A mai egy igazán rendhagyó poszt lesz, ugyanakkor nem sokat gondolkodtam azon, helye van-e a blogon, hiszen beszippantott a történet, ami 1968-ban kezdődik és végigvisz minket több évtizeden. Szerzője, Móni tavaly már jelentkezett egyszer, most pedig úgy döntött, hogy a felemás tapasztalatok ellenére leírja, hogyan nézett ki egy határátkelés bő négy és fél évtizeddel ezelőtt.
(A kép illusztráció)
„Vannak még talán olyanok, akik emlékeznek tavaly májusi posztomra, amiben többnyire arról próbáltam írni, hogy miért jöttem haza nyugdíjba angol férjestül majdnem 40 évi angliai élet után és, hogy miért élvezzük mindketten a magyarországi életet.
Kaptam is hideget-meleget a kommentekben, hogy könnyű nekem az angol nyugdíjjal, stb, stb. Hihetetlenül sokkolt a sok agresszív támadás és rosszindulatú feltételezés, amiből kifolyólag aztán teljesen ki is szálltam a Határátkelőből egy darabig.
De ez csak egy rövid ideig tartott, mert hamarosan megint elkezdtem olvasni a posztokat, a zömük tetszett, de se újabb posztoláshoz se kommenteléshez nem volt kedvem. Aztán ahogy múlt az idő, bejött a moderáció és valahogy a tónus is kicsit javult, megint elkezdtem gondolkodni azon, hogy írjak egy posztot.
Emögött az volt a motiváció, hogy azért a sok “könnyű neked, bezzeg ha 80 ezerből élnél!” komment mellett volt egy pár pozitív is. ctboy valamikor úgy negyed négy körül azon a viharos májusi napon a következőket kommentelte: “Köszönöm a beszámolót. Írd csak meg azt a 68-as Anglia cikket, és azt is hogy milyen volt az élet utána. Nem árt az összehasonlítás a sok egyforma új-Londonos cikk után.”
Szóval, kedves ctboy és bárki más akit talán érdekelnek egy nagymama emlékei az elmúlt 40+ évből, here it goes.
Szobalányként Brightonban és egy nagy találkozás
1968-ban meghívólevéllel mentem ki egy hónapra. Először a volt ELTÉ-s angol egyetemi tanáraimnál laktam, akik egy év magyarországi tanítás után addigra már hazamentek.
Ők segítettek nekem állást szerezni és pár napon belül beköltözhettem egy brightoni tengerparti hotelba, ahol volt egy pici szobám és mint szobalány dolgoztam. Mivel én voltam a legfiatalabb, nekem adták a könnyebb beosztást, így délelőtt ágyat vetni, takarítani, mosogatni kellett, míg délután én voltam egyedül a műszakon, amikor is 5 órai teát meg kekszet, meg sütit kellett felszolgálnom, amit nagyon élveztem.
Aranyos nénik, bácsik sokat beszélgettek velem, így gyorsan tanultam a nyelvet és viszonylag jó dolgom volt. Közben egyik este, mivel soha nem jártam el sehová, egy belga szobalány megsajnált és elvitt egy kocsmába magával. Itt aztán azonnal összeismerkedtem férjemmel, bár ekkor még nem tudtuk, hogy össze fogunk tartozni.
Neki el kellett mennie két hétre külföldre, nekem pedig meg kellett kérvényeznem a tartózkodási engedélyem meghosszabbítását. Nem tudtuk, hogy látjuk-e megint egymást. De aztán jól alakultak a dolgok, én megkaptam a hosszabbítást, ő meg örömmel konstatálta, hogy én még Brightonban vagyok, amikor meglátogatta a hotelt, hogy utánam kérdezősködjön és kit talált a recepción? Engem, akit addigra már recepciósnak is beosztottak.
Jött a világ legjobb ajánlata
Sajnos az a hotel úgy november környékén télre bezárt, így új állást kellett keresnem. Sikerült is, azt a helyet viszont nem szerettem. A kedves, barátságos régi helyem után, itt agyondolgoztattak és nagyon barátságtalan volt mindenki.
A fizetésem is kevesebb lett, így morfondíroztam azon, hogy idő előtt hazamegyek. Január végéig maradhattam volna, de ott maradni már nem volt kedvem. Ekkor jött a világ legjobb ajánlata, jóbarátom, akivel addigra már komolyan jártam, felajánlotta, hogy beköltözhetek hozzá, mivel a napokban kiköltözött albérletéből és egy haverjával osztoznak egy kis házikón, ahova én is beférnék.
Kapva kaptam ajánlatán és valódi romantikus regénybe illő éjszaka kellős közepén szöktem meg a hotelból, mert tudtam, hogy nem engednének el hetekig, ha rendesen felmondok.
Ez karácsony előtt volt, és életem egyik legjobb karácsonyát és januárját töltöttük együtt. Hamar szaladt az idő és eljött január 31-e, amikor is felültem az IL18-ra és itattam az egereket két és fél órán keresztül Ferihegyig. Otthon is bőgtem még vagy egy hétig és csak akkor derült ki az ég lelkemben amikor az első levelem megérkezett Angliából.
Az esküvő a zuglói házasságkötő teremben zajlott le a következő év márciusában, majd minden probléma nélkül megkaptam a konzuli útlevelet és három hónappal az esküvő után 9 bőrönd és egy magyar perzsaszőnyeg társaságában megérkeztem a londoni Viktória pályaudvarra 36 órai vonatozás és három átszállás után.
A nagy izgalomtól a szőnyeget ott is hagytuk a brightoni pályaudvaron, de vagy két óra múlva, amikor visszamentünk érte, még mindig ugyanott volt, ahol hagytuk. Ez manapság már nem így lenne, az tuti biztos. De édes istenem, akkor 1970-et írtak és az egész életem még előttem volt.
Házvásárlás 1970-ben
Férjem egy londoni cégnél dolgozott, nekem sikerült irodai munkát kapnom Brightonban. Ahogy volt biztos jövedelmünk, elkezdtünk körülnézni az ingatlanpiacon.
1970-ben nagyon szigorúan vették a házvásárlást úgy az ingatlanügynökségek és bankok, mint az ügyfelek. Minimum 20%-ot kézpénzben kellett letenni, de hála férjem takarékosságának, ő már összespórolt elég pénzt erre.
A szigorúság arra is kiterjedt, hogy pontosan kellett bizonyítani az éves jövedelmünket, mivel ebből számolták ki, hogy mennyit fog a bank nekünk kölcsönözni.
Általában úgy ment a dolog, hogy a férj nettó jövedelmének a háromszorosát, plusz a feleség jövedelmét adták össze. Ha ez nem volt elég, akkor fuccs a házvételnek.
Végül augusztus elsején költöztünk be házikónkba, amely egy tipikus angol 1903-ban épült sorház volt. 4500 fontba került, ami a mi jövedelmünk határán volt. Viszont volt benne négy hálószoba, pici fürdőszoba (egy lépcsőfordulóból kialakítva!), még picibb konyha és egy nagy nappali / ebédlő.
Borzasztóan kevés bútorral költöztünk be, mivel egy vasunk nem maradt, miután kifizettünk mindent, szinte kongott az épület. Ami bútorunk volt, azt mind használtan vettük és a magas bankkölcsön-törlesztés miatt sokáig nem volt meg a legelemibb kényelemhez szükséges holmink.
Emlékszem, hogy kb. egy évig függöny sem volt az ablakokon, szőnyeg a padlón (kivéve a sok kalandot megjárt magyar perzsát!), és ebédlőasztal híján a mosógép teteje volt az asztalunk. A hűtőszekrény férjem családjától nászajándékként került a konyhába, aminek igazán örültünk.
Volt jövőképünk
Az akkori angliai átlag életszínvonalhoz képest mi szegényebbek voltunk. Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk lakást bérelni, ami talán olcsóbb lett volna és azonnal magasabb életszínvonalat biztosított volna nekünk, mert mi hosszú távban gondolkodtunk.
Szerintem érdemes volt az első években behúzni a nadrágszíjat, mert ahogy ment följebb a jövedelmünk, ahogy sikerült a házat jobban, szebben berendezni, úgy egyre jobban éreztem magam Angliában.
Annak ellenére, hogy házas életem első éveiben jóformán soha nem mentünk sehová, autónk volt, de az nem a miénk volt, hanem a cégé. Üdülni se voltunk évekig és mégis nagyon jól éreztem magam új otthonomban.
Volt jövőképünk és minden reményünk megvolt arra, hogy a biztos alapokra megépítsük azt az életet, amit elképzeltünk magunknak. Rövid időn belül megtanultam jól angolul, csak angolul gondolkodtam és sikerült annyira asszimilálódnom, hogy igazán otthon érezzem magam.
Árak négy évtizede
Akiket a jövedelmek és árak érdekelnek, gondolom, elhűlve olvassák, hogy férjem évi nettó jövedelme, amikor megismertem a hatvanas évek vége felé 1000 font körül volt.
Én akkor a hotelban heti 8 fontot kaptam nettó, mivel teljes ellátást és szállást is kaptam. Egy heti kaja bevásárlás egy személynek 3 font körül volt és egy Brighton - London olcsó retúr vonatjegy 17 shillingbe (85 penny) került.
A hetvenes években valamennyi túlórával már évi nettó 1300 fontnál tartott férjem és én adminisztrátorként egy biztosító társaságnál heti nettó 12 fontot kerestem. Ha lassan is, de kezdtünk jobban élni.
Ha jól emlékszem 1972-ben volt egy meredek inflációs időszak, ami után megint egy kicsit nehezebben ment nekünk, de mivel 1973-ig én is dolgoztam és szerényen / egyszerűen éltünk, így komoly problémáink nem voltak.
Bővült a család
1973-ban és 74-ben született a két fiunk. Azután én otthon maradtam, mivel addigra már éppen csak, hogy, de meglett az egy jövedelemből való megélhetés lehetősége, mivel kiadtunk két szobát egyetemi diákoknak és az behozott annyit, mint az én fizetésem volt.
Egyébként, még ha el is akartam volna menni dolgozni, az majdnem lehetetlen volt, mert Brightonban abban az időben jóformán egyáltalán nem voltak se bölcsődék, se óvodák. Az a néhány államilag dotált hely, ami létezett halmozottan hátrányos helyzetben levőknek volt fenntartva és egy privát óvoda többe került volna, mint amit én bármikor kereshettem volna az akkori képzettségemmel. Így lettem 6-7 évig háziasszony és anyuka. Egy pillanatig nem bántam.
Férjem addigra váltotta a londoni állását és most már regionális üzletkötő volt, aki legalább minden nap hazajárt, bár sok volt a papírmunka is, így sokat nem láttuk. Ezekben az időkben sok TV-t néztem, úgy nyelvtudásomnak, mint az angliai szokások és életmód megértéséhez sokat segített. Még a politikát és a politizálást is megszerettem, és kezdtem aktív lenni helyben.
Sokat jártam az antikváriumokat, ahol nagyon olcsón lehetett könyveket vásárolni és így volt sok olvasnivalóm is. Ahogy a gyerekek iskolába kerültek, regisztráltam egy ügynökségnél és iskolaidőben ideiglenes munkákat vállaltam.
Megint egyetemista
Ez anyagilag sokat segített, míg szabad időmet politikai aktivizmussal és tanulással töltöttem. Heti kétszer jártam a helyi gimnáziumba esti iskolába és lassan jó pár tárgyból (angol irodalom, történelem, matek) leérettségiztem. Amikor az egyik tanév végén elmentünk a tanárunkkal a helyi kiskocsmába meginni a búcsúsöröcskét, a tanár mondta, hogy szerinte nekem van annyi eszem, hogy egyetemre is járhatnék.
Nem akartam neki elmondani, hogy szülőhazámban már majdnem lediplomáztam angol és orosz nyelvből és csak azért nem fejeztem be, mert férjhez mentem Angliába. Elmondta, hogy a helyi egyetemen bevezették, hogy idősebbek is jelentkezhetnek az egyetemre (ekkor voltam 32 éves), nem kell hozzá semmi képzettség, mert írásbeli és szóbeli felvételi vizsga van, aminek alapján döntenek a felvételről.
Így lettem megint egyetemista, ezúttal történelem szakon 1980-ban. A következő évben megtanultam vezetni és spórolt pénzből vettünk nekem egy kis öreg autót, amivel most már 10 perc alatt kint tudtam lenni az egyetemen, nem kellett órákig buszozni és tudtam vinni a fiúkat focira, futóedzésre, zongoraórára stb., stb.
A nyolcvanas évek elején négy év alatt lediplomáztam és elvégeztem a pedagógiai plusz egy évet, hogy taníthassak. Közben férjemnek is elege lett az üzletkötői pályából, és amikor már harmadszorra leépítették és negyvenes éveiben már nem számíthatott rá, hogy munkát kapjon ebben a fiataloknak való hivatásban, ő is úgy döntött (lehet, hogy tőlem kapta el az ötletet!), hogy elvégzi az egyetemet. Ugyanoda és ugyanúgy nyert felvételt, mint én, csak ő földrajz szakot végzett és a tanárképzőt Brighton másik egyetemén végezte.
1985-től 1997-ig tanítottam 7 különböző gimnáziumban Kelet és Nyugat Sussex-ben és Brightonban. Közben munka mellett, levelező tagozaton még elvégeztem a siketek tanításához szükséges külön szakot is és egy pár évig egy bentlakásos siketek iskolájában is dolgoztam.
Az utolsó két évben mozgó kisegítő pedagógusként a legkülönbözőbb iskolákban tanítottam gyerekeket 4 évestől 16 évesig jóformán minden korosztályt.
Újabb váltás
Sajnos az angol oktatási rendszer rohamosan hanyatlott és mindketten arra a következtetésre jutottunk a kilencvenes évek közepe / vége felé, hogy az emberileg kimerítő és lelkileg / intellektuálisan nem kielégítő pedagógusi munka nem igazán nekünk való. Mindketten otthagytuk a tanítást.
Férjem szabadúszóként egy darabig kisegítő tanár volt, közben írt egy könyvet Brighton katonai történelméről és egyre jobban lefoglalta történelmi családfa-kutatási munkája.
Nekem viszont sikerült imádott sportomból a tájékozódási futásból munkát csinálnom. A brit tájfutó szövetségnél lettem sportfejlesztő. Ezt heti 2-3 napban műveltem, közben megtanítottam magamnak egy újonnan kidolgozott térkép készítő computer programot és elkezdtem másodállásban iskolák és kisebb parkok térképeit elkészíteni.
Ezekkel a térképekkel lehetett aztán a helybeli iskolaigazgatókat meggyőzni arról, hogy a tájfutás nagyszerű iskolai tantárgy, amivel nemcsak a testnevelés tanítható, hanem angol, matek, földrajz stb., stb. Ebben férjem is besegített és az új millennium idejére már teljes időben dolgoztunk együtt a térképeken, pedagógusokkal karöltve a tájfutás népszerűsítésén.
Közben én elvégeztem több edzőképzést és megtanultam, hogy hogyan kell másokat kiképezni a tájfutás iskolai tanítására. Ahogy közeledtünk a nyugdíj felé, már olyan széles klienskörünk volt, úgy az oktatásügyben, mint több tucat más szervezeten keresztül, hogy komolyan dolgozhattunk volna (ha bírjuk) 24/7.
Hogy visszatérjünk az anyagiakra, hiszen ez mindig fontos a HÁ híveinek: a házkölcsönt még 1980-ban sikerült végleg visszafizetnünk. Az utolsó félezret az anyukámtól rám hagyott kis örökség adta.
Amikor két pedagógusfizetés volt a háznál, akkor éltünk igazán jól és még mielőtt a két kamasz gyerek kezdett nagyon sokba kerülni. A lakók is megvoltak végig, így már nem kellett minden garast a fogunkhoz verni, de valahogy mi annyira beleszocializálódtunk a spórolós életbe, hogy sokszor hónapokig elraktuk a második tanári fizetést a bankba, mert megszoktuk, hogy kevésből is meg tudunk élni.
Ez a spórolt pénz akkor jött jól később, amikor a magyarországi nyugdíjba menés először szóba jött, de ez már a következő poszt témája.”
Folytatása holnap következik (ha esetleg valaki a Magyarországra költözésre lenne inkább kíváncsi).
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek