Anita élt már külföldön, nem is keveset, aztán visszakeveredett Magyarországra, és most szomorúan kapkodja a fejét, hogy mi is folyik szülőhazájában. Megint menne, mint mondja, elsősorban nem a pénz miatt, hanem az egymás iránti tisztelet és megbecsülés hiánya miatt.
„25 éves lány vagyok. Jelenleg Magyarországon élek. A történetem 18 évesen kezdődött, amikor egy iskolai ösztöndíj program keretében 6 hónapot élhettem, tanulhattam és dolgozhattam Anglia egy kisvárosában. (Igen, ismét Anglia, de legalább nem London, hanem egy kisebb déli kikötő, nagy hadihajókkal, angol emberekkel, army fiúcskákkal.... :-))
Vendéglátós voltam egy hotelben, miután idegenforgalmi szakon tanultam, nem is nagyon lehettem más egy ösztöndíj keretében. Nagyon élveztem az ottlétet, annak ellenére, hogy egy staff house-ban laktunk, aminek két fürdője volt 10 szobára, és az egyik fürdő használhatatlan volt.
Egy barátnőmmel ketten laktunk egy szobában, de szerencsére nem dolgoztunk eltérő műszakokban így nem keltettük fel egymást. A konyhában a mikro hangja a régi 4-es villamoséra emlékeztetett és nem volt mosógép. Amíg rá nem jöttünk, hogy vannak mosodák, ahova be lehet pénzért menni mosni, egy csapban mostuk minden ruhánkat. Ennek ellenére jó volt.
Akkor még igen jól is kerestünk, legalábbis diákhoz mérten, a lakhatási és étkezési levonás után is maradt több mint 600 fontunk minden hónapban. A kollégák kedvesek voltak, nagyrészt segítőkészek is.
Haza kellett jönni
6 hónap után persze befejeződött a kaland, haza kellett jönni, le kellett érettségizni és volt még egy technikusi év. A barátnőm nem várt soká, és már az érettségi után visszament, én még elvégeztem a technikusi évet, majdnem férjhez mentem, felépítettem egy közös életet, majd kivágtam az ablakon, és utána mentem.
Másodjára nem volt ugyanaz. Már nem voltunk diákok, akiket minden törvény és egyesület véd. Felnőtt bevándorlók lettünk. Saját lakást kellett bérelni, ami nem volt olcsó mulatság. Egy ideig persze kaptunk a hotelben (ahova visszamentem dolgozni) szállodai szobát, de csak amíg nem tudunk kiköltözni.
Egy akkori fiúmmal és addigra már legjobb barátnőmmel költöztünk össze egy 2 hálós lakásban. Eleinte katasztrófa volt, nem volt fűtés és injekciós tűket találtunk itt-ott takarítás közben, meg egy kis mexikói pénzt.
Többször előrevetítettem a kínhalált, amikor a drogos mexikóiak visszajönnek a köteg pénzért. Később kiderült, a köteg értéke 8 fontra rúgott. :-)
Ketten már nem ment
Aztán a lakást végül megszerettük, és hárman szépen fenn is tudtuk tartani, jól elvoltunk, sokat nevettünk, még többet dolgoztunk, de azt is mind egy helyen, szóval tényleg mindenhol együtt voltunk. A hármas fiú tagjával szétváltak útjaink, így a lakást is elhagyta.
Hamar rájöttünk, hogy ketten a barátnőmmel már nem igazát tudjuk fenntartani, így (én eleinte hazaköltözés céljából, később maradás céljából...) visszakéredzkedtünk a hotelbe, ahol pár hónapig ismét lakhattunk, így anyagilag kicsit helyrejöhettünk.
Ám mivel én mondogattam, hogy esetleg hazamennék, majd be is jelentettem, jövő év januárjától nem alkalmaztak. Akkor hazajönni épp nem akartam (pár hónap alatt rengeteg minden változott), így állás és lakóhely nélkül néztem elébe az új évnek.
Megspórolt pénzből és segítséggel tudtam egy szobát kivenni egy shared house-ban, nagy szoba volt, igényes és fűtött!! Állásom is lett, kopogtatós ügynök lettem a SkyTv-nél, teljes jutalékrendszerben.
Egy plátói szerelem beteljesülése és...
Pár hónap alatt rájöttem, hogy a "hol van pénz, hol nincs", nem fog sokáig működni. Szerencsére a landlord igazán kedves ember volt, így mindig elnézték, ha csúsztam vagy nem fizettem, sőt 3 hetet el is engedtek. Május környékén, a nyári szezonra tekintettel visszahívtak a hotelbe, ezúttal a bárban dolgoztam. Semmi nem volt ugyanolyan, semmi nem volt jó, letörtem.
Volt már egy hét éve húzódó, nagyrészt plátói szerelmem egy félig német fiúval, és akkoriban repjegyeket vett nekem, és elkezdtünk találkozgatni. A családja régi barátja az én családomnak, pár nála töltött nap is honvággyal töltött el. Gyerekkoromban a családommal és az Ő családjukkal rengeteget jártunk össze.
Végül úgy éreztük, hogy megtaláltuk egymásban az igazit, a hét éve húzódó beteljesülést, és karácsonyra (igaz már novembertől) összeköltözést terveztünk. Ennek okán én már októberben hazajöttem Magyarországra, hogy egy kicsit a családdal is legyek. Végül 2 egész hetet töltöttem Hamburgban, amikor a srác kitalálta, hogy "áááá mégsem". Visszakozott.
Lett állásom, és új párom is
Azóta itthon vagyok. 1-2 hónapig az önsajnálatban fel sem tűnt, hogy tényleg hazajöttem, majdnem 3 év után ismét itthon élek. A nagyszüleimnél, egy, az agglomerációban lévő községben húztam meg magam egy kb 4 nm-es szobában.
A lakás, amiben azelőtt laktam, hogy kiköltöztem volna, épp ki volt adva, és jó magyar szokás szerint a hónapok óta egyébként nem fizető (számlákat sem) lakókat pedig nem lehetett utcára tenni.
Januárban kezdtem el állásokat keresni és februárra volt is állásom. Egy multicégnél lettem ügyfélszolgálatos 3 műszakban, jól megfizetve. Édesapám bérének majdnem kétszeresét vittem haza, szerencsém volt.
Később előléptettek marketingessé, ami csak egy műszak lett, megismertem a mostani Kedvesem, kitettük végre a bérlőket, felújítottam a lakást. A nagy rohanásban nem volt időm gondolkodni, nem volt időm semmire.
A kecsegtető multinál Kedvesem állását megszüntették, és a jó vezetők helyére mindenütt diszfunkcionális idiótákat telepítettek. A közel 100 fős leépítést felmondási hullámok követték, így amikor Kedvesnek új állása lett, én is felmondtam.
A több hónapos álláskeresésben végre lett időm gondolkodni. Átláttam a magyar munkakeresők helyzetét. Láttam, ahogy az emberek vért nem sajnálva ölik egymást a 173E buszon, hogy fölférjenek.
Mikor kerültem ebbe a diliházba?
Lett állásom, ismerősnél, ugyanannyiért, mint azelőtt. A munkát szeretem, a főnökkel is jól kijövök és egyáltalán nem élünk rosszul. Nincs okom panaszra.
Vezetni tanulok, és egyre többször érzem a farkastörvényeket. Mindenki mindenkin keresztülgázol, menni, eltiporni. Ha ilyen erőszakos a magyar nép, miért hagyjuk, hogy az állam mindent lenyomjon a torkunkon? Este megnézem a híreket és forog a gyomrom.
Elszörnyedek, a tömegközlekedési járműveken hogyan viselkednek az emberek. Az egész olyan nekem, mint egy felbolydult hangyaboly, akik az eltaposottak tetemeit is viszik megenni.
Persze amikor szóvá teszem, megkérdezik, "miért, hol élsz?? Itt eddig is ez volt. Különben is mit panaszkodsz, neked jut rezsire! Ez van, ezt kell szeretni! Sosem lesz jobb, a rosszhoz kell alkalmazkodni!" - Mikor lettünk ilyen elfogadók? És ha elfogadjuk, miért vezetjük le másokon a felhalmozott feszültséget?
Nincs miért vádolni azt, aki elmegy
Azóta megfordul a fejemben, hogy menni kéne, de itthon egyelőre van "hiteles" lakásom, és állásom, ami egyelőre finanszírozza a fenntartásom. Én nem az anyagiak miatt mennék. Hanem amiatt, hogy ami Magyarországon megy, mindenkinek természetes.
És amikor mondom, hogy ami van, az mind a mi művünk, megdobálnak kővel, hogy nem ez az állam műve, vagy Gyurcsány műve, vagy a rendszer műve, meg egyébként már Rákosi elrontotta.
Szerintem a mi művünk, és amíg nincs meg az emberekben a hajlandóság és az akarat a változtatásra, addig nincs miért vádolni azt, aki elmegy. Akár mosogatni. Van, akinek megéri a nyugalom és a tisztelet minden nap.
És ezt mindenkinek el kell fogadni, hogy nem mindenki önfeláldozó nagymagyar, aki bele akar halni a rendszerbe, mert itt "élned, halnod kell". Végig kéne gondolni, hogy az energiát, amit abba teszünk, hogy utáljuk, irigyeljük, leköpjük a másikat bele lehetne tenni a változásba. És a változás kell."
Az utolsó 100 komment: