Ritkán adódik alkalom arra, hogy betekintsünk egy olyan külön világba, amilyen az amerikai egyetemeké. Ma megtehetjük, köszönhetően Dávidnak, aki párjával, Erikával töltött el egy évet egy madisoni egyetemen ösztöndíjasként. Persze az sem akármi, amit most csinál Németországban – minden más kiderül a következő írásból.

"Néhány hete az egyik bejegyzés hozzászólásai közt böngészve rábukkantam egy megjegyzésre, amely azt mondta: jó lenne a sok kalandos történet mellett egy olyan írást olvasni, amely arról szól, hogy valaki saját szakmájában, tervezett módon miként tudott külföldre menni és ott hogy boldogul.

A mi történetünk részben eleget tesz a feltételnek, noha bizonyos szempontból még út közben vagyunk. Fiatal mérnök pár vagyunk (mechatronikai mérnök és fizikus végzettség az egyik, vegyészmérnök a másik oldalon), mind a ketten jelenleg a doktori fokozatunk megszerzése felé haladunk, és eközben szép fokozatosan eljutottunk a „jó lenne egy fél évet külföldön tölteni" alapgondolattól odáig, hogy a hátunk mögött van már 1 év USA és jelen sorokat már Németországból írjuk.

Ebben a bejegyzésben szeretnénk az olvasókat egy kicsit elkalauzolni az USA felsőoktatásának világába, eloszlatni néhány tévhitet az országgal kapcsolatban, és talán felhívni a figyelmet néhány olyan lehetőségre, amelyek nem forognak közszájon.

Minden élmény nem férhet bele egy ilyen rövid bejegyzésbe, de további részletek garmadáját lehet megtalálni folyamatosan íródó blogunkon mind a nagy víz túloldalán való életről, mind pedig majd rövidesen a németországi letelepedés nehézségeivel kapcsolatban.

Elvesztettem a motivációm

Tanulmányaimat az ELTE fizikus szakán kezdtem, majd végzés után – illetve némi átfedéssel – a BME mechatronikai mérnök képzésének gépészeti modellezés szakirányán folytattam. Valamiért soha nem éreztem késztetést arra, hogy részt vegyek egy európai féléves csere programban, de aztán amikor megláttam a lehetőséget a BME egyik faliújságján egy 5 hónapos ösztöndíjról a University of Arizona-n, akkor nem tétováztam.

Ennek több oka volt, nem is elsősorban szakmai, hanem egyszerűen belefásultam a mindennapokba, elvesztettem a motivációm és célkitűzéseimet, nem találtam kihívásokat, továbbá mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehet valójában az Egyesült Államok a filmek hamis illúzióján túl.

Úgy éreztem a változás jól jöhet, így hát pályáztam, nyertem, csomagoltam és 5 hónapot töltöttem a sivatagban, ahol a sors kegyének köszönhetően fantasztikus szobatársakat kaptam, és rengeteg pozitív benyomást, értékes tapasztalatot szereztem.

Emberileg sokszor többet profitáltam ebből az időszakból, mint szakmailag, és ez az élmény ágyazott meg annak a történetnek, amelyről igazán szól ez a poszt. Vidáman, magabiztosan, célokkal tele léptem ki a ferihegyi terminál kapuján.

Lehetetlen feltételek

Hazaérkezésem után nem sokkal kerültem kapcsolatba párommal, Erikával, aki éppen vegyészmérnöki doktori tanulmányai vége felé közeledett a BME-n. Legalábbis a hivatalos irányelvek szerint. Magyarországon ugyanis a doktori képzés 3 évre biztosít havi 93000 Ft-os ösztöndíjat, utána az egyetem nem fizet már ilyen juttatásokat.

A helyzet azonban az, hogy gyakorlatilag lehetetlen 3 év alatt végezni és teljesíteni a feltételeket (5-7 év az átlag). Tudni kell, hogy a magyar doktori képzés támasztja az egyik legmagasabb követelményrendszert a világon, mely bizonyos szempontból igen értékes, más szemszögből nézve viszont akadályokkal és nem teljesen racionális korlátokkal teli.

Itt konkrétan arról van szó, hogy elő kell állni egy meghatározott számú tudományos publikációval. Az eredmények azonban nincsenek súlyozva: egy később Nobel-díjat érő eredmény publikálása ugyanúgy 1 cikk, mint egy kevésbé jelentős újságba beimádkozott írás.

Egyes doktori iskolákban ráadásul a publikációk száma a szerzők számával leosztódik, vagyis egy jelentős eredmény, melyet nemzetközi kooperáció keretén belül 10 ember jegyez, éppen 0,1 megjelent publikációt „hoz a konyhára". Azokról a nehézségekről pedig nem is beszéltünk még, hogy mennyivel könnyebb egy nagynevű amerikai egyetem alkalmazottjaként elfogadtatni valamit, mint egy magyar intézmény kutatójaként, pusztán a hely rangjából fakadóan.

A vegyészmérnöki szakon ehhez társulnak még az erőforrások okozta korlátok: egyszerűen nem állnak – vagy csak igen korlátozott mértékben – rendelkezésre bizonyos műszerek, vegyszerek, mérési lehetőségek.

Jött a lehetőség

Egy szó mint száz, Erika 3 éve közeledett lejártához, és ezáltal nem csak az anyagi források apadtak volna el, de a kilátások alapján úgy tűnt, hogy a fentebb említett technikai feltételek miatt a publikációk megszületése sincs biztosítva dacára hatalmas erőfeszítéseinek. Ekkor jött a lehetőség: a Rosztoczy Foundation ösztöndíja, mely tehetséges magyar diákokat – elsősorban doktoranduszokat – támogat abban, hogy 1 évet eltöltsenek az Egyesült Államokban.

Kiváló opció volt ez, hiszen egycsapásra megteremtette volna a technikai hátteret, a publikáció generáló „rangot", az anyagi biztonságot és az életre szóló, életformáló élményt is. Eldöntöttük: belevágunk!

Ekkorra már nem volt kérdés, hogy együtt akarunk menni, így külön-külön kellett sikeresen pályáznunk. Az ösztöndíj úgy működik, hogy mindenkinek magának kell felvennie a kapcsolatot egy általa szimpatikusnak vélt amerikai egyetemmel, majd ha az hajlandó fogadni a pályázót, akkor a fogadólevéllel lehet pályázni az alapítványnál az anyagi támogatásra.

Listát készítettünk a mind a kettőnk szakmai előmenetelének megfelelő egyetemekről, és elkezdtünk leveleket írni gondosan megtervezve, a lehető legprofibban megszerkesztve. Sikerrel jártunk már az első helyen, így 2010 októberében eldőlt: 2011 őszétől Wisconsinba költözünk, hogy kutatóasszisztensként dolgozzunk a University of Wisconsin-Madison kötelékében.

Nem mindegy, melyik állam

Hogy miért éppen itt? Ennek számos oka van, sok szempontot mérlegeltünk – és ezt javasoljuk mindenkinek, aki az USA-ba indul. Kezdésképpen az anyagi korlátokat. Az Egyesült Államokról szokás ugyanis valami egységes egészként beszélni, holott kis túlzással annyi köze van Iowának Kaliforniához, mint Észtországnak Franciaországhoz, legalábbis a megélhetés költségeit illetően (de az emberek mentalitását is említhetnénk).

Természetesen azonosak a szolgáltatások, hasonló struktúrájúak a városok, ugyanazok a bankok és éttermek köszönnek vissza, de egészen más áron érhetőek el a termékek és legfőképpen az apartmanok. Egy remek összehasonlító oldal nyújtott számunkra segítséget – na meg a tény, hogy Arizonában már éltem, így az ottani értékekhez tudtam tapasztalatokat társítani – abban, hogy összehasonlítsuk a helyeket.

San Franciscóban például éppen 9-szer annyit kóstál a lakhatás, mint Iowában, hogy csak egy példát adjunk, de mindent összevetve a megélhetés is kétszer annyiba kerül a napsütötte nyugati part metropolisaiban, mint a végül otthonunkká váló Madisonban (lásd a nyitóképet). Ez a szűrő kivett néhány nagy egyetemet a lista éléről, mert földrajzi fekvésük eredményeként gyakorlatilag minden pénzünket szállásra költöttük volna, és nem maradtak volna források arra, hogy kicsit jobban megismerjük az országot, vagy hogy egyáltalán nyugodtan vehessük meg az élelmiszereket.

Egyetemi rangsorok

A másik szempont természetesen a szakmai volt, hiszen nem világot látni indultunk elsősorban, hanem nagyon is fontos célokkal: a disszertációkhoz való minél közelebb jutás vágyával. A döntés megszületéséhez nem kellett mást tenni, mint az egyetemek kivétel nélkül kifogástalan, példaértékű honlapjait és néhány rangsort bújni pár napon át.

Fontos megjegyezni, hogy az egyetem általános rangsorolási értéke sok esetben félrevezető, hiszen lehet, hogy egy rettenetesen erős jogi kar felhúzza, és közben a vegyészet esetleg épp csak mutatóban képviselteti magát, vagy fordítva: egy adott területen nagyon erős az intézmény, de mivel szűkebb spektrumon ajánl képzéseket, így az összeredménye nem eredményez előkelő helyezést a listákon az adott kutatás világszínvonalú mivolta ellenére. Érdemes tehát utánaolvasni, mérlegelni!

A forrást tehát az alapítványtól kaptuk, így az egyetem számára mi lényegében csak ingyen munkaerő voltunk. Ez a hozzánk való viszonyulásban soha egy percig nem nyilvánult meg, hiszen a kutatásoknak célja van, így nem plusz terhet jelentettünk, hanem valóban lényeges munkát végeztünk, éppen úgy, mint a helyi doktoranduszok. Annyi hozadéka volt csak a 0$-s szerződésnek, hogy mikor óvatosan engedélyt kértünk 1 hét szünetre, amit nyaralásra használtunk fel, akkor a válasz annyi volt témavezetőmtől: természetesen, nem én fizetlek, így semmi alapom nem lenne ellenkezni!

Ki fizet?

Itt a „nem én fizetlek" gondolatnál álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? - kérdezhetik most sokan, hiszen az általános kép az USA oktatásáról az, hogy csak a kőgazdagok tudják kipengetni a csillagászati összegeket. Nos, ez az egyik legnagyobb tévedés, és a kint töltött év egy nagy tanulsága!

Az amerikai egyetemeken ugyanis két szinttű a képzés: az undergraduate szint megfelel a magyar BSc-nek. Ez valóban fizetős, és sokszor igen költséges (ha azonban valaki a saját államának állami egyetemére jelentkezik, akkor jelentős kedvezményeket kap).

Ez után jön viszont a graduate school, ami tulajdonképpen a magyar MSc és PhD egyben(!). A kettő ugyanis nem úgy válik el egymástól, mint itthon, hanem inkább a hallgatón múlik, hogy mikor „száll ki" belőle. A nagyságrendileg 5-6 év graduate school során mindvégig egy projekten dolgozik az alany, melyet, ha sikeresen teljesít, akkor egyből doktori fokozatot szerez a BSc után.

A masters diplomát közben megírhatja, és megkaphatja a fokozatot, de ha nem érzi ennek szükségét, akkor nem követelmény a plusz egy diplomamunka megírása a folyamat felénél. Végeredményben ugyanannyi idő alatt jut tehát el a hallgató a PhD-ig mint papíron itthon, viszont van két fontos különbség: odaát ez az időtartam nem nyúlik el plusz 3-4 évvel forrásbeli problémák miatt, ténylegesen lehet végezni ennyi idő alatt, illetve így nem 3 évet dolgozik valaki egy PhD-n, hanem tulajdonképpen 5-6-ot megszakítás nélkül.

Ráadásul a doktoranduszoknak nem kell részt vennie az oktatásban – plusz pénzért megtehetik, hogy tanársegédi szerződést kötnek –, míg itthon a sajnálatos módon apadó tanári karok és értelmetlenül duzzadó hallgatói létszámok miatt a doktoranduszok idejük egy jelentős részében kénytelenek oktatási, adminisztrációs tevékenységet folytatni a kutatásra való fókuszálás helyett, ami miatt igazán ezt a pályát választották... Ez pedig lássuk be: nem való mindenkinek!

Szakok, melyeken fizetnek

A rövid kitérő után térjünk vissza az anyagi oldalhoz: az USA-ban a graduate school-ért az esetek döntő többségében – műszaki pályáról beszélünk - nem kell fizetni, sőt! A mérnöki-kutató szakokon az egyetem rendszerint kutatóasszisztensi állásba emeli a hallgatókat, és a tandíj elengedése mellett havi fizetést is biztosít. Nem egy vagyont ugyan, de a megélhetéshez elegendőt!

Ennek oka, hogy a műszaki projektek rendszerint ipari megbízásokhoz kapcsolódnak, és cégek finanszírozzák őket. A NASA például évi több száz millió dollárt utal ki az egyetemeknek, de vannak olyan vállalatok is, melyek nem tartanak fönt saját kutatási részleget, hanem azt mintegy kihelyezik az egyetemekre projekteket adva nekik. A University of Wisconsin-Madison példának okáért a tavalyi évben 1 milliárd (!!!) dollárt költött ilyen pénzekből kutatásokra. Döbbenetes érték...

Ezen információk birtokában nem kérdés számunkra, hogy utólag már kint kezdtük volna meg a graduate képzést rendes felvételit téve (a magyar BSc viszont fényévekkel alaposabb a kinti undergraduate-nél, így attól nem csak az ára tarthat vissza valakit).

Ha azonban valaki ilyesmibe vágna, akkor jó, ha tudja: nagyjából 1 évvel előre el kell kezdeni intézni a papírokat, megírni a megkövetelt teszteket, letenni a nyelvvizsgákat, illetve a legfontosabb: kapcsolatot találni az intézményhez, a személyes kontakt a majdani témavezetővel ugyanis mindennél többet nyom a latban. A hallgatót nem a teszten elért pontjai alapján veszik fel, ott csak egy szükséges minimumot kell teljesíteni, sokkal fontosabb ennél a korábbi szakmai munkásság és eredmények.

Nem divat lógni és csalni

A „nem én fizetlek" gondolatnak van még egy vonatkozása: a hallgatók viszont fizetnek az oktatásért, és ennek megfelelően is tevékenykednek! Egy tantárgy első óráján az alábbi mondat hangzott el az előadótól: „És ne felejtsétek el, hogy nagyon sokat fizettek ezért az oktatásért, úgyhogy hozzátok ki belőle a maximumot!"

A hallgatók pedig meg is teszik: nem egyszer voltak többen is a gépteremben műszaki rajzokon dolgozva szombat este 8-kor! Az órákon gyakorlatilag soha nincs hiányzó. Ha 20 emberre van meghirdetve a kurzus, akkor néha 20 szék van az adott teremben, és soha nincs üres.

Nem divat nem bejárni az órákra, és teljesen ismeretlen a puskázás/csalás fogalma. Utóbbiért fegyelmivel elbocsátás a jutalom, amit itthon is intézményesíteni kellene... Továbbá nem divat az idősebbekről lemásolni a házi feladatokat, mert nem ezért van az ember egyetemen...

Több tantárgyból ugyanazok a jól bevált feladatok kerülnek kiadásra évek óta, mert nincs ebből probléma. Itthon ezzel szemben az általam javított mérési jegyzőkönyvek 80%-ban pont ugyanaz a hiba található meg, mert egyszer valaki feltöltött egy megoldást valahova, és azóta a döntő többség nem veszi a fáradtságot az önálló munkára. Utóbbi az USA-ban elengedhetetlen.

Magolás helyett feladatok

A bemagolós tételsorok helyett kőkemény beadandó feladatok garmadája zúdul a hallgatók nyakába. Tárgyanként akár 6-8, melyeknek darabja 20-40 órás munka - melyhez igazán meg kell érteni a tananyagot, nem csak behelyettesíteni a képletekbe -, és a végén komoly kiértékelést, dokumentációt igényel.

Ennek persze előfeltétele az is, hogy félévenként csak 2-3 tárgyat vesz fel az ember a graduate school-ban, mert többre a kutatás mellett nincs is ideje, illetve hogy a tanároknak sem kell 10, egyenként 500 fős kurzust tartania...

Ez az oka annak, hogy egy amerikai egyetemen végzett doktorandusz a saját témájához rettenetesen ért, de azon kívül viszonylag kevesen mondhatóak tájékozottnak, és ezért éreztük úgy, hogy mindenképpen egy európai típusú alapképzés az optimális egy ilyen speciális elmélyedés előtt.

Felemelő volt olyan közegben dolgozni, ahol mindenki valóban azért van ott, hogy minél előbb és minél magasabb szinten elvégezze az egyetemet és valóban tudni akart, nem csak túlélni! Meglátásom szerint – noha idehaza eretnekség ilyet leírni – ebben nagy szerepe van a tandíjnak, de erről itt most nem bonyolódnék fejtegetésekbe, az érdeklődők a blogon megtalálhatják a vonatkozó írásokat.

A minisztertől a rock'n'roll asztrofizikusig

Magunk is mindent megtettünk a sikerért, és ennek folyományaként már 2 benyújtott és még két készülő cikket „tettünk le" az asztalra, megsokszorozva egy év alatt az eddigi teljesítményünket. De az egyetem többet is ad ott ennél. Szinte minden héten lehet találni valamilyen előadást, amelyet egy adott szakkollégium, vagy tanszék hirdet meg, és amelyre meghívnak sokszor világhírű előadókat!

Nem csak tudományos témákat kell ez alatt érteni, mert hallhattuk élőben a nemzetbiztonsági minisztert beszélni a bevándorlás kérdéséről, egy izraeli katonát a fronton szerzett élményeiről, Nobel-díjas kutatót a tudomány mindennapokban betöltött szerepéről, a Shell egykori vezérigazgatóját az olajipar jövőjéről, és még hosszasan sorolhatnánk.

Egy nyitott, érdeklődő embernek olyan pluszt adnak ezek az alkalmak, amelyek megfizethetetlenek. Neil de Grasse Tyson fergeteges előadása – az év egyik csúcspontja – hatására például mi magunk indítottunk egy másik blogot a tudomány mindennapi csodáiról, és a hétről-hétre előkerülő nagyszerű felfedezésekről!

De nem csak az előadások nyitják szélesebbre a világ kapuit odaát, hanem a rengeteg különböző náció szülöttjei, akik mind az egyetemen dolgoznak: lehetőségünk volt egy iráni hallgatóval beszélni arról, hogy mi zajlik valójában egykori hazájában a hírekben sulykolt propagandán túl, vagy egy kínai leányzóval órákig csevegtünk arról, hogy milyen igazából az élet a Nagy Fal másik oldalán, de sokat megtudtunk a mindennapokról közvetlen munkatársainktól is, akik Pakisztánból, Törökországból, Chile-ből, Dél-Koreából érkeztek.

Nem számít, honnan jöttél

Amint a fentiekből erre lehet már következtetni: ezen a szinten egyáltalán nem számít, hogy ki honnan érkezett. Nem számít, hogy valaki protestáns, muszlim, fekete, sárga, fehér, szláv, német, vagy akármi. A cél, hogy a kitűzött feladatokat elvégezzük minél magasabb szinten, ezzel nem csak saját magunkat, de az egyetem hírét is építve.

Bizonyára létezik a rasszizmus, és van ennek megnyilvánulása bizonyos helyeken és körökben, de az egyetemi életben ennek írmagja sem látszik. Soha egyetlen pillanatig nem éreztük magunkat hátrányos helyzetűnek külföldiként – csak amikor a focipályán egyedül nem beszéltem spanyolul... –, sőt: rendszerint érdeklődést váltottunk ki a társakból.

Ezen a ponton ragadnám meg az alkalmat arra, hogy eloszlassak egy sztereotípiát: lehet, hogy Madison kivételes hely – az, hiszen többször volt az USA legélhetőbb városa –, illetve az egyetemi környezet révén jóval az átlag feletti emberekkel találkoztunk főleg, de az emberek tetemes hányada igenis tudja, hogy hol van Magyarország, sőt Budapestet is ismerik és igen sokan jártak is már ott, vagy tervezik.

Amikor divatosan valaki az átlag amerikai butaságát hozza fel, akkor egyrészt bizonyos, hogy a felszólaló még soha nem járt az USA-ban, másrészt valami oknál fogva nem az átlagot az átlaggal veti össze. Az általunk megismert amerikaiak érdeklődőek, kíváncsiak és roppant segítőkészek voltak.

Nagyon sok a jótékonysági akció, nagy hagyományokkal rendelkezik a közösségi összefogás és óriási piaca van a szinte ingyen kínált használt termékeknek, melyek jelentősen megkönnyítik a frissen érkezők dolgát. Persze igen, ez részben az egyetemi közegre vonatkozik, kirándulásaink alatt találkozhattunk igen egyszerű emberekkel is, de nem éreztük úgy, hogy számuk nagyobb lenne arányában, mint idehaza.

Nem azonosak a vezetőikkel

Fontos még egy dolgot leszögezni: az USA-t reflexszerűen szidalmazók nagy része roppant helytelenül azonosítja az amerikai állampolgárt a vezetés világhatalmi lépéseivel és agresszív külpolitikájával, mely olyan mértékben értelmetlen, mintha azt feltételeznénk, hogy minden magyar ember azonos Orbán Viktorral vagy Gyurcsány Ferenccel.

A híradók, filmek nem sokat adnak vissza abból, hogy milyen az amerikai értelmiség gondolkodása és szemlélete. Ezt tényleg meg kell élni. Mi úgy gondoljuk, hogy igen tanulságos lenne minden európai polgárt életében egyszer „beutalni" fél év USA-ra, csak azért, hogy láthasson egy más szemléletet (ugyanez persze fordítva is igaz).

Utazni, egyetemi programokban részt venni ugyanis azért érdemes, hogy az ember megismerjen gyökeresen más szemléleteket, életmódokat, és ötvözni tudja a látottakat a saját tapasztalataival. Sokszínűsége és egészen eltérő mivolta következtében az USA-nál jobb helyszínt erre keresve sem lehet találni!

Van, ami rosszabb, van, ami jobb

Nem állítjuk, hogy kolbászból van a kerítés, és hogy minden hibátlan lenne, de van néhány elsőre apróságnak tűnő dolog, ami hihetetlen mértékben megnöveli az ember komfortérzetét, még ha számos dolgot nagyon nehéz is megszokni.

Például praktikus és gördülékeny az ügyintézés, kiválóak a forgalom figyelő lámpák és a közlekedést gyorsabbá tevő szabályok, nagyszerűek és olcsóak a házhoz szállító online áruházak, mindenhol lehet ingyen ivóvízhez jutni csapok segítségével, és még 3000 méter magasan egy nemzeti parkban sem probléma elmenni mosdóba, mert egyrészt van, másrészt pedig még papír és kézfertőtlenítő is rendelkezésre áll.

(Ezzel szemben viszont érthetetlen európai szemmel az egészségügy működése, és minimum furcsa az alapszintű oktatás világa, miként a tömegközlekedés is problémás rendszerint, hogy csak néhány negatívumot említsünk.)

Nagyon sok helyen jártunk

Mi tagadás, jól éreztük magunkat! Fantasztikus élmény volt, és ehhez hozzájárult az is, hogy rengeteg utazásra nyílt lehetőségünk a bőséges ösztöndíjnak, no meg a tudatos vásárlásnak hála.

Utóbbi igen fontos, ugyanis egy adott városban attól függően, hogy hol vásárol az ember, akár háromszoros különbségek is lehetnek ugyanazon termékek árai közt, nem beszélve a szinte azonos termékek csupán márkajelzéstől függő értékéről.

Egy jó pillanatban vásárol repülőjeggyel 300$-okat lehet spórolni, miként kitartó internetes kereséssel is. Ha nem elég körültekintő valaki, akkor egy vagyont lehet kidobni az ablakon, viszont ha igen, akkor hihetetlen olcsón meg lehet úszni.

Kiszámoltuk, hogy odafigyelésünknek köszönhetően – és annak, hogy hajlandóak voltunk 40 percet buszozni a külvárosba minden második héten – nagyjából 2 hónap alatt spóroltuk meg munkatársainkhoz képest csak az ételen a kaliforniai utazásunkat.

Mindennek hála nagyon sok helyen jártunk (szinte az összes nagy nemzeti parkhoz volt szerencsénk), és ennek tükrében mondhatjuk: az USA az egyik legszebb ország a világon. Értetlenül állunk az előtt, hogy sokan a keleti part városait veszik célba egy nyaralás alkalmával, holott az igazi kincset a páratlan nemzeti parkok adják, az egyedülálló képződmények, a varázslatos állatvilág. Mindezekre pedig a közhiedelemmel ellentétben jobban vigyáznak, mint azt gondolnánk.

Miért nem maradtunk hát?

Mert álmunk és célunk az, hogy szakmánkban kutatómérnöki állásokat tölthessünk be, és a legmodernebb, legújabb fejlesztéseken dolgozhassunk. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges a doktori fokozat. Erikát közel lendítette ehhez az utunk, én viszont a két elvégzett egyetemre fordított idő miatt még az út elején járok.

Az élmények hatására feltódultak a régi álmok és vágyak, és megszületett a döntés: megragadom az alkalmat, és teszek egy lépést az űrkutatás, repülésfejlesztés irányába. A fent leírtak miatt az USA-ban ehhez a komplett graduate school-t el kellene végezni, nem számít az MSc diplomám, ráadásul csak 1 év múlva kezdhetném meg a tanulmányokat.

Nem akartunk már erre 6 évet áldozni, így némi keresés után rábukkantam egy nagyszerű lehetőségre Darmstadtban, Németországban, ahol 3 év alatt elérhető a cél. Itt kezdek hozzá a sugárhajtóművek fejlesztésével kapcsolatos projekthez a Rolls-Royce-al és DLR-el való együttműködés keretében. A helyszín azért is ideális, mert Erika a közelben volt korábban szakmai gyakorlaton egy ismert vegyipari cégnél, és jó esélyek mutatkoznak a majdani állással kapcsolatban is.

(3 hete érkeztünk, így még a letelepedés adminisztrációs fázisában vagyunk, de a blogon érkeznek majd sorra az írások az élményekről és a biztosítással, közlekedéssel, regisztrációval kapcsolatos élményekről.)

Egyre kevésbé vagyunk stresszesek

Nem azért vágtunk bele ebbe a kalandba, mert otthon éheztünk volna, vagy mert a pénz elcsábított, esetleg mert nem kaptunk volna sokat emberileg/szakmailag az egyetemen (számomra a BME Áramlástan Tanszékén – mely meggyőződésem szerint az ország egyik legjobb, példaértékű tanszéke - eltöltött időszak igazi fordulópont volt, és mindig hálás leszek az ott dolgozó nagyszerű emberek támogatásáért és szeretetéért) a rendelkezésre álló erőforrások adta keretek közt.

Természetesen óriási képmutatás lenne azt mondani, hogy nem számítanak az anyagiak, hiszen nagyon nehéz boldogan és gondtalanul élni a biztos megélhetés nélkül, amely két PhD-vel ezekben az országokban garantáltnak mondható, de nem önmagában ez volt a motiváció.

Az USA-ba szakmai okok miatt mentünk a tanulmányainkat elősegítendő, de az idő múlásával egyre inkább azt éreztük, hogy egyre kevésbé aggódunk, egyre kevesebbszer vagyunk stresszesek, ingerültek, egyre jobban érezzük magunkat.

Minden nap úgy megyünk be az egyetemre, hogy érdekel az, amivel foglalkozni fogunk és az otthonról elérhetetlen szakmai célok hirtelen karnyújtásnyi távolságra lebegőekké váltak. Elemi erővel hatott a felismerés, és szép lassan elhatalmasodott rajtunk az érzés: együtt bárhol otthon lehetünk, de maradéktalanul elégedettek csak akkor leszünk, ha azokkal a dolgokkal foglalkozhatunk, amelyeket igazán szeretünk, és amelyek igazán felkeltik az érdeklődésünk.

Űrkutatásról és repülésfejlesztésről lévén szó, az én esetemben ez egyszerűen nem adatik meg odahaza. Sok dologról le kell mondani, van, ami hiányzik, de egész életünkbe bántuk volna, ha meg sem próbáljuk. Hogy hol folytatódik majd a történet 3 év után? Ki tudja... annyit azért mondhatunk: 1 év USA után az ember egy kis darabja biztosan visszavágyik mindig majd."