„Városi gyerek vagyok, erdőmérnök lettem, aztán később meg falusi gyerek. Mi piszok nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, mert nagyon sok hitelt vettünk fel. Egy időre elhagytam a szakmámat és kipróbáltam a biztosítózást, ott meg kellett az autó, „Sebaj, majd kettővel többet kötsz havonta, meg lesz a törlesztő!", volt a szlogen. Hát nem kötöttem többet, sőt...

Aztán 3 év után vissza találtam az erdőhöz és 2,5 év kemény küzdelem után végre úgy néz ki, hogy nem rogyunk be. Ehhez persze komoly segítséget kaptunk a Jóistentől a szülőkön, testvéreken meg munkalehetőségeken keresztül, de egymásba is kapaszkodtunk rendesen a párommal. Nagyon nehéz időszakon vagyunk (még nem is teljesen) túl.

Majdnem kiviszedés

Mielőtt visszatértem volna a szakmámhoz mi is elgondolkoztunk a külföldi munka lehetőségén. Mivel három lányunk van, az már nem lehetett perspektíva, hogy kimegyek szerencsét próbálni. A szakmámat tekintve leginkább Skandinávia jöhetett szóba (meg oda szívesebben is mentem volna, mint Angliába, Németországba vagy a spanyolokhoz). Kerestem is a kapcsolatot svédekkel, norvégokkal, de nem kaptam pozitív választ. Végül jött egy „jó tipp", Új-Zélandon heti 1000 NZD-t lehet keresni feketemunkában, kivi szedéssel.

Voltunk hárman, akik eléggé gallyon voltunk anyagilag, osztottunk-szoroztunk, kijött, hogy kb. 300 ezer forintot haza lehetne küldeni havonta, igaz, baromi drága a repjegy. Az infó megbízhatónak tűnt, a tag állítólag a harmadik 6 hónapos körre megy ki, tuti jó a buli. Aztán (szerencsére még időben) azért csak kiderült, hogy az informátorunk összesen egy hetet dolgozott az ültetvényen, és a többi infója is csak hozzávetőleges.

Közben sikerült a régi munkahelyemen újra elhelyezkednem, így mindjárt jobb lett az anyagi helyzetünk, csökkent a külföldre menési kedv is. Végül a másik két srác sem ment sehová, mindenhol történt valami, ami csökkentette az egzisztenciális nyomást.

Pünkösdölés, betlehemezés

A fentiekből látható, hogy esetemben az anyagiak jelentették a fő (ha nem az egyetlen) motivációt. Sokan panaszodnak arra, hogy itthon milyenek az emberek, élhetetlen az ország, nincsenek kapcsolatok, közösségek. Én nem ezt tapasztalom. A faluban, ahol élünk, sok kisgyerekes család van. Nyáron pünkösdölés, télen betlehemezés, az asszonyoknak hetente „beszélgetős", (a lányok épp tegnap kezdték el, hogy akkor nekik is lesz ilyenjük) múlt héten szalonnasütés volt éppen, kéthetente termelői piac, erre-arra faluszépítő közösségi munka.

A gyerekek nyáron alig voltak otthon, hol ezeknél, hol azoknál csatangoltak, ha meg épp otthon voltak, akkor volt velük még néhány barátnő is. Pörög az élet rendesen, de ha épp egy kis nyugira vágyik az ember, akkor tuti talál valakit, akire nyugodtan rábízhatja a gyerekeket egy kis délutáni szieszta, vagy romantikus séta, esetleg filmnézés idejére. A szívesség pedig természetesen visszajár. Így aztán egy erős, ha nem is mindig és mindenben összetartó, de stabil, megbízható közösség részei lehetünk.

Pozitívan élni

Nem állítom, hogy ez általános lenne itthon. A városban ilyen intenzitással mi sem tapasztaltuk volna meg, de amikor ott éltünk, ott is találtunk hasonló érdeklődésű, gondolkodású embereket, akikkel jó volt találkozni. Ha az ember igyekszik pozitívan élni, gondolkodni, akkor a saját sorsát könnyíti meg, és teszi élhetőbbé vele a saját életét akár itthon, akár másutt.

Ha tudnám, se akarnám kihagyni az érzelmi részt, ez nekem vastagon erről is szól. Lehet, hogy röghöz kötött vagyok, de én ebben az országban érzem jól magamat. A kényszer hatására hajlandó lettem volna ideiglenesen elhagyni, de az fel sem merült bennem, hogy máshol éljem le az életemet.

Nem jártam túl sok országban, Ausztria, Németország és Spanyolország az eddigi felhozatal, de még az árnyékát sem éreztem annak, hogy „De jó lenne itt élni!". Ez az én életem, ezek az én tapasztalataim. Nem azért írtam le őket, hogy bárkit lebeszéljek arról, hogy külföldre menjen dolgozni és/vagy kitelepüljön. Az volt a szándékom vele, hogy megmutassam, lehet itthon is boldogulni."

(A poszt eredetije itt olvasható.)