„A külföldre való kitelepülés 23 évesen nem csupán a bennem már régóta meglévő kalandvágy eredménye volt. Mindig is imádtam a nyelveket, a földrajzot és az utazási programokat, de a fő ok, hogy az életem tizenévesen nem abba az irányba indult el, amerre szerettem volna.

Édesanyám rákos megbetegedése és leszázalékolása miatt le kellett tennem arról, hogy érettségi után más városban folytassam a tanulmányaimat. Akkor ez így jött ki anyagilag, most, évekkel később, érett fejjel ezer megoldást tudnék találni a problémára, de akkor nyuszi voltam és a legkisebb ellenállás irányába elmozdulva otthon maradtam.

Helyben végeztem el a német szakot, amit amúgy nem választottam volna, bár imádom a nyelvet, családunkban nagy hagyománya van a németnek. Sokat tanultam, maximális ösztöndíjat kaptam, otthon voltam anyuval, ennyi pont elég volt akkor.

Pénzt akartam gyűjteni

A diploma megszerzése után egy évet tanítottam, de közben már terveztem, hogy kimegyek Németországba. Nem volt sok ismerősöm, nem volt piacképes mérnöki, etc. diplomám, hogy egyből egy nagy karrierbe vághassak bele. Pénzt akartam gyűjteni, hogy elköltözhessek otthonról, talán továbbtanuljak és saját életem legyen.

Egy rég nem látott ismerőssel történt véletlen összefutás után találtam egy au-pair állást, az ott lévő magyar lány éppen készült haza, a személyes ajánlás sokat segített és így én is megbízhattam a családban.

Több mint egy évet voltam náluk – feketén persze, 2001-ben mentem ki... De tökéletes kezdő lépés volt egy akkor még tapasztalatlan, tanulós vidéki nyuszinak!!! Minden munkát, amit kellett, elvégeztem, foglalkoztam a két gyerekkel – néha segítettem még a házijukban is –, takarítottam, bevásároltam és főztem, én keltem fel elsőnek és feküdtem le utolsónak.

Tipikus német család

Persze napközben azért volt itt-ott szabadidő is, az anyukával mindent meg lehetett beszélni, és ha elvégeztem a dolgom, rendkívül flexibilisen viszonyultak hozzám. Persze tipikus német család voltak, kedvesek, korrektek, de jódolgukban néha azt sem tudták, mihez kezdjenek magukkal. Anyuka végtelenül lusta, a nagyszülők meg csak néha tévedtek be a BMW-jükkel, két távol-keleti luxus hajóút között megnézni a két unokát...

Amikor a kisebbik gyerek rátenyerelt a forró sütőlapra és a szülőknek színházjegye volt, akkor is én cserélgettem a síró gyerek kezén a jeges pakolást éjfélig. Hétvégén csak akkor kellett bármit is csinálnom, ha előre leegyeztettük, persze sosem mondtam nemet, mert úgy éreztem, ez a kötelességem, ők pedig szépen megkértek és kész. Közben angolul tanultam, ők fizették a tanfolyamot.

A következő lépcsőfok: a hotel

Egy év után éreztem úgy, hogy váltani kell, az addig is folyékony németem felfejlődött a környezet hatására, és az angol is ment társalgási szinten. Egy hotelben kezdtem el dolgozni, akkor már legálisan, egy szintén ott dolgozó magyar lányon keresztül találtam munkát, recepció, szobafoglalások intézése, kassza, etc.

Pici hotel volt, a délutáni műszakot egyedül kellett levezényelni, nagyon élveztem!!! A pénz jó volt, nem költöttem sokat, a főnök biztosította a szállást, a magyar kollégámmal laktam együtt. Az olcsó török negyed közepén laktunk, és ott is vásároltunk, a pénzemet ruházkodás, bulizás helyett utazásra költöttem, bejártam Németország déli részét, Ausztriát és Olaszországba is eljutottam életemben először, busszal!!!! Addig max. a Balatonnál táboroztam, meg egyszer jártam kiskoromban Bécsben.

Pénzt tudtam megtakarítani, és anyut is segíteni anyagilag – amíg le nem járt a vízumom... El kellett jönnöm, és hirtelen nem tudtam, mi lesz, hogy lesz. Az uniós csatlakozás küszöbén álltunk, otthon csak azt hallottam, hogy kizárólag Pesten tudnék elhelyezkedni, sehol másutt, és hogy milyen drága az albérlet, etc., szóval akkor már valahogy nem volt olyan egyszerű és rózsás a dolog, mint odakint elképzeltem.

Az ausztriai hajós munka nem jött be

Megint csak egy ismerős hatására elmentem egy hajóra recepciósnak Ausztriában, csak pár hónapra, mert nagyon nem jött be, nem bírtam mentálisan a bezártságot, pedig életemben nem kerestem annyira jól! Kaja, szállás ingyen, költőpénz a borravaló, a fizu megy a bankszámlára. De nem ment, nem bírtam ki, napról napra rosszabbul voltam az egésztől, leszálltam... És már megint a szerencsés véletlen / sors akaratából egy másik magyar lánnyal szálltam le, akinek a tesója külföldi munkaközvetítéssel foglalkozott Budapesten.

Akkor még bennem volt a lendület, annyi tartalék, hogy megint megpróbáljam külföldön. Angliára esett a választásom, egyszerű okból: 2004-ben oda lehetett egyből kijönni vízum nélkül. Felmentem az interjúra, a hajón keresett pénzből kifizettem az ügynökséget és a repjegyet, pakoltam a bőröndöt és kijöttem Walesbe, ahol egy ötcsillagos hotelben lettem senior receptionist.

Lenyeltem a megaláztatást

Nem gondolkodtam, elég lesz-e a társalgási szintű angol, az interjún megfelelt, gondoltam, ennyi elég is. Persze itt már nem felelt meg, párszor kerültem nehéz helyzetbe a vendégek meg-nem-értése miatt, az Oxford English-t itt zsebre lehet vágni. Egy ötcsillagos hotelben ugyan szerencsére mindig áll melletted valaki, aki kisegít, viszont így is lefokoztak, seniorból junior recepciós lettem, kevesebb fizuval és felelősséggel.

Lenyeltem a megaláztatást, nem rúgtak ki, gazdagabb lettem egy tapasztalattal – és fel tudtam fejleszteni normálisan az angolomat, stressz nélkül, tanfolyamra is elmentem csiszolódni. Hat hónap alatt megbirkóztam az itteni angol dialektussal, levetkőztem az iskolás beszédstílusom, kiejtésem, és megjött az az önbizalom, ami a némettel már megvolt, amikor oda mentem ki. Nem ismertem egy magyart sem, így a mindig egymással beszélő, nehezen tanulgató lengyel kollégáimmal ellentétben én csak és kizárólag angolul beszéltem mindenkivel. Ez volt az egyetlen út...

Itt kellene maradnunk a vándorlások után

Két év után kezdtem el egy utazási irodánál dolgozni, új iroda volt, toborozták az embereket, németül is kellett beszélni, csak úgy ugrottam a lehetőségre!!! Azóta is mindkét nyelvet használom a munkahelyemen, a gazdasági válság előtti nagy flexibilitásnak köszönhetően könnyen lehetett előre lépni, azóta is náluk vagyok, a sales departmentben. Ezt is meg kellett tanulni, ezerféle tréningen részt venni és folyamatosan pályázgatni a cégen belül, lenyelve a visszautasításokat is.

A válság miatt úgy érzem, itt kellene maradnunk a vándorlások után, a férjem is a közelben dolgozik, bár a kisördög még mindig motoszkál, elkezdtem franciául tanulni, a férjemnek második nyelve és már kapott állásajánlatot párszor... Viszont a gazdasági helyzet és most már a saját életkorom miatt is talán jobb, ha egyelőre a fenekemen maradok és megvárjuk, mi lesz a görögökkel.... :-))))

Szóval ami átmeneti kitörési kísérletnek és pénzügyi lehetőségnek indult, az magával sodort, életforma lett, és már egyre ritkábban mondom, hogy azért majd valamikor otthon szeretnék letelepedni...

Sok segítséget kaptam

Ha most jönnék ki, már itt sem tudnék annyira könnyen boldogulni a „használhatatlan" diplomámmal. Ami nekem akkor segített, hogy minden munkát, amit elém sodort az élet, elvégeztem tisztességgel, mindig kerestem a lehetőségeket az előrelépésre – bár nem futottam be irigylésre méltó karriert. Viszont jól meg tudunk élni a keresetünkből, tudok hazaadni, ha nagyon kell és pár éve megajándékoztam anyut élete első tengerparti nyaralásával, na jó, azért nem a Maldív-szigeteken, de mégis...

Ami viszont mindig a legfontosabb volt, azon ismerősök-ismeretlenek segítsége, akikbe néha a véletlen / sors kegyéből botlottam bele és ők megemlítették azokat a lehetőségeket, amiknek aztán utánajártam... Vagyis marha nagy szerencsém volt..."

Krisztina írása végén egyetlen gondolat erejéig hadd vitatkozzam vele, aztán átadom nektek a szót: szerintem ha valaki hajlandó és képes kihasználni az adódó lehetőségeket, tud élni velük, akkor azt a legkevésbé lehet marha nagy szerencsének nevezni.