Rómában élj úgy, mint a rómaiak

„Már az ókorban is tudták, hogy ha idegenként érkezel valahova, akkor neked kell alkalmazkodnod, legalábbis az elviselhetőség határáig. Illusztráció az „elviselhetőség határára”: arab munkatárs a férjemtől meg akarta vásárolni látogatóba érkezett, szőke, kék szemű barátnőmet, negyedik feleségnek.

Első nap négy kecskét ígért érte, harmadik nap estefelé már száz tevénél tartott, és sehogy sem értette, miért nem lehetne az egyébként családos nő az ő negyedik felesége, ha ilyen jól fizet érte.

Férjúrnak harmadik nap este támadt az a – megváltónak bizonyult – ötlete, hogy elmagyarázza arabusunknak: nálunk ezekben a dolgokban az asszonyok döntenek, tehát nem vele, hanem velem kellene egyezkednie; másrészt ha sikerül nyélbe ütnie az üzletet, akkor bizony a szöszi lesz, aki pénzügyekben magának vindikálja a döntés jogát. Mondanom sem kell, hogy arabusunk sürgősen visszavonta az összes kecskét és tevét, mondván: ”furcsa szokásaitok vannak ott abban a dekadens Európában”.

Üvegplafon a bevándorlók felett

Minden országban – Magyarországon is – üvegplafon borul a bevándorlók fölé. Mindenütt van valamennyi lehetőség arra, hogy a bevándorló érvényesüljön, de van egy szint, amit társadalmi kapcsolatok és/vagy nagy vagyon és/vagy nagyon speciális tudás nélkül nem haladhat meg.

A tapasztalat szerint ez Magyarországon elég alacsonyan van (meglepően kis presztízzsel bíró munkákhoz már kell egy „kis” ismeretség, sőt, sok esetben a sógorság-komaság fontosabb, mint a képzettség, rátermettség, szorgalom), a Lajtától nyugatra és a skandinávoknál ez valamivel magasabb szinten jelenik meg, és fontosabb a hozzáértés, mint a rokonság-ismeretség, Magyarországtól keletre-délre pedig alacsonyabban – egyre fontosabb, ki kinek a fia-borja.

Tehát azok a magyarországi magyarok, akik nyakukba veszik a világot, számoljanak azzal, hogy bármely nyugati országban elérhetik az ottani alsó középosztályra jellemző életminőséget, de feljebb csak akkor van út, ha valami nagyon speciális és szükséges területen a kiválónál is jobban tudnak teljesíteni (feltételezve, hogy nagy vagyona vagy befolyásos pártfogója nincs... ).”

Eddig tehát Anna véleménye. Mai kérdésünk tehát leginkább arra irányul, hogy vajon meddig őrizhetjük meg identitásunkat külföldön és valóban korlátozottak-e a lehetőségek egy idegen országban, legalábbis ami a karriert, az előrejutást illeti?

(Az eredeti poszt ide kattintva érhető el!)