Talán furcsa ilyet írni egy blogposzt előtt, de igazi fejlődéstörténetet olvashattok ma. Bevallom, nekem nagyon tetszett az írás, mert nagyra becsülöm, ha valaki képes tanulni a kudarcaiból és más emberré válni általuk. Miként ez Annával is történt.
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Szinte minden posztot végigolvasok a Határátkelőn, és jó ötletnek tartom, hogy mostanában olyan írások is érkeznek, amik nem kimondottam pozitív hangulatúak, vagy épp kifejezetten vitaindítóak. Úgy döntöttem, leírom a saját tapasztalataim, ami tanulságos is lesz, talán kicsit „határozatlan" is lesz, de remélem lesz olyan is, akibe lelket önt. :)
Tehát. Én Hollandia felé léptem át a határt, másfél évvel ezelőtt. Nem nagy idő, nem sok posztot olvasok rövid időtartamokról. 24 évesen, egyedül indultam útnak, de ismerősökhöz mentem.
Itthon alig néztem utána a dolgoknak, mert az ember sokszor van úgy, hogy aki már kinn él, biztosan sok mindent tud, majd elmeséli, hogy működik a rendszer. Ez volt az első hibám... mert attól, hogy valaki kinn él, sok esetben nem egyenlő a sok mindent tudással.
Kiderült, hülye vagyok a rendszerhez
Ennek ellenére bátran vágtam bele, csupán angol nyelvtudással, két hét múlva lett is munkám, takarítás egy közeli hotelben. Ez a munkahelyem 9 hónapig tartott, időközben folyamatosan kiderült, hogy hülye vagyok a rendszerhez és sajnos az ismerősök sem okosabbak.
Nehéz volt megszokni, hogy én voltam az idegen egy másik országban, szépen lassan egyre jobban éreztem, hogy nem piskóta ám az ilyesmi! Viszont egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy haza akarok menni.
9 hónap után volt egy munkahelyváltásom, ami szó szerint helyváltás volt, mert ugyanúgy hotelben dolgoztam továbbra is, mint takarító, csak épp más városban. Na, ekkor kezdett bennem motoszkálni sok dolog. Hogy azért megmászom én azt a létrát, kezdek én takarítással, de mégiscsak több vagyok ennél.
A fizetés sem volt épp fényes, igazság szerint egy év alatt egyszer nem érte el a minimálbér összegét, mivel az ilyen munkáért teljesítmény alapján kapod a pénzt, órabéres elszámolással. Olyannal még nem találkoztam, aki ne így kapta volna.
Kezdtek nem tetszeni a dolgok
Kezdtem magam nem jól érezni. Kezdtem magam egyre kevesebbnek érezni. Egy idő után minden olyan zavaró, idegesítő és kimerítő volt. Kicsinek éreztem magam, egyre kisebbnek. Sajnos az ismerősök sokszor erre még ráraktak egy jó nagy lapáttal, mert pozitív hozzáállást vagy összefogást, biztatást alig tapasztaltam – max. 3 ujjamon megszámolom az esetek számát. Pedig akárki akármit mond, fontos lenne, hogy a különböző nemzetek emberei összetartsanak. Legalább egy kicsit.
Megismertem néhány magyart, akik a városomban éltek, vagy a környező településeken, összejártunk párszor, dolgoztam is néhányukkal. De őszintén szólva, bár ne ismertem volna meg őket. Szomorú ezt írni, de azok az emberek csak a gondot rakták a nyakamba.
Mivel én alapjáraton jóindulatú vagyok, nem szeretek másokat letiporni, vagy győzedelmeskedni fölötte, így kaptam ám a negativizmust rendesen a honfitársaktól. Volt ott minden: lehúzás, lejáratás, párkapcsolatba belekontárkodás aztán arcodba mosolygás, munkahelyen sz*rba keverés... És mindez már akkor elkezdődött, amikor még azt sem lehetett mondani, hogy ismerjük egymást.
Nagy örömmel jöttem haza
Tehát a társaság nem volt meg, akikkel jól el lehet ütni az időt, akikkel ki tudsz kapcsolódni, lazítani. Lehet erre azt válaszolni, hogy nem csak magyarokkal kell barátkozni. De aki külföldön él, tudja, hogy az elsődleges barátszerzési helyszín a munkahelyed. Az én esetemben pedig magyarok voltak többségben ott is, valamint törökök, akik nem voltak hajlandóak senkivel haverkodni. Ez így jött össze.
Amikor egy éve Hollandiában éltem, már a plafonon voltam mindentől és mindenkitől. Úgy éreztem, hogy sok, minden sok, én ezt nem bírom. Akkor úgy adódott, hogy kicsivel később haza kell jönnöm.
Gondolom, le sem kellene írnom, mennyire örültem neki. Úgy terveztem, hogy na, majd én megmutatom, hogy itthon is lehet élni.
A naivitásom
Most már csak nevetek, hogy lehettem ennyire naiv és buta. Alig vagyok itthon pár hónapja, de ezalatt az idő alatt sokkal jobban kikészültem, mint a hollandiai egy év alatt. Engem is meglep, de tényleg. Iszonyat pénzek mennek el itthon, csupán a megélhetésre. Pluszra már nincs is. Van az a kis réteg, akinek mindenre van, csak épp nem ők a többség. A többség szegény.
Sokan azt mondják, hogy jó ez így nekik, minek akarok visszamenni külföldre, itthon is meg lehet úgy élni, hogy eszel-iszol, dolgozol, havonta kétszer elmész szórakozni. Bizony így van – akkor, ha a szüleiddel élsz. De ha albérletet akarsz? Saját autóra gyűjteni? Hobbi? Na. igen, a hobbi. Ez az, ami ránk, magyarokra nem igazán jellemző. Nem sok embernek van pénze és ideje hobbizgatni. Pedig fontos, nagyon fontos, mert az egyéniséghez tartozik, kikapcsol, jól érzed magad tőle.
De lényeg a lényeg, itthon próbáltam a kis időre munkát szerezni. Megkaptam az állásinterjúkon, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég tapasztalt, baj, hogy nő vagyok, baj, hogy fiatal vagyok és még nincs családom, mert akármikor lehet. Soha, sehol és semmikor nem éreztem magam ilyen megalázottnak, mint amikor ezeket a szemembe mondták. Az már mindennek a legalja, amikor az a baj, aminek születtél. Eldöntöttem, hogy nem fogok itt élni. Visszamegyek Hollandiába, pár nap is tudok is indulni. : )
Én vagyok az akadály
Végiggondoltam azonban, hogy miért is volt rossz nekem Hollandiában élni. Miért éreztem azt, hogy nekem ez már sok, nem bírom, nem nekem való? A válasz: én magam állok a saját utamba, én vagyok az akadály. Amikor másfél éve elindultam, felelőtlenebb voltam. Hozzá voltam szokva, hogy majd más is segít abban, amit én akarok, nem voltam elég életrevaló (egyébként egy holland munkáltató mondta nekem egyszer, hogy a kelet európaiak igencsak nem életrevalóak, tisztelet a kevés kivételnek).
Nem igyekeztem, csak voltam és játszottam a szemlélőt. Nem tanultam rendesen a holland nyelvet, nem túlzottan foglalkoztatott, hogy megismerjem azt az országot, azt a kultúrát, kapcsolatba lépjek az ottani emberekkel. Pedig ezek iszonyatosan fontos dolgok, most már tudom. Ezek nélkül nem megy, vagy alkalmazkodik és beolvad az ember, vagy marad kívülálló, de akkor idegen marad mindentől és mindenkitől.
Nem tudom pontosan, hogy miért nem tudtam ezt előbb, talán mert éretlenként utaztam ki, ott viszont hirtelen fel kellett volna nőni. Ami olyan hirtelen nem ment.
Más szemszögből kell nézni a dolgokat
Most már teljesen máshogy látom az egészet, máshogy látom a kinn élő magyarokat, akiket ismerek. Igenis, sokra lehet vinni, csupán célokat kell kitűzni, egyre nagyobb és nagyobb célokat. Például miért ne lehetne cél az, hogy valaki iskolát végezzen külföldiként? Vagy önkéntes munkát végezzen, ahol tudja gyakorolni a nyelvet munka közben és megismeri a helyieket? Vagy miért ne lehetne cél az, hogy minél tökéletesebben megtanuljunk hollandul? (Azt vettem észre, sokaknál ez a legutolsó cél.)
Vagy például miért nehéz az, hogy elindulsz, végigjárod a várost, úgy, hogy szét is nézel, mi van ott? Vagy épp bemész egy múzeumba? Utána olvasol, hol is élsz most egyáltalán? Mik a szabályok, törvények abban az országban, hol és mihez kérhetsz segítséget, mik azok a dolgok, amikkel a saját életed könnyíted meg? Miért ne lehetne más nemzetiségekkel barátkozni, ha esetleg a sajátunkban csalódunk?
Aki külföldön van, alkalmazkodjon
Nem kell itt számolgatni, mutogatni a másikra, hogy ők hogy lenéznek, ezt sem lehet, azt sem lehet. De, sok mindent lehet. Talán van, amit nehezen, de lehet. Aki külföldön van, alkalmazkodjon, próbáljon beolvadni, persze nem úgy értem ezt, hogy feladni a magyarságunkat... de valljuk be őszintén: ha Magyarországon találkozol pl. egy bulgáriai vendégmunkással, aki még csak nem is próbál magyarul beszélni, nem is próbál beilleszkedni, nem érdekli, mi ez az egész Magyarország – te mit gondolnál? Kedves lennél vele? Barátkoznál vele? Segítenél neki?
Az biztos, hogy én már változtatok magamon, változtatni is fogok, amikor úgy látom, hogy a helyzet is azt kívánja és engem is boldogabbá tenne. Sok hibát elkövettem, sok mindent még csak meg sem próbáltam... de annak örülök, hogy erre rájöttem.
Remélem, hogy felvet néhány kérdést az írásom, vagy társaságon belül, vagy fejen belül. Igyekszem majd közvetíteni, hogy is áll a meccs, mire jutottam, mit hoz az élet, talán másnak is nyújtok egy kis segítséget."
Az utolsó 100 komment: