Ma egy négy éves történet akkor elejtett fonalát vesszük fel, Anikó akkor írta meg levelét, amiben tulajdonképpen tanácsot kért tőletek, menjen-e vagy maradjon. A döntés sokára született meg, de most nekivágott a régen vágyott Angliának. Mielőtt azonban megnéznénk, hol tart most, kicsit visszatekerjük az idő kerekét egészen 2012 júliusáig. (A fotókért köszönet a szerzőnek.)
„Öt éve dolgozom, jelenleg magyar átlag feletti fizetésű állásom van (IT), két diplomám, melyek ugyan nem kapcsolódnak a mostani állásomhoz, bár abban a szakmában is eltöltöttem 2 évet. Angolul jószerével anyanyelvi szinten beszélek, németül szintén felsőfokon. Saját, tehermentes lakásom van, valamint bőséges pénzkeret a bankszámlámon. Másként: NEM a nyelvtanulás vagy a pénz motivál a külföldre költözésre...
Inkább az, ami körülvesz. A napi mérgek (nem részletezem, megtették mások, másutt), érzékeltetésül: amikor 2-3 kéregető próbál meg lehúzni, ha netán mosolyogva sétálnál az utcán vagy amikor hivatkozási alap lehet egy vitában, hogy te "csak" nő vagy/ fiatal vagy/ öreg vagy/ hisztis vagy, stb. Minden ami "köz", az automatikusan igénytelen, lepattant, egyeseknek itt minden "alanyi jogon" jár - nekem a pénzemért is nulla szolgáltatás jár, meg esetleg a szám...
Ami azonban a legfontosabb: úgy érzem, megrekedtem. Nem látok perspektívát semmilyen szinten. Sem párkeresésben/ -találásban, sem a saját jellemfejlődésemben, sem szellemileg, de még a materiális dolgok szintjén sem - ti. miből lesz nyugdíjam, eláshatom-e magam majd kisgyerekes anyaként ha odakerülök, elveszíti-e az összegyűjtött vagyonom/ ingatlanom minden értékét ha az aktuális kormány épp megshortolja a forintot...
Nem fejlődik körülöttem az ország (inkább süllyed), én pedig lassan hozzászürkülök. (Minden értelemben, de talán a jellemváltozás a legijesztőbb mind közül). Ezek a dolgok persze évek óta foglalkoztatnak, de mostanára már napi szinten: Mit keresek én itt? Ha itt ennyire vittem, vajon hol tartanék most, ha évekkel ezelőtt elhagytam volna az országot?”
Ez volt tehát lassan négy éve, 2012 júliusában (a teljes írást itt érhetitek el). Most megkerestem őt megint, hogy ha van kedve, mondja el, hol tart most az élete, milyen döntést hozott. Íme:
„Ülök a barátnőmmel egy pesti bárban
…és azt kérdezem tőle (magamtól): Miért menne egy 34 éves nő külföldre, pláne Angliába, most, hogy Brexittel fenyegetőzik a kis-nagy sziget, s különben is delikvensünknek megvan otthon is mindene?
Megfordítja a kérdést: miért NE menne? Hiszen évek óta vágyik oda, nem találja a helyét itthon, folyton repked mindenfelé, se kutyája, se macskája, s mi lehet a legrosszabb forgatókönyv?
Hogy rájön, hogy mégis itthon a legjobb, hazajön és folytatja, ahol abbahagyta? (Persze a barátok nagyobb része ekkorra már házas, vagy felfalta őket a munkájuk...). „Itt az álmod, kicsi, nézd meg közelről!” Ezen felbátorodva...
...ülök a kanapémon
Kosztümben, sminkben, a laptop felpakolva pár doboz tetejére (a megfelelő kameraszög miatt), a világítás is belőve, notesz a kezemben, a kedves ötvenes brit férfi a túloldalon lelkesen mutatja be a leendő kollégákat, ha és amennyiben, mert a vezetésnek is jóvá kell hagynia, s persze nekem is jogomban áll dönteni, hogy... (Ez már a harmadik kör, volt egy húszperces csevej, egy 90 perces tömény technikai interjú, s most a 'levezető kör').
Ők már rég eldöntötték, hogy igen, én még itt tipródok belül, kifelé persze mosolygok magabiztosan. A kollégák kedvesek, a fizu jó, a termék is érdekel, valószínűleg sokat kell tanulnom, mire átlátom, de tanulni mindig is szerettem, úgyhogy...
Ülök anyámmal a konyhában
Hogy jól átgondoltam-e (hja, az elmúlt 10 évben?), hogy akkor mi lesz a lakással, nem merték elmondani a nagyinak, nekem kéne, a kutya folyton ugrál, hogy vegyem fel, apám csak annyit mond: én miattad sose aggódtam, kislányom, menjél, aztán bármi gebasz van, telefonálj...
Ülök a főnökömmel a tárgyalóban
Tudja, hogy nem amiatt megyek el, mert bajom van a céggel, de Temze-partot nem tud csinálni a Duna helyére, aztán beülök még kollégákkal, barátokkal mindenféle búcsúbulikra, valahol számítottak erre, ám (titkon) ők is abban bíztak, hogy lassan leteszek erről az egészről, de nyilván támogatnak a döntésemben, mit iszol?
Ülök a lakásomban
Szorongok, elfog a pánik, hogy mindent elcsesztem, s mit keresek itt a kiszanált ruhákkal, a két táskába gyömöszölt legszükségesebbekkel, a ládába készített virágokkal, a visszaváltandó BKV-bérlettel, a lemondott internettel.
Ülök a ferihegyi terminálban
Valahogy minden könnyű, minden jó lesz, ez is csak egy hosszúra nyúlt nyaralás, egy kaland, csak most van feladott poggyász is.
Ülök Sz-nél a readingi ház kanapéján
Most érkeztem, de másnapra már 3 lakásnézés van beírva a naptárba... Leendő landlady-m méreget, kérdezget, három nap múlva már egy üveg borral nézzük újra a GoT 5. évadát.
Ülök a slough-i JobCentre-ben
Én vagyok az egyetlen ügyfél fullsminkben, kosztümkabátkában, pislog is rám az erősen szótagoló ügyintéző, amit először nem tudok hová tenni, majd amikor elmegy fénymásolni és belehallgatok a köröttünk lévő kis kabinokban zajló beszélgetésekbe, világossá válik minden...
Az én interjúm kemény negyed órát tart, a baloldali bolgár fiúé (tolmáccsal) vagy félórája megy és még csak az 5. pontnál járnak, a jobbomon ülő, közel-keletinek kinéző, zokogó, albán útlevéllel próbálkozó lány pedig valószínűleg nem jár sikerrel (azért írom, hogy próbálkozó, mert az ügyintézők beszélgetéséből elkaptam azt a részletet, miszerint evvel a - feltehetően hamis - albán útlevéllel a héten már harmadszorra próbálkoztak, az aláírás sose stimmelt).
Vannak még itt feketék is, akik épp azt mesélik, hogy miféle háborús / nemi erőszak elől menekültek ide, az ügyintézőt az egész hidegen hagyja, hogy hol az útlevél, azt kérdezi, vagy ötödjére és egyre ingerültebben.
Mögöttem egy kelet-európai sorstárs, szláv akcentus, annyi bizonyos, láthatóan felét sem érti a kérdéseknek, de mindent megköszön és mosolyog. Én feszengek csendben, nem is értem, mi jogon aggódok én bármiért is (ha állás és proof of address van, onnantól minden van!), emellett a kosztümkabátka is kezd meleg lenni.
Ülök egy angol kertben
A Temze partján, kezemben tea (tejjel, ahogy az angolok isszák, meg én is), a nap süt (végre), a színek teljesen mások mint otthon, mégsem érzem idegennek ezt a helyet, vörösbegy landol mellettem 10 centire, nézegetünk át a sövény felett.
Öt és fél kilométert gyalogoltam idáig az angol tájban (a városon gyakorlatilag átmegy a Thames Path), eljöttem a kibelezett Gasworks mellett is, a pakisztáni negyed mentén, 10 perc után már erdő, mező, no meg a folyó.
Az angol kertecskéből átlátni George Clooney kastélyára, az egykori idilli kis Sonning falucska mára gyakorlatilag gazdagisztán lett, a templom meg a pub azonban mindenki előtt nyitva áll.
Itt érzem talán először, hogy ez - itt és most - jó nekem, s talán mégsem csináltam akkora hülyeséget avval, hogy idejöttem. Persze ezek most még csak a „mézeshetek”, később derül csak ki, hogy a mosolyok mennyire igaziak, a kerületek közti társadalmi szakadék valójában mekkora, s hogy tényleg be tudok-e tagozódni ebbe városokból, kiskertekből, nyelvjárásokból, sirályokból, Poundlandekből, irodaházakból és pubokból összeálló masszába, ami röviden: Anglia.”
HÍRMONDÓ
Végül jöjjön ma is az elmúlt egy-két nap érdekes hírei közül egy kis válogatás (a teljes cikkeket a beillesztett linkekre kattintva olvashatjátok el).
Kezdjük azzal, hogy egyre több külföldi vesz Magyarországon ingatlant, ami egy érdekes és egyre erősödő jelenség. Ráadásul a Miniszterelnökség adatai szerint a külföldi tulajdonosok között sok a nem uniós tagállamból érkező. A négy leglelkesebb befektető nemzet a kínai, az orosz, az ukrán, és az izraeli.
Míg 2014-ben összesen 1815 külföldi vett magyarországi ingatlant, addig tavaly már 2708-an voltak, ami ötven százalékos emelkedés. Az adatokban nincsenek benne az uniós tagállamok polgárai, hiszen ők szabadon vásárolhatnak lakóingatlanokat Magyarországon, bár az unión kívüli állampolgárok is viszonylag egyszerűen juthatnak hozzá ezekhez.
Az Otthontérkép vezető elemzője szerint a vevők elsősorban befektetési céllal vásárolnak, de vannak tartósan külföldön élő magyarok is, akik külföldről vesznek magyarországi ingatlant, ők viszont nem feltétlenül jelennek meg a statisztikában.
Távmunka a határátkelés megoldására?
A munkavállalók 53 százaléka teljes mértékben, 30 százaléka pedig inkább támogatja a távmunkát, míg 3 százalékuk egyáltalán nem dolgozna így – derül ki a Profession.hu állásportál idén márciusban készített, és a minap bemutatott, nem reprezentatív felméréséből.
Martis István ügyvezető igazgató elmondta: a munkaerőpiacon tapasztalható strukturális problémák megoldását, ezen belül például a munkaerő kivándorlását is segíthetné a távmunka terjedése.
A felmérés szerint a válaszadók 46 százaléka szívesen dolgozna távmunkában, de 43 százalékuk úgy látja, hogy - ahol dolgoznak - a cég tevékenységéből adódóan nincs rá lehetőség, 30 százalékuk pedig az atipikus foglalkoztatáshoz szükséges vállalati kultúrát hiányolta. A megkérdezetteknek csupán 12 százaléka jelezte, hogy van vagy volt tapasztalata a távmunkáról.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek