egyet, megnyílnak előttem a kapuk, akár otthon, akár máshol. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan teremtem elő a tandíjra szükséges minimum 40 ezer dollárt, plusz miből tartom el kint magamat két évig. Ehhez a problémához képest már gyerekjátéknak tűnt letenni a bitang kemény nyelvi és egyéb vizsgákat, amik a felvételihez kellettek.

Szóval pénz... Hát az nem volt. Hiába kerestem jól magyar viszonylatban, a töredékét sem tudtam volna megszerezni annak, ami ehhez kellett. Néztem ösztöndíj-lehetőségek után, de hamar kiderült, hogy MBA-re nem adnak. Tervek ismét a kukában, más ötlet kell.

Vagy meghívólevél, vagy bevásárlólista

Ekkor esett meg, hogy elvetődtem egy nagyon szimpatikus japán professzor előadására a hagyományos Nó színházról (fogalmam sincs, mit kerestem ott). Jelen volt a japán nagykövetség egy munkatársa is, akitől félig viccből megkérdeztem, hogy ha én MBA-zni szeretnék Japánban, kaphatnék-e ösztöndíjat. Nagy meglepetésemre igennel felelt.

Kiderült, hogy van egy japán állami ösztöndíjprogram, amire Magyarországról is pályázni lehet, nem kell hozzá japánul tudni, csak az a feltétele, hogy elfogadjon egy kinti egyetem professzora vendégdiáknak. Ja, és MBA-re is érvényes. Szuper! Most már csak azt kéne kitalálni, hogy a fenébe tudnám meghívatni magamat egy professzorral Japánba, amikor az egyetlen, akivel életemben két szót váltottam, Nó színházat tanít?!

Jobb híján ezen az úton indultam el. Írtam egy szép levelet angolul, ahol elrebegtem a kérésemet. Hatalmas mázlimra nem csak hogy az adott egyetemen volt MBA kurzus, hanem a professzor be is ajánlott egy ottani kollégájának, aki két hónap múlva elküldte a várva várt meghívólevelet (legalábbis feltételezem, hogy az volt - mivel japánul volt írva, tőlem akár a bevásárlólistája is lehetett...).

Menni akarok!

A többi már ment, mint a karikacsapás: rengeteg dokument, ajánlás, diploma stb. összegyűjtése, néhány interjú a követségen, egy nagyon gyorsan lezavart japán nyelvi szintfelmérés (azért volt olyan gyors, mert a tudásom pont 0 volt)... És jó egy évvel a nagy elhatározás után végre kezemben volt a diákvízum és a tokiói repülőjegy!

Ekkor persze bejött az, hogy a család-barátok-kollégák szentháromság, akik addig csak ártalmatlan rigolyának hitték az egész cécót, rádöbbentek, hogy a dolog komoly. A reakciók a "te megőrültél"-től a "jaj de jó neked, mehetek én is?"-ig terjedtek.

Mondjuk sokan nem értették, miért hagyok ott egy biztos egzisztenciát a nagy ismeretlenért, de bennem nem volt semmi kétség: menni akarok! Japánról meglehetősen részletes ismeretekkel bírtam - tudtam hogy vannak ott szamurájok, nindzsák, gésák, mangák és öööööö... szusi?

A nyelvtudásomat is kielégítőnek ítéltem: konicsi wa, arigato, banzai. Felmondtam a munkahelyemen, összecsomagoltam egy nagybőröndöt, és egy szép tavaszi napon felültem a Budapest-Frankfurt-Tokió járatra.

A megérkezés

A repülőút, mint olyan, a várakozásoknak megfelelően zajlott: pokoli volt. Nem részletezem, de a mosott szarra a vége felé már mint olyan állapotra tekintettem, amit csak egy kiadós wellness-kúra után érhetek el. Ekkor megláttuk fentről a Szigeteket... Hát, bevallom, megdobbant a szívem, ahogy a Csendes-óceánról a havas hegycsúcsok fölé kanyarodtunk. Akkor egy kicsit megértettem, mit is érezhetett Kolompos Kristóf 1492 egy ködös vasárnap reggelén...

Csodálatos érzés volt újra szilárd talajt érezni a talpam alatt, úgyhogy egy megriasztott bölénycsorda kulturáltságával rontottam ki a gépből. Azért álltam csak meg egy pillanatra, hogy felragasszam magunkra az előírásos cetlit, amiről felismernek a japánok, akik az ösztöndíjasokat várják.

Ekkor meglepődtem, ugyanis a tömött Jumbo Jet utasainak csaknem a fele ugyanezt a rózsaszín stemplit viselte. Kiderült, hogy szinte az egész repülőgépet leendő vendéghallgatók töltötték meg, kb. a világ minden országából. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy talán még nincs vége az utazás megpróbáltatásainak...

Felcímkézetten

Hát, sajnos jó volt a megérzésem. Kb. egy óra alatt ugyan sikerült átjutnunk az útlevél-ellenőrzésen (a határőr amúgy kedvesen elbeszélgetett velem arról, hogy azon az egyetemen végzett, ahova én megyek, miközben mögöttem vagy ötven ember várt a sorára) és a vámvizsgálaton, de ekkor belefutottunk az AIEJ (Japán Nemzetközi Oktatási Szövetség) mosolygó alkalmazottaiba, akik összeterelték az összes külföldi diákot, majd ízelítőt adtak a híres japán szervezési készségből.

Hát, szó ami szó, nem kispályáztak: először mindenkinek kikeresték a nevét egy listából, majd a szó szoros értelmében felcímkéztek. Vagyis ránk ragasztottak egy cetlit a nevünkkel, a fogadóegyetemmel, és a szállásunk címével. Innentől kezdve kb. úgy terelgettek minket ide-oda egyik regisztrációs asztaltól a másikig (volt egy pár), mint ahogy a gyárakban a futószalag mellett a félkész termékeket szokták (Kanban rendszer). Kb. két óra tökölés után végre felpakoltak egy buszra és elindultunk Tokióba.

Namármost tudni kell, hogy nem Ferihegy – Deák tér távolságról beszélünk, sokkal inkább Budapest – Székesfehérvár viszonylatról. Mondjuk a látvány a buszból nem volt utolsó, ahogy egyre sűrűbb lett körülöttünk a betondzsungel, úgy kezdtük felfogni, hol is vagyunk. Azért nagyon örültünk, mikor jó kétórás buszozás után kiszállhattunk... A Tokió buszpályaudvaron! Ami egy újabb elosztóhely volt.

Ez már viszonylag gyorsan ment (szerencsére, mert szó szerint tántorogtunk a fáradtságtól), mindenkit bepakoltak egy-egy taxiba, a vezetőnek elmondták, hová vigyen, aztán uzsgyi, be a tokiói csúcsforgalomba. Hát, itt kezdem egy kicsit megijedni: itt vagyok a világ legeslegnagyobb metropoliszában tökegyedül, egy taxissal, aki egy szavamat sem érti, fogalmam sincs hol vagyok, hova visznek, hova kéne mennem és még a táblákat sem tudom elolvasni. Bevallom, akkor és ott nagyon elveszettnek éreztem magamat."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét itt olvashatod.)