Ízlelgetem a mondatot, nézem, elolvastam már sokszor, végiggondoltam ezerszer.

Ebből az országból el kell menni.

Nem azért, mert ez az ország nem lehetne jó hely (vannak gyönyörű tájai; az emberek kedvesek is tudnak lenni, ha akarnak, más kérdés, hogy nem mindig akarnak; néha finom az étel – noha nem olyan gyakran, mint büszkén állítjuk -; szépek a lányok és jó a bor – ahogyan Ferenczi Gyuri énekli), hanem mert nem látszik esély arra, hogy az elkövetkező években, ne adj' Isten évtizedekben értelmes, normális életet lehet itt élni, mindig előbbre és előbbre jutva.

Azért kell elmenni, mert ez az ország a Balkánon van – ha valaki járt már mondjuk Horvátországban és Ausztriában, azaz van összehasonlítási alapja, akkor tudja, miről beszélek. A lehúzás, a másik átverése, a tisztelet és a kiszámíthatóság hiánya – mind-mind a Balkán felé löki Magyarországot. Én pedig nem akarok a Balkánon élni, és főleg nem szeretném, ha a gyermekeim a Balkánon nőnének fel.

Koromnál fogva tinédzser éveim egy részét a szocializmusban éltem meg, és aki nem élt akkor, nem értheti, micsoda örömöt és felszabadulást jelentett a rendszerváltás. Hogy mit jelent úgy átmenni az osztrák határon, hogy nem áll senki a bódénál, hogy kérje az útlevelet.

Felnőtt eszmélésem hajnala a demokrácia érkeztére esett. Ez a blog nem politizálni akar (bár biztos jönnek majd megmondó és kiátkozó trollok, akik szerint nem vagyok magyar, őket majd jól kiröhögöm), de már egy ideje nem érzem jól magam ebben az országban. A mindenkori hatalom nagyon régóta hülyének néz, nem hagy élni, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Most untam meg.

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Látom, ahogyan tehetséges fiatalok sorra hagyják el az országot, mennek nyugatra (vagy még nyugatabbra): Ausztriába, Németországba, Angliába, Amerikába, Ausztráliába boldogulást és nyugodt, kiszámítható, előre mutató életet keresni. Nem tudom, ez az országnak miért jó, de hogy a szavakon túl senki nem tesz semmit immáron sok-sok éve ez ellen, az biztos.

Nekik, nekünk kíván szólni ez a blog, furcsa keverékeként a személyesnek és a közösséginek. Személyes azért lesz, mert végig szeretném követni az utat, ahogyan elmegyek innen – sikerekkel, kudarcokkal, megpályázott (és visszautasított) álláshirdetésekkel, és ha minden jól megy, akkor a költözködés minden örömteli nyűgével.

Mindemellett várom a történeteket azoktól, akik most mennének és azoktól is, akik már kint vannak. Sokan vagytok, és minden történet hordoz tanulságokat, minden történet segít. Szeretném, ha minél többen megírnátok a saját történeteteket, hogy miért mentetek el (vagy miért jöttetek vissza), milyen sikerek, kudarcok értek titeket új életetekben, és azt is, ami hiányzik Magyarországból.

Ha mindemellett (akár egészen praktikus) tanácsokat is tudunk adni egymásnak, az külön öröm.

(Az eredeti bejegyzés ide kattintva érhető el.)