„A magány a legrosszabb. Mert a magánnyal jön a honvágy, az elkeseredés és a feladás, ha nem sikerül minden elsőre, márpedig nem szokott" - írja Tünde mai posztunkban. Egy írás nem csak fiataloknak arról, milyen az, amikor öt náció (magyar, lengyel, pakisztán, indiai, román) lakik egy londoni lakásban (a megvalósult multikulti), milyen pultosként dolgozni – és hogy még így is lehet egyetemet tervezni.
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Már egy ideje figyelem az oldalt, többségben az Egyesült Királyságról szóló műveket, mivel magam is itt élek több, mint egy éve, ami szinte egy hétnek tetszik. Egy elég eseménydús hétnek.
Már ki kell öntenem a lelkem valakinek, aki
a, nem itt él
b, nem végtelennek tűnő szenvedésnek / hihetetlen sikersztorinak érzi a külföldi életet
c, nem itt él, és hiszi azt, hogy mindenkinél jobban tudja a dolgokat, és hála az e-mailnek, nem kotyog közbe állandóan :)
Amit tudni kell rólam: 21 éves vagyok, Magyarország északi feléből jöttem, nem szeretnék hazamenni. Nem kezdem el siratófalnak használni az oldalt azzal, hogy a magyar körülményeket szapulom, egyszerűen odahaza úgy éreztem, nincs jövőm, tudtam angolul, na, akkor keressünk új hazát. De utólag megtanultam, hogy ez a hely soha nem lesz a hazám. Jobb itt élni, de mindig is magyar leszek.
Ez nem azt jelenti, hogy bár gimnáziumi végzettséggel annyit keresek, mint más odahaza diplomával, sírva ódákat zengek a Tisza szőkeségéről, miközben leveszem a számlámról a pénzt... Csak örülök, mikor Anyukámmal lehetőség van beszélgetni magyarul, előjönnek a szóviccek, és bőszen kerestem a magyar zászlót a sok között az Oxford Street-en az olimpia tiszteletére kitettek között.
Nincs diplomám, nincs felsőfokú nyelvvizsgám, csak nagyon jól tudok angolul, és hála a szülői nevelésnek talpraesett vagyok. Isten segítségével és egy kis szorgalommal már egy éve pénzkereső fiatal vagyok.
Az, ahogyan kijöttem, kitenne pár oldalt, kalandregénnyel kevert klasszikus orosz drámának tűnik így egy év távlatából. A lényeg, hogy szeretném kicsit a velem egykorúakat beavatni abba, hogy milyen itt az élet.
Az élethez kell a nyelv
Tudni kell angolul...kell, és kész. Nem kell felsőfokú ingyom-bingyom, mert a kutya nem nézi (hacsak valaki húszévesen nem akar egy multi feje lenni), egy interjú alatt kiderül hogy állsz a nyelvvel. Nem (csak) az állás miatt kell a nyelv, ezt sokan elfelejtik, hanem az élethez, ahhoz, hogy itt élj, hogy ha megkérdezik a Tescóban, hogy van-e Supershop kártyád, akkor azt tudd hazudni, hogy van (de akkor el is kérik!), vagy ha nincs, akkor kedvesen le tudd rázni a pénztárost, aki rád akar sózni egyet, miközben a fél bevásárlóközpont a hátad mögött vár.
Vagy ha romlott kaját ettél és percenként rád jön a hasmars, akkor tudj széntablettát kérni a gyógyszertárban anélkül, hogy Activity-t kéne játszanod a gyógyszerésszel, vagy fel kéne hívni valakit, hogy fordítson neked. Nem is beszélve az eseményutáni tablettáról.
A megvetett pultos szakmában dolgozom
Csak a szolgáltatói szektor nevében tudok beszélni, de annyian kijöttek szezonális munkákra az olimpia alatt, hogy itt Londonban az ember úgy érzi, ha WC-re megy, ott is egy építőmunkás fog visszanézni a budiból, mert ugye „Sorry Ma'am, ya know the Olympics....". És ha a csapból akarsz inni az éjszaka közepén, egy litván / spanyol / lengyel pultoslány ugrik elő, hogy kiszolgáljon, és kisindiános angolsággal elmakogja, hogy egy hatvan lesz. Augusztus végéig nem igazán érdemes kijönni,vagy csak elegendő pénzzel szállásra, miegymásra, amiket előttem már leírtak.
Én magam szintén a megvetett, leköpött, megrugdosott pultos szakmában dolgozom, amit sokan összekevernek az otthoni kocsmárossággal. A különbség az, hogy ebből a fizetésből szeptembertől itt el tudom kezdeni a főiskolát (mondjuk a kajálás kb. vajas kenyérre, meg instant levesekre fog redukálódni, de megéri), odahaza az a fizetés talán zsebpénznek elég a nyári kirándulásokra.
Fura mód itt még a politikusok (olyan helyen dolgozom, ahova szünetekben leugranak meginni néhány sört, főleg tory-k és labour-pártiak) is megbecsülik ezt a szakmát, tisztelettudóak, érdekli őket, hogy milyen itt az életünk (gondolok itt magamra, meg a kollégáimra). Odahaza max. csak meg akarnának kettyinteni minket két tömény között (a vendégek, nem a politikusok).
Tudják, hogy a külföldiek vállalják azokat a szakmákat, amiket az itteniek túl lealacsonyítónak találnának (az angolok vagy kitanulnak mindent és irodai dolgozók lesznek, vagy gyorsan családot alapítanak, és a segélyből eléldegélnek egy önkormányzati lakásban, amire rezsit se kell fizetni). Meg merem kockáztatni, hogy a külföldi munkaerő nélkül a szolgáltatói szektor összeomlana.
Fontos: hiába van otthoni tapasztalatod, nem igazán érdekli az itteni munkaadókat, referenciáért felhívni bárkit is túl lusták, inkább több hetes tréningeket kell végigküszködni, mire dolgozni hagyják az embert. Nekem szerencsére ez a fázis már elmúlt, igyekeztem minél több helyen jó ajánlásokat szerezni.
Az olimpiai láz elmúltával azért lassan ismét több lehetőség lesz, mert AKI KERES, AZ TALÁL. Ha akarsz dolgozni, fogsz. És ha türelmes vagy (nem az otthoni „csináljunk egy ötéves tervet, hogy tartsuk a tízéveset" - típusúra gondolok, hanem átgondolt takarékoskodásra), akkor apránként összejöhet egy szerződésesen bérelt otthon, vagy továbbtanulás, vagy egy használt autó stb.
Kicsi, dohos, hideg szobám volt
Mivel velem egykorúakhoz szól ez az Anna Karenina hosszúságú levélke, gondolom, nem kell stúdió lakásokat promotálnom. Jó, ha van ismerős. Akinek szintén van egy ismerőse, akinek a keresztlányának az unokabátyjának van egy feles kiadó szobája.
Egyágyas, egyszemélyes szoba van már heti 70-80 fonttól is. A magyarok brutális árakat kérnek a szállásért, akinek van pénze, és szeretne magyarok közt lenni, annak persze ideális. Én nem akartam magyarok közt lenni, és nem volt pénzem, így lengyel barátom rendkívül kusza kapcsolatain át tettünk szert egy franciaágyas, tágas, szépen berendezett szobára heti 110 fontért.
Mikor kijöttem (nem volt még meg a párom, senkim nem volt) annak a pubnak az emeletén éltem, ahol dolgoztam. Egy kicsi, dohos, hideg szobám volt, ahol néha meleg volt, de legtöbbször látszott a lehelet, és igyekeztem minél csendesebben hajszárítóval megmelengetni a lábam a takaró alatt. A mosott ruháimnak is hullaszaguk volt. Valahogy el kell kezdeni, ugye.
Mikor otthon laktam, azt a szabadelvű nézetet hangoztattam, hogy a magyar gondolkodás milyen elavult, mindig a rinya a saját lakás miatt, meg az otthon szentsége-marhaság, jó az albérlet is és nem kell kölcsönt felvenni. Azóta ez változott.
Itt a legtöbben nem ügynökség által adott, szerződéses lakásban kezdik az életet (mivel az indulótőke elég borsos lsd. depozit, plusz két, néha három hét bérletének egyösszegű kifizetése), hanem csak úgy beköltöznek valahová, ismerős ismerőséhez, fizetnek valakinek és cső. És akármikor kirakhatnak. Mert jön Anyuka Indiából, és kell a szoba, és hasonló indokok.
Egy héten belül az utcán találhatja magát az ember, hiába van állásod, ha nincs pénzed gyorsan kivenni valahol egyet, elég, ha letáborozol a munkahelyez közeli utcasarkon. Én egy év alatt háromszor költöztem. A biztonság rettenetesen hiányzik. Hogy van egy biztos hely, ahova menni lehet. Ahol nem kell sorban állni, ha használni akarod a mikrót. Vagy bennfelejtheted a ruhát a mosógépben anélkül, hogy egy idegen fejmosást tartana utána.
A megvalósult multikulti
Hadd vázoljam fel az én helyzetemet. Hatan élünk egy lakásban. Én, a lengyel uram, két pakisztáni férfi, egy román nő, és egy indiai nő (jesszus, így leírva még rettenetesebb!!). Van egy nappali, egyszer ültem ott, mivel az egyik pakisztáni hapsié, meg a román nőjéé a tévé, és azok ülnek ott, ha épp szabadnaposak - egész nap az indiai bollywoodi csatornát bömböltetve.
A konyhába sajnos a nappalin át lehet eljutni, tehát reggel kell kiosonnom kávét csinálni, mikor még mindenki alszik, vagy mikor már mindenki elment dolgozni. Persze kedvesen felajánlották, hogy használhatunk mindent, ami a házban található, csak utána felsorolták, hogy ők vették őket, és mennyiért. És amúgy is ők bútorozták be az egész kécót. És ha bármit használok a konyhában a román csaj pont akkor akar hétfogásos vacsorát csinálni, amihez sajna minden konyhai gépet igénybe kell vennie.
A hindu lány kb. velem egyidős, komolyan veszi a vallást, az egész lakásban füstölőszag leng, és néha, ha szabadnapos, indiai akcentussal énekel a YouTube-bal Tina Turnert, meg George Michaelt.
A másik pakisztáni férfi (aki miatt most bérelhetjük ezt a szobát, ezért kell befognunk a szánkat, mert az ő kedvességén múlott, hogy nem az utcára mentünk, valami hihetetlen folytán ismerték egymást az urammal) minden alkalommal úgy néz rám, hogy az felér egy szexuális zaklatással, és mindig el akar hívni kebabot enni (hm, pakisztániul azt kebab-evésnek hívják?? nálunk szexnek, azt hittem, ez nemzetközi szó).
Régebben fürdés után törölközőbe csavarva mentem vissza a szobába megszárítkozni. Mivel a szobája a fürdőszoba mellett van, már a fürdőszobában megtörölközöm, és igyekszem magamra ráncigálni a párától nedves bugyimat és egyéb ruháimat, mert mindig lecsap rám, mikor le akarok menni a földszinti szobámba.
A fürdés közbeni imádkozás
Több, mint fél órás testpocsolás közben félhangosan motyorásznak a kádban (hindu és muszlim lakótársak hátrányai). És mindig akkor, mikor WC-re kell mennem (mondjuk hat személy esetén elég nagy az esély, hogy valaki pont bent van).
Volt, mikor már késésben voltam a munkahelyemről, de mintegy mellékesen nagyon el kellett volna még mennem (a reggeli kávé hatása, ugye), de egyikük csak fürdött és mormolt, nekem pedig már könnyek folytak a szememből az erőlködéstől. Végül 25 perc kínszenvedés után bekopogtattam, de nem hagyta abba. Mikor már feladtam a harcot a záróizmaimmal kegyesen kijött, párafelhőtől ölelve, én meg végre berohanhattam, hálaimát rebegve.
A tipikus, kétemeletes angol házaknak (emeleten fürdő + egy vagy két hálószoba, földszinten konyha, hálószoba és / vagy nappali) kiváló az akusztikája. Anyagcserére, szeretkezésre teljesen alkalmas, amennyiben a ház többi lakója szívesen részt kíván venni bennünk rádiójáték formájában.
Igazából a mostani levelem apropója is az volt, hogy ma én buta éhgyomorra gyümölcsöt ettem, utána pedig romlott csirkét (utólag derült ki, hogy romlott) és biza akaratomon kívül levetkőztem minden nőiességemet a toilet visszhangzó falai között, miközben alattam épp vacsoráztak. Mikor lementem néma csend fogadott. Elborult az agyam, és inkább megírtam ezt a levelet, ahelyett, hogy biológia kiselőadást tartsak nekik. Elmondanám nekik, hogy ez az emberi természet (és a cseresznye-szőlő kombináció) hibája, de minek. Két dolgot utálok itt: az időjárást, és az angol házak papírfalait.
Legyen konkrét célotok!
Tehát gondoljátok meg jól, mielőtt otthagynátok, amitek van, mert itt semmitek se lesz. Legyen célotok a kijövetellel, ha kirándulás, akkor az, ha munka, akkor az, a lényeg, hogy ne csak hasra csapva ugorjatok bele azzal,hogy „majd kialakul". Ez nem olyanoknak szól, akik jelenleg is egyetemen, tudatosan készülnek az itteni életre, minden tiszteletem az övék.
Nekem nem volt otthon lehetőségem egyetemre menni, itt fogok, mert a pultozásból nem tudok félrerakni öreg napjaimra, és egy idő után az ember nagyon elfárad. Ez a levél főleg olyanokhoz szól, akik „semmit se veszíthetek" felkiáltással, egyedül szeretnének belevágni ebbe a dologba, remélve, hogy fiatal koruk egyfajta mentőöv a külföldi élethez.
Találkoztam nem egy ilyen emberrel. Valakinek sikerült, valakinek nem, én is csúnyán megüthettem volna a bokámat, ha nem vagyok észnél, és nincs velem a párom, akivel hat hónapja terelgetjük egymást.
A magány a legrosszabb. Mert a magánnyal jön a honvágy, az elkeseredés és a feladás, ha nem sikerül minden elsőre, márpedig nem szokott. Az első két hónapom munkával és sírással telt. A második kettő szintén munkával, és azzal, hogy nem akartam a mostani barátomat közel engedni magamhoz, mert féltem, hogy nem is szeretem, csak kell valaki, akibe belekapaszkodjak, és egyikünket sem akartam átverni. Aztán mikor majdnem elveszítettem, rájöttem, hogy szerelmes vagyok. Már csak ezért is érdemes volt ennyit kínlódni.
Angliába kellett jönnöm, hogy megismerjem az életet, a szerelmet, a küzdést, és minden olyan dolgot, amit ha otthon maradok a családommal, nem ismerhetek meg. Egyedül, 15 fonttal a zsebemben érkeztem a Victoriára, Istenre és saját találékonyságomra bízva magamat. Ez alatt az egy év alatt többet tanultam, mint egész életemben. És a java még hátra van. :)"
Az utolsó 100 komment: