Nem Amerika sötét oldaláról lesz ma szó, noha a történet Évi tollából onnan érkezett – sokkal inkább az emberi természetről, amely családon belül is képes egészen elképesztő dolgokra. Én mégis, mindezek ellenére is, Évi utolsó mondatát olvasva arra gondoltam: sikerülni fog nekik.
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Nem tudom miért gondolom mindig,hogy egyedül vagyok a gondjaimmal, gondolataimmal, de nagyon-nagyon jó volt olvasgatni a sok itteni történetet. Főleg a siker miatt, hogy van az a kiút, van az a fény és persze hamar ráébredtem és elszégyelltem magam, hogy az én problémám másokéhoz képest semmiség. Csak finnyákolok és sajnálom magam.
Nekem nem halt meg senkim, a családom gyönyörű és sokkal összetartóbb, mint eddig stb..., de úgy gondolom, jövök ezzel a sztorival, talán érdekes, ismerős lehet mások számára is.
A sógorom biztatott minket
2011 októberében érkeztünk az USA-ba, Los Angelesbe, majd 2 nap múlva indultunk ide Saratogába. San Francisco közelében van, gyönyörű helyen, hegyekkel körülvéve, San Jose, Campbell és sok más kisvárossal határolva.
Két éve megkapta a férjem az amerikai állampolgárságot, eddig zöldkártyás volt. 22 éve járt ide dolgozni, anyukája és öccse itt élnek. Három gyerekünk van, nagy dilemma volt, hogy éljünk-e a lehetőséggel és költözzünk, kapják meg az állampolgárságot ők is, hátha jobb lesz valamiben az életük...
A sógorom biztatgatott minket, amíg neki van munkája (építőipari cége van) nekünk sem lesz problémánk, segít, amiben tud. Egy év hezitálás után döntöttünk úgy, hogy nekivágunk. Csodás itt. Az idő gyönyörű, az emberek kedvesek, mindenki mosolyog és állandóan bocsánatot kérnek mindenért, a boltok roskadásig tele áruval és tényleg a lehetőségek országa.
Nem ad fizetést a férjemnek
A kis kanyar a történetemben a "lakva ismeri meg egymást az ember" sztori. A sógor úgy gondolta, mivel 22 éve "őslakos", kezébe veszi az irányítást és megoldja az életünket. A férjem persze nála kezdett dolgozni, a sógor szerint is így a legjobb, családban marad a pénz, neki jól jön a segítség, stb... együtt lakunk (ez is a segítség része).
Aztán azt is kigondolta a sógor, hogy nem ad fizetést a férjemnek, mondván, egy család vagyunk, hanem összegyűjti és amikor megvan a megfelelő összeg (a férjem egy saját vállalkozást szeretett volna), akkor együtt megcsináljuk, mégis csak ő lakik itt.
A lényeg, hogy a férjem fél évig ingyen dolgozott az öccsének, a család többi tagja pedig állást vállalt, mert a lakbért is ki kellett valahogy fizetni. Fél év után a férjem megkérdezte, mégis mennyi pénz gyűlt össze, mire a sógor közölte, hogy semmi, mert elköltötte, ránk költötte. Hogy mire, azt nem tudta megmondani.
Megvettük a jegyünket hazafelé
A lényeg, hogy elsikkasztotta a pénzünket. Ekkor a férjem, hogy veszekedés ne legyen, szelíden, inkább kért fizetést, aztán csak boldogulunk magunkban is. A sógor nagyon mérges lett, de 6 hétig adta a fizut. Akkor mi megvettük a jegyeket hazafelé, de csak szeptemberi indulással, mivel a férjem úgy gondolta, még ezt a munkát segít befejezni a tesójának, meg egy kis pénzt is gyűjthetünk.
Amikor a sógor megtudta, hogy megvettük a jegyeket, kirúgta a férjemet, mondván, nem éri meg a munkája azt a pénzt. Szóval 8 hónapja lakunk itt, se kocsink, se semmink, csak a remény, hogy van jegyünk hazafelé. A férjem most eszeveszetten munkát keres, hiszen a lakbért fizetni kell. 15 kilót fogyott, a tesója legalább ennyit hízott és valahogy az a kifejezés van az arcán, hogy "na ugye, hogy nem boldogultok nélkülem!".
A férjem szerint ne csináljunk semmit, mert a végén tényleg utcára kerülünk, a jegyünk megvan és fő a békesség. De én nem akarom annyiban hagyni a dolgot, leszámítva a saját naivságunkat és hiszékenységünket, a férjem dolgozott és nem kapott érte pénzt, a gyerekeim dolgoztak iskola helyett, hogy kifizessük a lakbért a sógornak és nem hiszem el, hogy akár családon belül is ezt meg lehet csinálni, mindenféle jogi következmény nélkül. Ezért írtam a keresőbe,hogy "ingyenes jogi segítség külföldön".
Csak magunknak köszönhetjük
Persze, ahogy többször átolvastam a történetet írás közben, látom én, hogy nem vészes a helyzet és csak magunknak köszönhetjük. A férjem okolja is magát minden percben, hogy ide hozott minket. Én mégis azt mondom, hogy ha meglenne az a félévi fizetés, megálltuk volna a helyünket.
Sokan gondolják, hogy könnyebb külföldre menni, ha van segítsége az embernek, főleg családtag. Biztos így van, egy normális családban... Meg kell mondjam, a sógorom tizenéves kora óta itt él, itt nőtt fel és csak homályos emlékei vannak a magyarországi életéről, úgy is mondhatnám, kitalált magának minden szépet, amivel addig senki nem szembesíthette, amíg meg nem érkeztünk.
A gondolkodása is nagyon "amerikai". Itt mindenki nagyon mosolygós, és udvarias, és azt hiszed, minden rendben, de ők nem azok a "megmondom a tutit" típusok. Szinte biztos, hogy nem azt gondolják rólad, amit mutatnak. Ez elég sok félreértésre ad okot, de legalább addig azt hiszed, hogy te vagy a világ legjobbja.
Adjatok tanácsot!
Szóval azt gondolom, hogy ebbe a nagy olvasztótégelybe mi is beférünk, de az a konok magyar fejem azt mondja: ha a férjem megkapja a fél évre járó fizetését, újra magára talál, nem érzi szerencsétlen csövesnek magát, akit átdobtak a palánkon, talán családtaggal többet nem köt gazdasági kapcsolatot, elköltözhetünk és akkor végre élvezhetnénk Amerikát. Csak ezért. De ezt csak úgy, a konyha asztal mellől mondom, csendben.
Aki tud valami okosságot, megoldást erre, tudassa velem. Aztán valami olyan tanácsot is adjatok, hogy hogyan tudjam elviselni a sógort minden nap. Felkel és kávézik és eszik és mozog, mintha ember lenne, sőt köszön és megkérdezi: mi újság?
Komolyan mondom, azok a cikkek jutnak eszembe, amiket otthon olvastam, hogy Spanyolországba mentek narancsot szedni, befizettek egy csomó pénzt, aztán nem volt se narancs, se spanyol, vagy elvették az útlevelüket és nem adtak nekik fizetést, foglyok voltak és úgy szöktek haza sírva, felnőtt, családfenntartó férfiak.
Még nem tartunk itt és nem is fogom engedni. Belekóstoltam a külföldi létbe és látom a gyerekeim előtt sorakozó lehetőségeket.
Szóval valami olyat várok tőletek, hogy: „Ejnye Évike, nem lett volna szabad hagynod, hogy így elfajuljanak a dolgok!.. de ha már megtörtént, én azt tanácsolom...".
Most visszanézek az oldalatokra és sikertörténeteket fogok olvasgatni. Még az is lehet, hogy közben visszahívják a férjemet valami jó munkaajánlattal, ahova kocsi sem kell, olyan közel van, vagy küldenek érte járművet. Ez Amerika, itt bármi megtörténhet."
Utolsó kommentek