A címben feltett kérdés képes hatalmas indulatokat kiváltani, ami persze nem is csoda. A felvetés még izgalmasabbá válik majd a második generáció (azaz a már külföldön született gyerekek) esetében, hiszen mint a mai ajánló egyik szerzője is megjegyzi: az Ausztriában született, de aztán Magyarországon 3 évet élt, majd immár lassan ugyanannyi ideje Gibraltáron élő gyermekének vajon melyik a hazája? Egyáltalán: fontos kérdés-e ez? Miközben ezek töprengünk (és feltételezem: vitázunk is majd), megismerkedünk egy költözködés első lépéseivel és egy 60 éves holland nyuszival is.

(fotó: Monisha Pushparaj)

Kezdjük tehát a multikulti szubjektívvel, amiről Schrammel Ivett ír a Pszichológus Online című blogján. (Ő már korábban itt, a Határátkelőn is írt.)

„Érezheti magát valaki jól, sőt „otthon” külföldön és érezheti magát magyarnak, lehet fontos számára a magyarsága és a hazája. Ez a két dolog nem zárja ki egymást.

Magyarnak születtem és életem végéig magyar is maradok. És közben gibraltári is lettem. Magyar vagyok és gibraltári. Nem érzem, hogy választanom kellene.

Mint ahogy nő vagyok és anya. Mert nőnek születtem, életem végéig nő is maradok. És közben anyává lettem és életem végéig az is maradok. Nem kell választanom közöttük.

Az sem mindig egyértelmű, hogy hol van az ember hazája. Ott van például az én legkisebb lányom, aki Ausztriában született, ott is töltötte élete első fél évét. Élt Magyarországon három évet, Máltán néhány hónapot és Gibraltáron két és fél évet, s jelenleg is itt élünk. Hol van az ő hazája? És a hozzá hasonló, sok országot megjárt gyerekeké? Én azt gondolom, hogy ott, ahol ők legbelül érzik...

Gyakran felmerül a kérdés, hogy mi lesz a külföldre kerülő gyerekekkel, akik egy másik országban fognak felnőni. Elveszítik-e a magyar identitásukat? Elveszítik-e az anyanyelvüket? Emiatt felesleges aggódni. Egy gyerek nem tudja elveszíteni az anyanyelvét: ha a szülők megfelelő mennyiségű és minőségű időt töltenek vele, természetesen az anyanyelvükön.

Az én gyerekeimnek magyar az anyanyelve és évek óta angol nyelven tanulnak az iskolában, angol nyelvű környezetben élve. Mára kétnyelvűvé váltak: az iskolában és a helyi barátaikkal természetesen angolul beszélnek, otthon magyarul beszélünk egymás között. Ha angol nyelvű vendégünk van, akkor pedig angolul, hogy ne rekesszük ki őt a beszélgetésből, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe.

Mint ahogy a gibraltáriak is – akik egyébként egymás között a spanyolt használják elsősorban, vagy a llanitot, a helyiek sajátos angol-spanyol keverék nyelvét – átváltanak angolra, ha megjelenek egy társaságban, mert tudják, hogy ez az egyetlen, mindkettőnk által ismert nyelv. Én ezt egy nagyon kulturált, befogadó gesztusként értékelem a részükről. (...)

Azt gondolom, hogy ez a nemzetközi környezet, maga a külföldi lét, nem vesz el semmit a magyarságtudatukból, sőt talán a későbbiekben még fontosabbá is válik ez a számukra – ahogy erről olyan sok külföldön élő magyar beszámol.”

A teljes írást ide kattintva olvashatjátok el. 

Mi megyünk!

A határátkelés egyik kulcsfontosságú pillanata a megfelelő lakás megtalálása. Ez gyakran nem is olyan könnyű, hiszen kis túlzással ahány ország annyi szokás, ráadásul a magyar rendszerhez képest a legtöbb szigorúbb. Például a svájci is - erről szól a Feljegyzések Svájcból blog legutóbbi írása.

„Ami eddig csak terv volt, most már valóság. Költözünk Zürichbe, méghozzá szeptember 1-jén! És bár tudtuk, hogy ha van lehetőség, gyorsnak kell lennünk, de azt mi sem képzeltük, hogy ilyen gyorsan fog menni a lakás megtalálása. (...)

Kicsit szokatlan volt mindkettőnknek, hiszen ennyire spontán - én legalábbis nem emlékszem - még sosem utaztunk (mióta pedig szülők lettünk, főleg nem), ráadásul a gyors döntésektől az egész szituáció rémesen komollyá kezdett válni.

Hát még visszafelé! Péntek délután repültünk, szombaton reggel megnéztük a lakást, amibe bár bele lehet kötni, mi nem tettük, majd este vissza Budapestre. És bár első blikkre igent mondtunk magunkban a lakásra, a hazafelé úton is csak erről beszéltünk. Jó lenne-e, ez tetszik, az nem stb.

Végül úgy döntöttünk, hogy hétfőn jelezzük az ügyintéző felé, hogy igen, megpályázzuk a lakást (nem mi voltunk az egyetlen jelentkezők rá). Na innentől vált izgalmassá a dolog. Szerdáig kellett - volna - választ adnunk, így a hét végére vártuk a visszajelzést, de már kedden délelőtt hírt kaptunk: a lakás a miénk!”

Minden továbbit az eredeti posztban, ide kattintva olvashattok el.

Egy 60 éves nyúl

Méghozzá a hollandiai Utrechtből. Nijntje nem csak a hollandoknak lehet ismerős (angol nyelvterületen és Japánban például Miffy néven népszerű). Hírességére jellemző, hogy születése óta 32 könyvben szerepelt, ezeket 85 millió példányban adták el több mint 50 nyelven - írja a Hollandokk oldal.

(fotó: Rob Noble)

„Nijntje Utrechtben született, lévén, hogy alkotója, Dick Bruna utrechti lakos volt. A város meg is becsüli híres szülöttjét. Az Utrecthben járó eddig is beleütközhetett bárhol és bármikor, most azonban - a megalkotásának 60-ik évfordulóján -, hihetetlen számban, méretben, színben találkozhatunk szobraival, képmásaival. A hivatalos születési dátum egyébként 1955. június 21-e. Formája eddigi 60 éve alatt - apróságokban persze -, de többször változott.

Het nijntje-pleintje néven saját teret is kapott, ahol a nyuszi szobra is áll, ami Marc Bruna, Nijntje megalkotója fiának műve. Nijntje első kalandjait egyébként pont az ő szórakoztatására készítette apukája, melyhez az ötletet szimplán a kertjükben ugrándozó nyuszik adták.

Persze nem csak Utrecht fejezi tiszteletét, szeretetét gyerekkori kedvencének, hanem egész Hollandia. A szülinapi nyulak vándorolnak az országban, útjukat a nijntjeartparade.nl oldalon tudjuk követni. Az évfordulós alkotásokat ismert művészek készítették.”

A teljes írás itt olvasható.

A moderálási alapelveket itt találod.