Judit és férje egy multin keresztül jutottak ki Angliába, gyerekekkel, így aztán közvetlen tapasztalata van a kezdés nehézségeiről, az iskoláról, és persze az albérletkeresés kálváriájáról. Mert kálvária, az volt.

„A férjem és én már évek óta fontolgattuk, hogy pár évre külföldi állást vállalunk. Úgy gondoltuk, jó tapasztalat és nyelvtanulási lehetőség lenne három lányunknak, és nekünk is jót tenne mind anyagilag, mind szellemileg. A szándék tehát megvolt bennünk, ennél tovább azonban valahogy sosem jutottunk, féltünk belevágni egy bizonytalan kimenetelű kalandba.

Bár nem voltunk gazdagok, súlyosabb anyagi gondjaink sosem voltak – mindketten diplomás emberek vagyunk, mindig meg tudtuk keresni a kenyérre valót. Úgy gondoltuk, ha adódik valami lehetőség, megragadjuk, de aktívan nem tettünk érte semmit.

Multitól külföldre

Ez a helyzet 2010 vége felé változott meg gyökeresen. Addigra a Magyarországon uralkodó politikai és erkölcsi állapotok olyan szinten kezdtek zavarni minket, hogy eldöntöttük, nem itt akarjuk felnevelni a gyerekeinket és leélni az életünket. Mindketten már 40 körül jártunk - éreztük, most kell lépnünk, ha nem akarunk örökre itt ragadni.

Mivel multiknál dolgoztunk, ahol adódtak külföldi munkalehetőségek, elkezdtünk szisztematikusan megpályázni minden szóba jöhető állást. Néhány csalódás után az igyekezetünket siker koronázta – kaptam egy állást Angliában.

2011 nyarán érkeztem meg abba az angliai kisvárosba, ahol a cégem központja található. Az első hónap bizony elég rázós volt – miközben igyekeztem megszokni az új munkahelyet és az új környezetet, lakást kerestem, intéztem az ilyenkor természetes módon adódó egymillió ügyes-bajos dolgot.

A 22-es csapdája

Ismerősök már korábban figyelmeztettek, hogy bankszámla nélkül nagyon nehéz életben maradni külföldön. Ahhoz, hogy megkapd a fizetésed, házat bérelj, biztosítást köss és így tovább, mindenképp bankszámla kell, viszont ha nincs lakcímed, a bank nem áll veled szóba.

Igazi 22-es csapdája. Hogy elkerüljem, már a kiutazásom előtt pár hónappal elkezdtem otthonról intézni a bankszámlát. Mit mondjak, nem volt könnyű – a Barclay's Wealth ugyan hajlandónak mutatkozott számlát nyitni nekem a távolból, de csak jókora bürokratikus akadályok leküzdése árán.

A legmeredekebb az volt, hogy a személyazonosságomat egy általuk megbízhatónak tartott bank magas beosztású munkatársa garantálja – ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy megfelelő helyen és szinten tevékenykedő ismerős szívességből lepecsételte az útlevelem fénymásolatát a bankja pecsétjével, és aláírt egy nyilatkozatot, hogy látta az útlevelet és tényleg az enyém.

Nem tudom, hogy tudtuk volna teljesíteni ezt a feltételt, ha véletlenül nincs ilyen ismerősünk, de az biztos, hogy a külföldi bankszámlanyitás nehézségeivel kapcsolatos történetek nem túloztak – a férjemnek, aki itt nyitotta meg a számláját, jó pár heti utánajárásba került a dolog.

A lakásbérlés buktatói

A második nehézség a házbérlés volt. Otthonról naivan azt gondoltam, majd egy ingatlanügynök segít megfelelő házat találni a pénzemért. Ez az elgondolás itt egyáltalában nem működött. Nem tudom, Anglia más részein mi a helyzet, Coventryben, ahol jelenleg élünk, jóval több a reménybeli bérlő, mint az elfogadható ingatlan, ezért az ügynökséget csapnivalóak.

A maximum, amire hajlandóak, megmutatni a kiszemelt házat, és kész – arra hiába is számítana az ember, hogy aktívan segítenek neki a keresésben vagy bármilyen értelmes információt adnak.

Végül sok-sok internetes böngészés, telefonálgatás és talpalás után azért találtam egy kellemes és megfizethető házat, de a megnézett ingatlanok többsége sötét, hihetetlenül igénytelen, lepusztult, mocskos lyuk volt. Az angol tömegépítészet amúgy is előnyben részesíti a sok nagyon apró szobát a tágas terekkel szemben – egyik zseniális találmányuk a box room, ami egy kb. másfélszer egy méteres helység, szó szerint egy ágy sem fér el bele, de külön hálóként próbálják eladni. Hogy mire való, fogalmam sincs, mindenesetre igen bosszantó, amikor az ember elvonszolja magát a harmincadik potenciális házhoz is, ahol a beígért három hálóból egy box room.

Kocsi nélkül nehéz

Azért írom, hogy elvonszolja magát az ember, mert a vidéki tömegközlekedés is elég nehézkes, kocsi nélkül közlekedni nagyon időigényes szórakozás. Vannak ugyan buszok, de a többségük óránként kétszer-háromszor jár csak, és szinte mind a városközpontba visz. Ez azt jelenti, hogy ha át szeretnék jutni Coventry egy amúgy légvonalban csak pár kilométernyire lévő másik részébe, előbb be kell buszoznom a városközpontba (minimum háromnegyed óra, hisz a busz ritkán jár ugyan, viszont cserébe minden mellékutcába bemegy), és onnan átszállva jutok el a célomhoz. Szóval kell kocsi, ha nem akar az ember otthon vagy a buszon kuksolni.

Az iskola

Eddig kicsit negatívan hangzanak az első tapasztalatok, úgyhogy íme, néhány dolog, amit viszont nagyon szeretünk Angliában, amiért úgy érezzük, a kezdeti nehézségek ellenére is érdemes itt lennünk.

Kezdjük az iskolával, ami minden szülő számára nagyon fontos. Az ász persze a magániskola, de arra nekünk nem volt pénzünk, maradt hát az állami. A bekerülés kicsit nehézkes – a helyeket a városi tanács osztja, míg nincs lakcímed, nem állnak szóba veled, milyen meglepetés.

A legjobb iskolában már minden hely foglalt, kilométeres a várólista, maradnak hát azok az iskolák, ahol van hely, három különböző korosztályú gyermekünknek három különböző iskolában, juhé. DE mindenütt hihetetlenül segítőkészek és gyerekközpontúak, a magyar oktatási rendszer után nem is értjük, mi történik.

Legkisebb lányunkhoz, aki egy szót sem beszélt angolul, külön magyar nyelvű kisegítő tanárt fogadott a sarki általános iskola, ahova véletlenszerűen került. Középső lányunknak személyre szabott tanmenetet állítottak össze, hogy ne unatkozzon, de ne is legyen túlterhelve.

Igaz, az átlag állami iskolában nem teszik túl magasra a lécet, aki nem akar tanulni, azt nem erőltetik, de aki igyekszik, az tényleg minden segítséget megkap ahhoz, hogy jó eredményeket érjen el.

Mind a három gyerek jól érzi magát és jól boldogul az iskolában, én pedig nyugodt vagyok, hogy jó kezekben vannak. Persze kellett pár hónap, amíg beleszoktak az új rendszerbe, lettek új barátaik, de most már sínen vannak.

(Az iskola amúgy ingyenes, a tanszereket is beleértve, a kötelező egyenruha egyik-másik darabja viszont húzós, bár ha azt nézem, hogy egyéb ruhára tanév közben jóval kevesebbet kell költeni, mint otthon, talán még ez is megéri.)

Barátságosak, kevésbé frusztráltak

Általában véve is azt mondhatom, hogy az angliai emberek (szándékosan nem írok angolt, hisz annyi féle náció él itt együtt) barátságosak, segítőkészek, sokkal nyugodtabbak és jóval kevésbé frusztráltak, mint az otthoniak. Itt nem tűrik az agresszivitást, a másik ember faji vagy egyéb alapon történő vegzálását, terrorizálását, aki ilyesmivel próbálkozik, szigorú büntetést kap.

A hatóságok sem nagyon piszkálják az embert, ha betartod a szabályokat és befizeted az adódat, békén hagynak. Szóval élhető ország ez, nyugodtan lehet dolgozni, gyereket nevelni. Nagy divat az összefogás, az elesettek támogatása, rengeteg a jótékony szervezet, amelyeket pénzzel és önkéntes munkával segítenek a helyiek. És bármilyen nehéz is elhinni, az összegyűlt adományokat nem lopják el, hanem tényleg odaadják a rászorulóknak.

Az egészségügy

Nekem jó a tapasztalatom az amúgy sokat szidott angol egészségüggyel is. A sarki rendelőben véletlenszerűen kiválasztott orvos két hét alatt elmulasztotta azt a krónikus fejfájást, ami miatt az egyik gyerekkel Budapest X darab szakrendelését hiába jártuk már egy éve.

Sajnos kórházi kezelésre is szükségünk volt az elmúlt évben – az időpontra elég sokat kellett várni, de a kiszolgálás minősége, a körülmények, az orvosok és az ápolók hozzáállása mind abszolút kifogástalan volt. Kollégáimnál érdeklődtem, szokás-e hálapénzt, ajándékot adni, azt sem tudták, miről beszélek. Az alap orvosi kezelés, a kórházat is beleértve, ingyenes.

Soha senki nem kérdezte meg, kik vagyunk, honnan jöttünk, jogosultak vagyunk-e bármire, ugyanúgy minden ellátást megkapunk, mint a helyiek. A gyógyszerek beszerzése sem gond. Receptenként kell fizetni, egységesen hét és fél fontot, ha jól emlékszem, de a rászorulóknak és a krónikus betegeknek ingyen van, ráadásul a patika gondoskodik a rendszeresen felírt orvosságok beszerzéséről, sms-t küldenek, ha lehet menni a következő havi összeállított csomagért.

Nyelvtudás nélkül szinte reménytelen

Viszont kevésbé jó hír az ide készülődőknek, hogy munkát találni nem könnyű, főleg ha nem tudsz rendesen angolul. Igaz, mi kisebb városban élünk, London valószínűleg egészen más, de tény, hogy a férjem, akinek a 15 éves IT munkatapasztalata elég gyatra angollal társul, több mint egy év után a mai napig sem talált a szakmáját akár csak megközelítő munkát. Ha nem lenne az én fizetésem, bizony bajban lennénk.

Elvileg ugyan járna neki munkanélküli segély, de a gyakorlatban nem tudja igénybe venni. Mint megtudtuk, ahhoz, hogy EU állampolgárként ilyet kapjon, már Magyarországon regisztrált munkanélkülinek kellett volna lennie, de ott persze volt munkája, így aztán nem kap semmit. A megélhetés nem olcsó, a keresetem felét elviszi a ház bérleti díja és a rezsi, a másik fele főként ételre, ruházkodásra, közlekedésre megy el.

Összefoglalva, Angliában momentán sokkal jobb élni, mint Magyarországon, legalább is mi így érezzük. Rengeteg alapvető dolog jobban működik itt, mint otthon, és az emberek is toleránsabbak egymással.

Ugyanakkor tagadhatatlanul érződik a válság hatása, kevesebb a munka, drágább az élet, mint pár éve, és a bevándorlóknak sem mindenhol örülnek egyértelműen. Aki itt szeretne boldogulni, ha lehetősége van, próbáljon meg már otthonról munkát találni, és egyáltalán minél több dolognak utánajárni, ne jöjjön ide rögtön családostól a bizonytalanra, ha nem muszáj.

Állami segélyre, támogatásra számítani nem érdemes, az itteni bürokrácia legalább olyan profin hárítja az ilyen jellegű próbálkozásokat, mint az otthoni. Aki viszont elszánt, tud angolul és hajlandó alkalmazkodni, az számíthat rá, hogy előbb-utóbb megtalálja itt a helyét."