A külföldre költözés sok buktatója közül az egyik legnagyobb szerintem a lakásbérlés. Mégpedig azért, mert az ember általában nem rendelkezik megfelelő helyismerettel, márpedig az elég egyértelmű, hogy még egy adott környék sem jelenthet garanciát a jó döntésre, ami az egyik utcában még csodás, az két utcával arrébb maga lehet a rémálom. Az eheti blogajánlóban ez lesz az egyik téma. Azután kicsit még kirándulósra vesszük a figurát, járunk az angliai Lake District környékén és egy szumátrai vulkánnál is, csak hogy mindenki megtalálja a kedvére valót.
Ha pedig neked is van külföldi lakásbérléses horrorsztorid, írd meg nyugodtan a hataratkeloKUKAChotmail.com címre. Szerintem sokat lehet ezekből tanulni…
Vágjunk hát bele a lakásbérlésbe, és Isten ments, hogy általánosítsak, szóval a helyszín ebben az esetben Spanyolország, azon belül is Alicante, aki bérel pedig Tucano. Nem is egyszer bérel, hanem kétszer is, elgondolkodtató tapasztalatokkal gyarapodva (és gyarapítva az olvasókat is). Mielőtt elfelejtem, egy teljes család költözik, két gyerekkel és kutyával.
„Az első és legnagyobb hiba lakásbérlésnél országtól függetlenül a kapkodás. Spanyolország nagy, az árkülönbségek óriásiak. (…) Hiába voltam elővigyázatos és tettem egy próbakört a család teljes átköltöztetése előtt, egy hét nem volt elég arra, hogy rendes helyet találjak, de kb másfél órával a gép indulása előtt megtaláltam a „megfelelő” bérleményt.
Addigra már felhívtam netről vagy 150 lakást, de vagy valami nem stimmelt vagy nem fogadták el a kutyát. Megnéztem egy hét alatt mindent, egész nap kutyagoltam fel és alá a városban figyelve a táblákat meg cetliket, de semmi.
Aztán (mint említettem), az utolsó nap még sikerült valamit oldanom, ami elég kétségbeesett helyzet volt, mert utána Alicantéból haza Máltára és onnan két hét múlva indulás vissza a lehet legcigánykaravánabb megoldással.
A ház Alicante teherkikötőjére néz, szerényen első sor, de már jócskán kint a forgalmasból, havi 550 jó királyi euró, kutya jöhet, 8. emelet. Kipróbáltam a sütőt, a frigót, a légkondicionálót, a bojlert. Kilátás rendben, koszos rendesen, de majd azt megoldjuk.
Szóval megérkezünk és ahogy belépünk a lakásba, valami olyan ocsmány bűz fogadott, hogy neki lehetett volna támaszkodni. Természetesen a budiból jött, ami viszont nagyjából tiszta volt.
Viszont így derült ki, hogy Alicantéban gyakorlatilag nincs is csatornázás, hanem a 2500 fős megalakótelepeken szippantóskocsival viszik a szart, ami előtte azonban annyira felgyűlt a mi urbákban, hogy a nyolcadikon is penetráns büdös volt. Semmi gond, kémiai háborúval nagyjából elejét lehetett venni a dolognak.
Viszont, ha bekapcsoltuk a sütőt és mondjuk be volt dugva a frigó, akkor lecsapta az áramot. Ha fürödni akartunk, akkor a bojler miatt mindent le kellett kapcsolni. A légkondi önmagában azonnal lecsapta az egészet.
Persze felhívtam a lakás tulaját, egy kedves és elegáns madridi professzornőt (tisztességtelenségben megőszült kéjnő a továbbiakban). Aki elmondta, hogy előttünk egy ember lakott ott és sosem volt ilyen problémája.
Ó, hogy rohadna rád, de mi négyen vagyunk és ez egy 3 szobás lakás, tehát ez a baj, hogy nem emeled meg a „potenciált” és NINCS elég áram. Akkor talán nagysád intézkedjen, hogy legyen áram.
Na, ez pont 600-800 eurójába került volna, mert át kellett volna húzni a lakásba bejövő kábelt, ami potom 30 éve funkcionált, csak közben feltalálták a légkondit például, amit be is szereltetett, de minek? Na, mindegy, végül is nem volt hajlandó a fejlesztésre. Fizessem ki én, de nem vonható le a bérleti díjból.
Mondjuk neki, hogy akkor csá, hoci vissza a kauciót, van még két hetünk a hónapból, amit ugye előre kifizettünk, aztán megyünk. Hogy ő nem adja vissza a kauciót, mert meg sem kapta és mi becsempésztünk egy kutyát a lakásba, mert erről neki senki sem szólt. Csókolom, a blöki még a szerződésben is benne van. De azt ő nem olvasta, hiába írta alá, az így nem érvényes, hív rendőrt.
Mégsem dobhattam ki a nyolcadikről, pedig remek megoldás lett volna.
Akkor ingatlaniroda, ahol elmondták nekünk, hogy ők pénzt nem adnak vissza, tehát neki (a vén satrafának) kell odaadnia nekem a kauciót. A fillérszekszuáló szatyor végül az elköltözés előtt 1 nappal adta vissza a kauciót.
Tehát volt majdnem 2 hetünk új lakást keresni, de pénzünk nem, hogy ki is béreljük, mert ugye kaució még a nyanyánál. Mivel a kölkök már a környéken jártak iskolába, maradnunk is kell ebben a barrioban (környéken).
Természetesen senki sem engedte, hogy kutyával menjünk (pedig ritka fegyelmezett, meg jófej jószág), de aztán két nappal az utcára kerülés előtt megint sikerült megtalálnunk egy jónak tűnő lakást, igaz egy százassal drágábban, de a kert zseniális.
Lakásbérlés 2.
Novemberben költöztünk be, szemben focipálya van, az utolsó edzés este 11-kor kezdődik, kicsit idegesítő, de ez van. Viszont itt már fizetni kellett az ingatlanosnak egy hónapot felesben a tulajjal.
Azt mondjuk nem közölték, hogy ősztől a túlzsúfolt Mediterrán-sztráda egyik új levezetőjét pont a csöndes utcánka vezetik majd be, de ez ugye még arrébb van.
Majd áprilisban mindenfajta hadüzenet nélkül megtámadtak a csótányok. Nem egy, hanem rengeteg: bent a ruháink közt, a budiban, a folyosón, mindenhol. Ismét kezdődhet a kémiai háború, teljesen eredménytelenül.
Majd kihívtuk a hivatalos csótányírtót, aki miatt egy éjszakára el kellett utaznunk családostul Cartagénába fesztiválozni, de ugye áldozatokra mi is hajlandók vagyunk.
Innentől kezdve ugyanúgy jöttek a csótányok, de megdöglöttek a padlón, így reggelente nem fürge, hanem haláltusájukat vívó mocskok remegtek a padlón. Mit ne mondjak, nem arattunk teljes győzelmet és elkezdtük keresni az új lakást.”
Hogy a harmadik lakásbérlés most hol tart, kiderült az eredeti posztból, amit itt olvashattok el.
A legszebb fekete bárány
Maradjunk még Európában, de tegyük át a székhelyünk Angliába, ami (mint tudjuk) nem csak Londonból áll. Olyannyira nem, hogy még a London Budapest Metro blog szerzője is fogta magát és elment a Lake Districthez (-be, a nem megfelelő törlendő) kirándulni.
„Az észak-nyugati Cumbria tartomány (vagy megye, vagy minek nevezik a közigazgatási területeiket) 2.5 óra alatt kényelmesen olvasgatva, helyjeggyel megközelíthető az Euston vasútállomásról, ha elalszunk, Glasgowban tesznek ki a vagonból.
Egy ideig az angol táj nem túl ingergazdag, de a második óra végére kezd Hegylakó feelingünk lenni. Lassan fordítottan arányos lesz az egy négyzetméterre eső emberek/birkák száma, kifejezetten előnyös módon (van egy sanda gyanúm, hogy ha az érettségi eredményeibe bevonnák a nemzeti juhállományt, javulna az országos átlag
Arra fogadnék, hogy nincs mega Holiday Inn 50 mérföldes körzetben, ha valami befektetőnek meg is fordult a fejében, azt valószínűleg még projektprezentáció előtt megetették a disznókkal, pusztán érdekvédelemből.
Szezon közepén a sok kis vendégház, panzió, bed and breakfast fogadó ablakában ott fityeg a No Vacancies táblácska, tehát ezek a kis családi szálláshelyek tömve üzemelnek.
Én egy nagyon egyszerűt választottam Windermere-ben, kb. £130 három éccakára, aranyosan kidekorált, jól karbantartott viktoriánus ház, ahol a házaspár, élén a mufurc fejű, de a reggelidért rohanó férjjel úgy kezdi, hogy előránt pár térképet, majd rohamkurzust tart, hová érdemes elmenni és bekarikázza a buszmenetrend közepén az ideális járatot, csak Neked, csak este fél tízkor. A reggeli Full English Breakfast, kell az a kalória, nem aszfaltozott sétálóutcák várnak ránk. (...)
Az úthálózat remek, busszal (napijegy £10), autóval eljuthatunk bárhová, onnan pedig gyaloggalopp a tóvidékre és idilli városkáikba. A megfelelő lábbeli mellett esőkabát is ajánlott, Anglia legcsapadékosabb vidékén járunk.
Ennek megfelelően a gyep mélyzöld, a fű sarjad, s úton-útszélen mindenféle hasított patás jószág legelészik, mit sem sejtve a helyi döner kebabos rossz szándékairól.
Juhok és báránykák szerteszét, kis pufók falatkák, pulikutya sehol, kerítés gyanánt a hegyvidéket behálózó kőfalak szolgálnak. A technikát dry stone walling-nak nevezik, minden malter és ragacs nélkül húzták fel e falakat mesterien – egy kamikaze bika talán kárt tehet bennük, de amúgy állnak, mint Katiban a ded, tetejük-oldaluk befedi a kétujjnyi vastag puha moha és valami elmondhatatlan ősi hangulata van az egésznek, ahogy úgy girbe-gurbán szaggatják a tájat
Turistautak végig kiépítve kiváló panorámával, kis táblákkal, matricákkal, eltévedni még nekem is nehéz volt, csupán egyszer éreztem, hogy betereltek a málnásba, ám amíg nagy ívben elkerüljük a teheneket (feketék vagy barnák, monoszínek, nem holstein fríz), addig békés együttélésben caplathatunk el a következő faluig.
Lake District jó része a National Trust gondozása alatt áll és rendre kis reteszes kapukkal zsilipezik tele az ösvényeket. Jódolgomban elkezdtem számolni, hány különböző reteszmegoldást találtak rá (jó féltucatot), s a túrázók lelkiismeretesen nyitják-zárják a kisajtókat (biztos helyi sport a nyitogatás-húzogatás, de akkor miért nincsenek hatgyermekes családok?).
Ha ki is tévedünk a kacskaringós országutakra, az autók kikerülnek, itt senki nem idegbeteg, nem rohanunk, nem kapkodunk.
Aki a Bárányok hallgatnak-on nőtt föl, az a Herdwick barit imádni fogja. Ilyen cukker juhokat rossz emberek nem tenyészthettek ki, olyanok, mintha mindig mosolyognának, a kicsinyeik feketén születnek s aztán kifakulnak, mint Jacko, gyapjuk pedig szívós, jó minőségű.
A fajta fennmaradásában fontos szerepet játszott Beatrix Potter írónő, egykori lake district-i lakos s birkatenyésztő, nem mellesleg a Peter Rabbit és egyébb mesék megalkotója, továbbá elsőrangú gyermekkönyv illusztrátor.
Háza ma múzeum (Hill Top) és zarándokhely – tudniillik Peter Rabbit és barátai az olyan egy normál családból származó angolnak, mint nekünk a PomPom, a Vuk és a János Vitéz egybegyúrva.
Cumbria lényegében hegyek és tavak mozaikja, van, aki unalmasnak találja az ilyet, van, aki nem tud betelni a látvánnyal. Csak még egyszer körbenézni, most utoljára fölmászni oda, és csak menni, menni, menni, amíg a lábunk már őzike módra nem remeg, s akkor megint menni még egy kicsit, ekkor már fenekünk megkérdezi, fogjuk-e még használni az idén ülésre vagy már csak dekorációs szerepet kap, na ezután tehetjük meg az utolsó 3 kilométert.
Biztos vannak wellness szállodák is és gasztro körutak, de én asszondom, masszíroztatni és zabálni a sarki thai-oknál is tudunk. Ősszel szeretnék visszamenni, hogy a rozsdás színekben is gyönyörködhessek, mert ha nosztalgikus hippinek tűnök, ám legyen, de Lake District, ez a netten vadregényes vidék, hosszú idők óta talán a legszebb hely volt, amit láttam.”
A teljes posztot is érdemes elolvasni, nem is beszélve a képekről – szóval kattintás ide!
A gyilkos vulkán fiának tetején
Akinek Spanyolország és Anglia nem lett volna elég, az most kapaszkodjon, mert megyünk Szumátrára, méghozzá a Krakatau vulkánt (pontosabban annak „gyermekét”) nézzük meg egy kicsit közelebbről a Zol-Indonézia blognak hála. Hajrá!
„A Krakatau (egyes forrásokban Krakatoa) egy vulkánsziget (volt) Jáva és Szumátra közt a Szunda-szorosban, cirka 40 kilométerre a szárazföldtől. Jóllehet, fontos kereskedelmi útvonalon feküdt, mégis néptelen maradt az idők során, senki nem akart ideköltözni, túl veszélyesnek találták...
Kevésbe volt mókás viszont a Krakatau 1883-as kitörése, amit már május óta előre jeleztek kisebb robbanások, némi hamueső és rengések, a fő kataklizma azonban augusztus 26-27-én következett be, melynek keretében a sziget több nagyobb robbanás keretében gyakorlatilag szétrobbant.
A legnagyobb robbanás volt állítólag a legnagyobb hanghullám, ami az emberiség történelmében eddig keletkezett: ha valaki 16 kilométernél közelebb tartózkodott volna a zajforráshoz ekkor, azonnal megsüketül. A pukkanást még Mauritius és az ausztáliai Perth partjainál is lehetett hallani.
A robbanás erejét 200 megatonnásra becsülik, ez nagyjából tizenháromezerszerese a hiroshimai atombombának. A Krakatau kitörését és szétrobbanását óriási szökőár követte, mely Nyugat-Jáva partjait volt, ahol 46 (!) méter magas hullámokkal érte el és tarolta le.
A hamueső és cunami nemcsak a környékbeli szigetek lakóit ölte meg, hanem komoly pusztítást végzett Szumátra és Jáva partvidékén is, összesen több, mint 36 ezer áldozatot követelve. A légkörbe jutó rengeteg hamu miatt a hőmérsékletet világszinten 1,2 Celsius fokkal alacsonyabb lett a kitörést követő pár évben.
És a történetnek még nincs vége, ugyanis 1930-ban a Krakatau helyén kibukkant a tengerből egy „bébivulkán”, amit a leleményes nép el is nevezett „Anak Krakatau”-nak (’Krakatau gyermeke’). Ifj. Krakatau azóta szépen cseperedik: minden évben átlag 5 métert nő, és köszöni szépen, jól van, s vulkanikusan aktív.
2013-ra az Anak Krakatau akkorára nőtt, hogy már az én látóterembe is bekerült, elkezdtem hát kutakodni, miképpen nézhetném meg magamnak. Arra számítottam, hogy nem lesz egyszerű menet odajutni, arra azonban nem, hogy (a földrajzi elszigeteltsége miatt) látszólag csak méregdrága package holiday keretében van lehetőség a Krakatauhoz utazni.
Már épp kezdtem elszontyolodni, mikor a sors a segítségemre sietett: egy kedves jakartai ismerős hívta fel a figyelmemet egy Krakatau-útra, amit fiatal indonézek szerveznek fiatal indonézeknek.
Nos, fiatal kis jóindulattal tán még vagyok, indonéz már annyira nem, az azonban, hogy a 3 napos túra így kevesebb, mint egytizede a „bulé package holiday” sávnak, menten meggyőzött, így hát minden indonéz nyelvtudásommal felvértezve beneveztem, és meglepetés buléként/egyetlen fehér emberként megjelentem az indulás éjszakáján a nyugat-jávai Merak kikötővárosában, ahonnan a bazi nagy komp indult Szumátrára.
Jóllehet, a Krakatau csak 40 km-re van a szárazföldről, az odajutás meglehetősen időigényes. Első körben Jáváról elkompoztunk Szumátrára (ez volt vagy 6 óra).
A szumátrai Bakahueni kikötőből elverekedtük magunkat valami buszvégállomásra hajnalban, ahol népes (kb 30 főt számláló) kis csapatunk angkotokban (szétvert kisbuszok) szállt, hogy 1-2 óra újabb zötykölődést követve megérkezhessünk egy újabb, Canti nevű kikötőbe, ahol halászbárkára szálltunk, és pár óra andalító hajókázás következett Sebesi szigetére, ahonnan az Anak Krakatau már csak egy kecskeugrás.
Valójában korántsem olyan halálos a helyzet jelenleg az (egykori) Krakatau környékén, bár azért van abban valami morbid, ha az ember ott üdül, ahol anno tízezrek haltak szörnyet.
Látogatásunk utolsó napjának hajnalán felkerekedtünk, hogy bevegyük az Anak Krakatau-t (ami amúgy Sebesi szigetéről pont nem látszik, szóval már mindenki nagyon izgult).
Azt nem tudom mondjuk, miért kellett ehhez hajnali 2-kor kihajózni. Az egy dolog, hogy itt Indonéziában a több ezer méteres hegyeket éjjel szoktuk mászni, hogy napfelkeltére a csúcsra érjünk, mert a kora reggeli órákban már befelhősödhet a csúcs. De egy 400 méteres „kupacnál” ez a veszély csak nem fenyeget annyira. Na, mindegy, az éjszakai bevetés emelte az esemény hangulatosságát, és végül is a ringatózó hajón is remekül lehet hunyni, tehát nem panaszkodtam.
Némi ringatózás után pitymallat előtt meg is érkeztünk Krakatau Gyermekéhez. Természetesen az indonéz turisztikai elvárásoknak megfelelően a vulkánsziget „kikötőjében” már van is egy CAGAR ALAM KRAKATAU („Krakatau Természetvédelmi Terület”) óriásfelirat, csoportképekre idealizálva. Minden indonéz turistában van ugyanis egy (nem is annyira) rejtett óriásfelirattalfotózkodó-fétis.
Mivel az Anak Krakatau nem túl magas ugye, ezúttal én is úgy döntöttem, hogy követem a tradicionális indonéz hegymászási technikát, és vietnámi papucsban csattogok fel a hegyre. Tényleg csodálatos élmény, de azért egy háromezres csúcsot nem vállalnék be ilyen lábbelivel.
A szállásra visszaérve már csak a pakolás maradt hátra, aztán neki is veselkedtünk a viszontagságos útnak haza Jávára. A kompon aztán már összeszokott társaságként beszélgetett és hülyéskedett a csapat, ki-tud-többet-Indonéziáról kvízjátkot játszottunk, az indonézek készítettek még párezer fotót, én pedig alighanem napszúrást diagnosztizáltam magamon.”
A teljes (ennél jóval hosszabb és részletesebb írást sok-sok képpel) itt találjátok, ne hagyjátok ki!
HÍRMONDÓ
Orbán: "Két bajjal kell megküzdenünk"
A magyar miniszterelnök a Visegrádi Négyek tagjaként tárgyalt Angela Merkel német kancellárral. Szerinte az Európai Unió két nagy baja, hogy elvesztette az adaptációs készségét, illetve a már létező szabályait sem tartja be. Orbán Viktor javaslatokkal is előállt, amikről itt olvashatsz többet.
Nincs már idénymunkás sem
Nem kevés ember, akár 80 ezer idénymunkás is hiányozhat a zöldség-gyümölcs ágazatból. Ennek következménye, hogy egyszerűen alig van ember, aki leszedné a paradicsomot, uborkát vagy az almát. További részletek itt.
Kell havi 560 euró a semmiért?
A finn kormány jövő januártól próbaképpen vezetné be azt, hogy havi 560 eurót, azaz mintegy 170 ezer forintot juttatna egy kiválasztott reprezentatív csoportnak. A tervek ennél persze jóval messzebb mutatnak, hogy merre, azt itt olvashatod el.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek