Nagyon izgalmas írás következik, hiszen Balázs segítségével megjárjuk benne Ausztráliát és Norvégiát (az út során lesz majd másfél méteres gyík és kedves biztonsági őr is), de engem nem ez fogott meg benne a legjobban, hanem az, ahonnan az egész kiindult.

„Egyik délután csak néztem ki a fejemből és az jutott eszembe: nem üldögélhetek egész életemben a díványon. Ott voltam egy beszűkült tudatállapotú, beteg, agresszív országban és a lehetőségeim percről-percre csak fogytak. A körülvevő düh, harag és intrika kiszívta minden erőmet és napról-napra láttam, hogy egyre kevesebb a motivációm a változásra.

Jó esetben van 20, talán 25 évünk az életben arra, hogy „alkossunk" valamit. Ezek az évek gyorsan ketyegnek és egyre nehezebb feladni a status quo-t egy kockázatos ismeretlenért. Harminc éves korra az ember személyisége kifejlődik és negyven éves korára az életének a keretei is többé-kevésbé kialakulnak. Ezután változtatni, főleg külső kényszer nélkül rettenetesen nehéz.

Sokan beszélnek arról, hogy el kéne menni Magyarországról. Igen, beszélni roppant könnyű. Zsörtölődni, álmodozni, letargikusan sóhajtani nagyon egyszerű. De elindulni, saját magad alól kihúzni a talajt és fejest ugrani az üres úszómedencébe pokoli nehéz. Ahogy múlnak az évek, a kockázatvállalási kedvet felváltja a kényelem, és amikor az egyensúly átbillen, nincs visszaút.

Feladtam a relatív kényelmet

Szóval ültem a díványon, egy klassz kis házban, egy szép családdal körülvéve. És azon gondolkodtam, hogy ennyi volt? Ennyit tudtam elérni az életben? Magyarország ennyit tudott nyújtani, ha itt maradok, nincs tovább. A mérleg meg épp készül átbilleni a kényelem oldalára.

Ekkor döntöttem el, hogy feladom a relatív kényelmet, felvállalom életem legkockázatosabb döntését, és nem csak beszélek arról, hogy „nem jó ez így, világgá kéne menni szerencsét próbálni".

Összepakoltam Gabit meg a két srácot, és elmentünk világot látni. Ennek már három éve, és talán ideje számot vetni, mi is történt azóta. Két év Sydney után most Oslóban járunk, a kalandok száma csak nő, és remélem még sokáig tart ez a csodás út.

Magyarországot nem akarom bántani, ő sem bántott engem. Egyszerűen különböző irányba tartunk. Mindenkinek megvan a maga oka, hogy miért keres máshol szerencsét. Az én legfőbb problémám a minőség iránti igény teljes hiánya. Magyarország, ahogy én láttam, mindenben a „még elégségesre" törekszik: a munkában, a szolgáltatásokban, termékekben. Minden mindegy, csak olcsó legyen, aztán majd fater megbuherálja. Én pedig nem közepes munkát szeretnék csinálni és semmi kedvem a langyos vízben üldögélni.

Olvasom, hogy tízezrével akarnak eljönni otthonról a fiatalok. Hát nem fognak. Nem, mert a többségük végiggondolja azt, amibe mi egyszerűen nem akartunk belegondolni.

Sorjázó kérdések

Ott álltam Sydneyben, 16 000 kilométerre minden ismerősömtől és egyetlen biztos pont volt az életemben: reggel 9-kor várnak az irodában. De hol a közért? Hol az orvos? Hol fogunk lakni? Hogyan szerzek autót? Hol találom az ügyeletet, amikor a gyerek legót dug az orrába? (Megtörtént eset.) Melyik pók veszélyes? (Majdnem mindegyik.) Hol találok bébiszittert? Hogyan lesz a lakásban áram, gáz, és internet?

Minden, ami biztos volt, bizonytalanná vált. Erőfeszítés lett minden hétköznapi apróság. Az az utca lett ismerős, ahol egyszer már jártam. Egyik reggel eltévesztettem a metrókijáratot és pánikban rohangáltam ismeretlen utcákon. Ezekbe mind-mind nem gondoltam bele. Ha ez eszembe jut korábban, akkor lehet, hogy még mindig a díványon ülnék.

No, de ki is vagyok, mit is csinálok és mégis, mindezt hogyan? Egy hírügynökség gazdasági újságírója vagyok. A cég küldözget és intézi a papírmunka zömét. Tudom, így könnyű, ott vár a „kész" csak ki kell menni. Bárcsak tényleg így lenne. :-)

Ausztráliai praktikumok

Ausztrália egy csoda és életem élménye volt az a két év. Néhány mondatnál többet mégsem szentelek neki, mert bőven van „ausztráliás" ezen a blogon. Csak pár praktikum ömlesztve: ausztrál munkavállalási vízumot szerezni nehéz és eltarthat másfél évig.

Kivéve, ha találsz egy céget, aki könyörög érted a bevándorlásnál, mert akkor 6 hét. A hír igaz: minden négyzetkilométerre jut vagy ezerhatszáz rettenetesen veszélyes állat, akik egyenként meg tudnának ölni. Pókok, kígyók, cápák, krokodilok. De hát ez benne van a pakliban, még egy miniszterelnököt is veszített cápatámadásban az ország.

Az ember leginkább huntsman pókkal találkozik, ami kicsiben 8-10 centi, nagyban 20. Nem bánt, de ettől még összecsinálod magad. Parkokban előfordul egy-másfél méteres gyík is. Piros Arany és csalamádé Sydneyben több helyen is kapható, és magyar cukrászda is van. Ez honvágy ellen nagyon jó.

Nem számít, honnan jöttél

Az emberek furán beszélnek. Ha egyszer azon tűnődsz, hogy vajon milyen nyelven szólnak hozzád, akkor jó eséllyel angolul. A buszmegállóban sorba kell állni, a metrónál nem. Az ausztrálok 3 különböző játékot játszanak tojás alakú labdával és simán néznek öt napig krikettet. Sydney-ben enyhe a tél, legrosszabb esetben 8-10 fok van, cserébe a házakat nem fűtik és nem is szigetelik. Készülj arra, hogy olajradiátor mellé fogsz kuporodni forró csokival.

Ausztráliában nem számít honnan jöttél, csak az számít, hogy részese akarsz lenni a csodának. Ha már egyszer lementél a parkba grillezni – és minden parkban ott van az önkormányzat által fenntartott grillsütő – te is ausztrál vagy.

Viszont az ország legnagyobb előnye egyben a legnagyobb hátránya is: veszettül messze van. Sydney-ből három órát kell repülni csak, hogy elhagyd az országot. És elsősorban ezért jöttünk vissza Európába. Láttuk, hogy ha maradunk, néhány év alatt végleg elszakadunk Európától és ebbe aztán tényleg belegondoltam.

Norvégia

Norvégia hasonló kezdet volt, azzal a különbséggel, hogy az idegen ország ellenére mégis minden ismerős. A házak, az utcák, a boltok, az emberek. Korábban nem jártam Oslóban, mégis, az európaisága megnyugtató volt. A költözés olyan volt, mintha hazatértem volna.

Norvégia egyedi, de hadd szögezzem le az elején, hogy nem az olaj miatt. Ha mindenre az olaj lenne a válasz, Nigéria lenne a paradicsom és Svédország már csődben lenne.

Norvégia nincs még 200 éves. Kis taknyos tini, szinte. A svédek folyamatosan gúnyolják is őket. Mégis, sziklaszilárd társadalmi konvenciók működtetik. És látszólag minden pont fordítva működik, mint nálunk.

Május 17-én, az ország „születésnapján" Osló iskolásai végigvonulnak a városon, el a királyi palota előtt. Á, gondoltam, üdvözlik a királyukat, mint mi az elvtársakat május 1-jén. Nem, fordítva, mondták a kollégák, a király üdvözli a gyerekeket, a jövő nemzedékét.

És az egész országban, a legkisebb falvakban is felvonulnak a gyerekek, hogy az ország ünnepelhesse őket. Norvégia legfontosabb ünnepén, amikor mindenki a legszebb, legelegánsabb ruhájában vonul az utcára, valójában a gyermeknapot ünnepelnek.

Senki sem vág pofákat

Mi azt gondoljuk, hogy a skandináv-modell a 3 év GYES, pedig nem. Norvégiában a teljes GYES 1 év és abból is 3 hónap kötelezően az apáé. Skandinávia nem arról szól, hogy állami szubvencióval kitereljük a nőket a munkaerőpiacról.

Inkább arról szól, hogy vannak bölcsődék és óvodák, hogy a szülők ténylegesen el tudnak menni az irodából fél 4-kor, hogy minden a gyermekekről szól, és senki nem vág pofákat a metrón, ha a gyerekek a kapaszkodón rúdtáncolnak.

Skandinávia arról szól, hogy a hivatalban a biztonsági ember ránk szól, amikor fegyelmezni akarjuk a srácokat, mondván hadd játszanak békében, ha már ilyen unalmas helyen kell ülniük. A skandináv-modell arról szól, hogy az ország félre tudott tenni 141 700 milliárd forintnyi olajpénzt (ez a magyar GDP négy és félszerese), mondván, ez a pénz a következő generációkat illeti.

Mindenkire vonatkozó szabályok

Amikor augusztusban Anders Behrin Breivik 21 év börtönt kapott 77 ember meggyilkolásáért, az ország fellélegzett, hogy működik az igazságszolgáltatás. A világ meg hőbörgött, hogy ha ez „igazságszolgáltatás", akkor a norvégok elmebetegek.

A norvégok viszont azt mondják, akkor működik a demokrácia, ha a szabályok mindenkire azonosan vonatkoznak. Ha egy emberért átírják a törvény, akkor kettőért is át lehet írni. Ha kettőért át lehet írni, akkor bármikor hozzá lehet nyúlni. És a norvégok büntetés helyett rehabilitálnak, mert a társadalmilag ebben egyeztek meg.

Innen is néhány praktikus dolog, megint csak ömlesztve: Norvégia nem EU-tag (viszont ad az EU-nak Nobel-békedíjat), de kényelmi okokból átvett egy csomó jogszabályt. Például EU-polgár szabadon, minden papír nélkül dolgozhat az országban.

Büszkén fizetik az adót

De eszetekbe ne jusson csak úgy repülőre ülni szerencsét próbálni. Egy liter tej 600 forint, míg fél kiló kenyér 800 forint körül van. Ez a legdrágább ország a világon, és akkor az alkoholról nem beszéltünk. Havi egy millát olyan könnyű eltapsolni, hogy még éhes is maradsz.

Ja, és itt a legdrágább a benzin is, olaj ide, olaj oda. De sose panaszkodj az adók miatt, a helyieket ez nem érdekli. Fizetik az adót, büszkék is rá, és a neten fent vannak az adóbevallások, hogy mindenki láthassa, te milyen jó polgár vagy. Szóval csak úgy, meló nélkül idejönni öngyilkosság.

Ha ide vágysz, előbb keress munkát, utána gyere. És számolj azzal, hogy ha fodrászhoz kell menned és mondjuk még új cipő is kell, a repjeggyel együtt is olcsóbb Pestre utazni érte. Jegesmedve Oslóban nincs, de télen lesz olyan érzésed, hogy akár lehetne is. Áprilisra véget ér a tél és nyáron akár lehetnek olyan napok is, amikor pulcsi nélkül is ki tudsz menni. :)

Ismét a díványon

No de mi jutott nekem ebben a három évben, a dívány óta? Nem rossz a mérleg. Behúztam két előléptetést és bejártam a fél világot. Voltam Csendes-óceáni szigeteken, tasmán hegyek között, helikoptereztem olajfúrótoronyra és túráztam sarkvidéki gleccsereken. Ami még jobb: látom milyen tágas a világ és mennyi lehetőség vár még.

Most mégis itt ülök a díványon és megint dilemmázok. Ezúttal pont a skandináv modell miatt. Az egy főre jutó GDP 100 000 dollár és a munka egyetlen célja, hogy az embernek legyen pénze a családdal és a barátokkal lenni. Nincs túlóra vagy hétvégi munka, nincs idegesség és görcs. Ötkor én vagyok az utolsó az irodában, mert mindenki más vagy fut, biciklizik vagy síel (az éjjel is kivilágított) sífutópályákon.

A dilemmám hasonló, mint 3 éve. Most nem érzem magam bezárva, beszűkülve, most inkább a csábítást érzem. Ha hagyom, hogy ez az utópisztikus norvég társadalom beszippantson, félek, sehol máshol a földön nem fogok tudni dolgozni. Ilyen nyugalomban, csöndben, békében és gyomorgörcsmentesen senki más nem él.

A jövő talán még sok utazgatást tartogat, de sejtem, hogy a vége mégis Budapesten lesz. Akárhogy is nézem, a szívem Magyarországra húz. Kicsit most hanyagolom ezt a kapcsolatot, időt hagyok hazámnak kigyógyulni mostani súlyos elme- és egyéb betegségeiből, de remélem ez csak egy kis bukkanó a kapcsolatunkban."