TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!

Az angliai középiskolai tanításra felkészülni nem lehet. Pontosabban lehet, de annyira mást kell nyújtani, hogy az ember gyakorlatilag a személyiségével készül fel. Azt hiszem, Pécsi Ildikó nyilatkozta egyszer, hogy abban áll a mestersége sikere, hogy „késznek kell lenni". Bármilyen adott szituációra késznek kell lenni; és az itteni iskolai életre rákészülni konkrét lexikai tudással vagy otthoni iskolákban eltöltött évekkel lehetetlen.

A gimnáziumi, dolgozók általános iskolai és büntetés-végrehajtási tanítási tapasztalatom és a diplomám arra volt elég, hogy elinduljak valamerre. Azokat a készségeket, melyeket itt napi szinten fel kell használom, kizárólag itt szereztem.

Tanulópénz, 1. állomás

Először egy nyári vízisport-táborban kezdtem nevelőként dolgozni. A hihetetlen színes programoktól eltekintve legtöbbször birka-fojtogató és tábor-gyújtogató tinédzserekkel kellett megküzdenem. Persze nem mindegyik volt ennyire neveletlen, de könnyű dolgom sem volt.

Először itt jöttem rá arra, a kollégáimat figyelve, hogy egy pedagógus nem mentegetőzhet azzal, hogy nincs semmilyen eszköz a kezében. Az eszköz a kommunikáció, a meggyőzés művészete, hogy jobb irányba térjen egy növendék, illetve a helyes döntéseket hozza meg.

A másik a versenyszellem fenntartása, ami nagyon jól bevált a tinédzser fiúknál. Egyik héten a newcastle-i csoportom beszédéből mit sem értvén, így indítottam: „Fiúk, egy szót sem értek abból, amit mondtok, de ez nem is számít. Mi nem beszélgetni fogunk, hanem egyszerűen megnyerünk mindent". És hála istennek úgy is lett. A meggyőző kommunikáció kezdetben néha sikerült, néha nem, többször volt kudarc, mint sikerélmény. A tábor jellege viszont kárpótolt mindenért.

Tanulópénz, 2. állomás

Még otthonról leszerveztem pár interjút a nyári tábor előtt Londonba, pedagógus-asszisztensi pozíciókra. Gondoltam, angol irodalom tanítására ebben a közegben még nem vagyok kész; egy évig inkább megfigyelem az itteni tanítási módszereket. Jobb esetben ugyanazt tapasztaltam, mint a táborban a brit kollégáim között, hogy egyes tanárok egyenesen a szóbeli kommunikáció művészei.

Mivel se buktatás, se jegyek, se középiskolai felvételi nincs, a kihívás a tanításban az, hogy a tanár elérje: az órán a gyerek a tananyaggal foglalkozzon. Én a tanulási nehézségekkel küszködőkért voltam felelős az órán, 3-5 tanulóért, akiknek vagy agyi-részképesség diszfunkciójuk volt, vagy egyszerűen viselkedészavarosak voltak.

Őket követtem egész nagy, és próbáltam rávenni, hogy az éppen kiszabott feladatot csinálják, ne pedig az asztalon ugráljanak, vagy nézzenek ki a fejükből. Minden napom olyan diákokkal való időtöltésből állt, akiknek semmi kedvük vagy hajlandóságuk nem volt a tanuláshoz, és pontosan tudták, hogy ha elég vehemensen ellenállnak, semmit sem tehetek ellene.

Rengeteg trükköt ellestem viszont energikus és nagyon tehetséges tanároktól. Munka után bementem a camdeni piacra, ahol a sürgés-forgás elfeledtetett minden frusztrációt.

Tanulópénz 3. állomás

A camdeni középiskolát egy jobb pozíció reményében hagytam el. Az angol irodalom oktatása helyett alternatív utat céloztam be. Az volt az elképzelésem, hogy ha én is magas fokon megtanulom a meggyőző kommunikáció művészetét, nem lesz olyan iskola egész Angliában, ahol ne alkalmaznának.

A legjobb út a célom eléréshez pedig az volt, ha bejutok egy olyan iskolába, ahová olyan gyerekek járnak, akiket mindenhonnan kirúgtak. Ez a gyűjtőhely egy kis létszámú speciális iskola volt Londonon kívül, két óra vonatozásra Camden Town-tól, ahol akkoriban laktam.

Nagy meglepetésemre megkaptam az állást, olyan fizetéssel, hogy azok után bármilyen szenvedésnek és kimerültségnek bátran elébe álltam. A két tantárgy, amit tanítanom kellett, testnevelés és fizika volt. Angliában ha megvan a pedagógusi képzettség, bármilyen tantárgyat taníthat bárki, feltéve, ha az interjún bizonyítani tudja a hozzáértését. Én a fizikához nem értettem, de jól interjúzok.

Meg kellett tanulnom egy projekt-szemléletű tanítást; vulkánokat gyártottunk papírból, lisztből, vízből és ragasztóból; rakétákat lőttünk fel vizespalackból és bicikli-pumpa segítségével, illetve áramköröket készítettünk. Mivel az egész új volt nekem és a gyerekek viselkedése is rengeteget kivett belőlem, hihetetlenül fárasztónak találtam. A kosárlabda és a foci tanítása könnyebb volt élsportolói múltam miatt.

Még így is minden este hőemelkedésem volt és csak feküdtem az ágyon. A deus ex machina az egyik csütörtök délután érkezett el. Annyira borzasztó volt az osztályom, és annyira elszabadult a pokol, hogy figyelmeztetésként belerúgtam egy asztal lábába, ami mögött egy széken egy tanuló ült. A gyerek azonnal meggyanúsított, hogy én őt szándékosan megtámadtam, és kikelt magából.

Az itteni gyermekvédelmi törvények miatt azonnal felfüggesztettek, és három hónapi otthoni DVD-zés után egy tárgyalás alkalmával mentettek csak fel. A gyerekközpontú törvények, jogok és kötelességek másik nevetséges példája, hogy mikor engem hívtak az órán kib...ott külföldinek a diáknak simán elnézte az igazgató a beszólást.

Vándortanítás

A speciális iskola kudarca eléggé elkedvetlenített. Abban az állapotban kitaláltam, hogy elszegődök helyettesítő-vándortanárnak, rengeteg iskolát megnézek, aztán hazaröppenek véglegesen. A vándortanárság olyan pozíció, ahol a pedagógust egy oktatási ügynökségtől minden nap más iskolába küldik London-szerte helyettesíteni.

Reggelente 7 órakor készenlétben kellett várnom a telefont és jobb esetben hívtak, rosszabb esetben nem. Ilyenkor smink és kosztüm le, és visszafekhettem aludni, aznapi zéró bevétellel. Ha hívtak, akkor rohanni kellett. Gyorsan kitalálni, melyik metró visz az iskolához, hogyan jutok el az állomástól az iskoláig, aztán megtalálni a tanárit, az osztálytermeket. Öt-hat különböző órát kellett megtartani naponta, különböző osztályoknak, akiket mind először és utoljára láttam.

Ez a munka volt talán életem legnagyobb kihívása. Megtanultam állampolgári ismereteket, biológiát, rajzot, angol irodalmat, technikát tanítani, rögtönözni, észnél lenni. Ezt a korszakot lelkileg nem éltem volna túl, ha az egyik régi camdeni kollégám segítségével nem jutottunk volna állami támogatású lakásbérlethez. Még így is nagyon sokba került, de a belvárosi építésű új penthouse, ahol a kilátás a teraszról a Szent Pál katedrális, a Big Ben és az üzleti negyed – kárpótolt minden szenvedésért.

Kitavaszodik

Tíz-tizenöt egynapos, vagy egyhetes vándortanítási élmény után kezdett elegem lenni az állandóság hiányától. Már nem sok lelki tartalékom volt, amikor kaptam egy egyhetes helyettesítési ajánlatot egy kelet-londoni középiskola süket- és nagyothalló speciális osztályában.

YouTube-ról és pár weboldalról gyorsan megtanultam a brit jelbeszéd ábécéjét, illetve 5-10 kifejezést. Úgy éreztem, ezen kívül felesleges erőlködnöm, annyira veszett fejsze nyele az egész.

Mikor hétfőn reggel fél 8-kor fogadott a főnök, nagyon kellemes meglepetésben volt részem. Egy sportos, punk-frizurájú, szőke-vörös, Armani-szemüvegkeretes, kiskosztümös, nagyon vagány csaj fogadott. Bemutatkozott, hogy ő a nagyothalló és süket osztály vezetője. A szimpátia nem volt túl kölcsönös, amikor megtudta, hogy nem beszélem a jelnyelvet és akcentusom is van. Azt mondta, nem ilyen munkaerőt vártak...

Furcsa módon viszont nagyon jól sikerült az első nap, a második is, a harmadik is; és akkor újra leült velem beszélni. Nem találok rá máig sem okot, miért klappolt annyira minden, de ő is látta és azt mondta, alkalmaznának egy hónapra. Egy hónap után fél év lett belőle. Aztán újabb egy évre hosszabbítottak; az iskola megvásárolta az ügynökségi jogomat.

Fizikát tanítottam, egészen érettségiig, vizuálisan, jelelve, rengeteg kísérlettel. A süket gyerekeket kizárólag képes-kártyákkal és kézre-álló projektekkel, a nagyothallókat tankönyvből, próbavizsgákon keresztül fejlesztettem. Közben haladtam a jelbeszéddel, összehaverkodtam a bangladesi kollégákkal, együtt puboztunk a punk főnökömmel, mindent egybevetve hihetetlenül boldog voltam.

A való világ

A recesszió a személyes történetemnek sem tett túl jót. A kelet-londoni iskola vezetősége kénytelen volt mindenkitől megválni, akinek nem határozatlan idejű kinevezése volt. Az újabb helyszín Wembley, egy állami középiskola, 11-18 éves tanulókkal. Romos épület, 1700 diák a 800 férőhelyes iskolában, tömött folyosók, bőr- és izzadtságszag mindenhol, télen megfagyunk, nyáron megsülünk. Nem jók a körülmények, de legalább állandó a kinevezésem.

Az iskola nagyrészt indiai és jamaicai népességű, de akadnak mindenhonnan; 132 nyelvet beszélünk összesen. Nagyon pontos statisztikák vannak származásról, nyelvről, pont azért, hogy hitelesen mérhető legyen a fejlődés. Minden évben megvan a célcsoport, az alulteljesítő réteg, akik különös figyelmet kapnak. Ez előző évben a fekete fiúk csoportja volt, idén a fehér munkásosztálybeli fiúk.

A tanárnak kötelessége a lelkét kitenni azért, hogy eredményt érjen el azzal a réteggel. Ez néha abban nyilvánul meg, hogy a pedagógus reggel 9-kor, a vizsgakezdés előtt pizsamában hurcolja ki azt a gyereket az otthonából, akinek 15 fős családja még egytől egyig ágyban van, néha pedig egyszerűen szülői telefonhívások sorozatában.

Ebben az iskolában nyolcadikosok osztályfőnöke vagyok, illetve kis létszámú angol-csoportokat tanítok. Az angolon kívül szociális készségeket is tanítok autistáknak és hiperaktív gyerekeknek. Ez olyan készség, amivel magamat is folyamatosan fejleszteni próbálom, mert ha valami hiányzik a kelet-európai mentalitásból, akkor ez az.

A csapatban való tanítás a másik dolog, amihez sokszor nem fűlik a fogam, főleg, ha szűklátókörű kollégákkal kell ezt tennem. Egy példa erre, amikor az autista gyerekeimmel október utolsó napján Halloweenkor tököt faragtunk, és hozzá olvasási feladatokat csatoltam. A mélyen vallásos pedagógiai asszisztensem kikérte a feladatot a saját nevében, és sátánista gyakorlatnak nevezte az órámat, amiben nem hajlandó részt venni.

Ezen kívül olyan dzsungel-érzete van itt az embernek, hogy állandóan küzdenie kell a megmaradásért. A legtöbb kolléga ezt állandó hangos támadással kompenzálja. Egy ilyen közegben sokat segít a szakszervezet. Ellenben rengeteg értéket is képvisel az iskola. A „feketék emlék-hónapján" olyan zenés-táncos produkciót adott elő közösen a fekete tanár-diák csoport, ami könnyen lehet, hogy profi koncert színvonalú volt.

A pedagógiai ígéret földje

Az üdvösségemet sosem kerestem volna az iszlámban, az ígéret földjét mégis egy muszlim iskolában találtam meg. Régóta tartok iskolai kosárlabda-edzéseket és szájhagyomány útján elhívtak délutánonként kosárlabdát tanítani egy Islamia nevű iskolába. Ez egy fizetős magángimnázium, ahol a lányok kizárólag hosszú ruhában és fejkendőben játszanak, és nekem sem szabad fedetlen vállal és alkarral megjelennem.

A viselkedés, a hozzáállás kiváló, a gyerekek udvariasak, aranyosak, kedvesek. Itt az a szellem, mint otthon az elitebb helyeken, ide öröm járni, itt élvezet a tanítás.

Részemről bezárult a kör.