Talán elég is, ha annyit írok a mai poszt elé, hogy szerzője Sámán (korábbi posztjait itt, itt és itt olvashatjátok el), aki ezúttal is egy nagyon érdekes írást küldött. Igaz, sámáni hosszúságú, de érdemes elolvasni, mert nagyon jól világít rá arra, hogyan is állnak hozzá a jogokhoz az angol és a magyar oktatási rendszerben, és ezen keresztül persze érdekes képet fest arról is, miben különbözik a két ország demokráciája.

„Az elmúlt évben course representative voltam a collegeban. Kedden és csütörtökön jártunk nyelvtanfolyamra este 7-9-ig, ami a New Ham College felnőttképzési / nyelvoktatási részéhez tartozó állami képzés. Egy fél év után örömmel vállaltam a csoport képviselői megbízatást, mert idehaza középiskolás koromtól kezdve aktívan részt vettem a diákéletben.

Ebben a cikkemben az itteni és az otthoni diákönkormányzati munkát szeretném össze hasonlítani.

Magyar fejjel a college nehezen elhelyezhető iskolatípus. Valahol kevesebb, mint a főiskola, de több mint a középiskola. Itt vannak a középiskolások is 16 éves kortól, érettségit vagy szakmát itt szerezhetnek a hallgatók, de felfelé teljesen nyitott felnőttképzési intézményről van szó.

Nem egy korosztály tanul itt, mint egy otthoni középiskolában, hanem vegyesen a középiskolások, egyetemre készülők és felnőttként az iskolapadba visszaülők. Korosztályilag is nagy a szórás.

A nyelvtanfolyamok miatt keverednek a helyiek és a bevándorlók, ami itt Londonban nem meglepő. Intézményileg az egyetem és college egy szervezetben van, de magyarul inkább az az érzésünk, hogy ezek mellett van egy rövidebb tanfolyamokat szervező része ennek az oktatási kínálatnak.

Mint közösségfejlesztő, a munkámban otthon használtam olyan modelleket, ahol etalonként például az angolszász demokráciát állítottuk szembe a mi probléma felvetési kultúránkkal, így izgatottan vártam, hogy mit produkál egy itteni érdekképviseleti szervezet a napi gyakorlatban.

Hálát adhatok a sorsnak, hogy 42 évesen ott ülhettem egy diáktanács egyszerű tagjaként a klubban és egyáltalán nem voltam kirívó, feltűnő, nem oda való figura. Minden várakozásomat felülmúlta az élő tapasztalat!

A csoportképviselők kb. 4-5 alkalommal ülnek össze egy évben Council /Tanács/ tagjai, és 2-3 kisebb körben is leültünk egymással, vagy bennünket hívnak, amikor a college külsős marketing cége piackutatáshoz kér visszajelzést fókuszcsoportos formában. Az esti nyelvtanfolyamok képviselői is összejöttünk 3 alkalommal az év során.

A legutóbbi nagy összejövetelről hadd adjak egy rövid leírást, mielőtt a magyarországi gyakorlatra rátérek.

Napirend a Diáktanács ülésén

A bő egy órás összejövetelen kb. 5 napirend volt előkészítve írásban. Az első, egy lista, a folyamatban lévő korábban felvetett ügyekről. Valamennyin végig futottunk, hogy a témagazdák lássák, hogy hol áll az ügyük. Ilyenek voltak a listán, hogy hol áll például a wifi hozzáférés technikai előkészítése.

Volt egy visszajelzés kérdőív az oktatás minőségével és technikai hátterével kapcsolatban, amelyet nem először töltöttünk ki. Az intézmény, az egy év alatt, többször is kitöltet minden hallgatóval minőségre, módosítási javaslatokra rákérdező kérdőívet. Az osztály és csoportképviselők egy plusz csatorna a problémák, ötletek felvetésére.

Az év végén újraválasztják a hallgatói képviselőket. Külön elnöke van a college és az egyetem diákságának. Itt a college rész nem egy elnököt választ, hanem 9 pozícióra választanak felelőst.

Megkaptuk ezek munkaköri leírását.

• általános elnök /President/
• általános helyettes /Vice-President/
• fogyatékkal élők ügyeinek referense /Disabled Student Officer/
• kampány referens /Campaign Officer/
• női jogok referense /Women's Officer/
• szabadidő referens /Events Officer/
• LMBT referens /LMBT Officer/
• sport referens /Sport and Activities/
• egyéb ügyek /akár konkrét menetközben megnevezett felelősség terület/ referense /Student Union Officer/

Érdekes volt a napirendben, hogy egy országos kampány stáb aktivistáját vendégül láttuk, aki azt vetette fel, hogy egy civil kampány vélhetően országos kérdéssé fogja tenni azt a témát, hogy a választójogot kiterjesszék-e 16 éves kortól.

Döbbenetes volt látni, hogy nemcsak a hallgatói problémák felfelé delegálására van kiépített bevett csatorna, hanem egy országos kampány csapat bekérezkedik 20 percre a mi napirendünkbe, meghallgatja a véleményünket és a végén ezekkel együtt hazaviszi a szavazatunkat is. 21 - 8 arányban támogattuk a témát.

Képzeljük el, ha odahaza ilyenekből nőnek ki a rendszerkorrekciós javaslatok...

Magyarországon a diákjogok a 85-ös oktatási törvénytől kezdve adtak komoly teret az iskolai diák érdekképviseleti munkának. Ebben az időszakban voltam középiskolás diák. Később fiatal főiskolás koromban elnököltem az Országos Diák Uniót abban az időszakban, amikor az Antall-kormány új oktatási törvénye el akarta törölni a diákjogokat.

A lányom iskolájával támadt egy vitánk, ami miatt most előkaptuk a hatályos törvényt. Megdöbbenve vettük észre, hogy a házirend és SZMSZ kérdésekben gyakorolt egyetértési jogok kikerültek az írott jogból. A mai diákok egy 85 előtti iskolába járnak, diákjogi szempontból jelentős a visszarendeződés. Véleményezési joguk maradt csak.

Az előző cikkeimben és a kommentekben többször nekifutottam annak, hogy felhívjam a figyelmet az "érintettek társadalmi önszerveződése" típusú összefogások jelentőségére. Az iskola világában, az én időmben óriási vita dúlt arról, hogy milyen mértékben van szüksége az iskolának tanulói vagy szülői visszajelzésekre.

Az angol iskolaélményem az, hogy itt a minőségbiztosítás "ügyfél visszajelzést" kérő eljárásai és a diák érdekképviselet problémakezelő rendszere is generálja a tanuló visszajelzéseket. Eszük ágában nincs megtorolni a panaszok felvetését! Nyitottak a visszajelzésre!

Hova lettek a diákjogok?

Odahaza általános kulturális hiátusként tapasztaltuk, hogy akár helyileg, akár országos eljárásokat nézünk, nem evidencia, hogy az érintetteket meg kell-e hallgatni a róluk szóló döntések előkészítésekor.

Amikor 92-ben az Antall-kormány oktatási minisztere, Andrásfalvy Bertalan új oktatási törvény koncepciót tett le az asztalra, akkor kimaradt belőle a diákjogi rész.

Három választ kaptunk arra, hogy miért. Egy nézőpont bevallotta, hogy kifelejtették, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget, hogy ez szerepeljen az új törvényben. Egy másik álláspont szerint az egyházi iskolák visszajövetelével nem akarnak ilyesmit beépíteni egy olyan oktatási törvénybe, amely az egyházi iskolák világától idegen. Volt olyan vélemény is, hogy például az egyetértési jogot túlságosan erősnek tartják, nem akarják ezt a fajta "vétó" eszközt a diákok kezébe adni.

Azért is meg kellett küzdenünk, hogy az oktatási Érdekegyeztető Tanácsban jelen legyenek-e a diákszervezetek. Onnan indultunk, hogy az érdekegyeztetés a kormány, a pedagógus szakszervezetek és az iskolafenntartók háromoldalú egyeztetése. Bizonyos nézőpontból 3 állami oldal tárgyal civil oldal nélkül.

Tanárok beszélgetnek kormányzati és önkormányzati emberekkel egy olyan szolgáltatásról, amely a diákokban épülő tudásról, szól. Kimaradnak a felhasználók, a megrendelők, a célcsoport szereplői és a gazdasági szervezetek építő mesterei, akik felhasználják, és piaci sikerré transzformálják, amit az iskola boszorkánykonyhájában kifőztünk.

Magyar sajátosság, hogy nálunk a problémák kimondását szankcionálja a vezetés /Pál Tamás 80-as években végzett kutatásaiból ez kiderül/, és az is jellemző ránk, hogy majd mindig kimaradnak nálunk az érintettek a döntés előkészítési folyamatokból /Varga Károly 1971/. Jelen esetpéldában sem szülői sem diák érdek képviseletek nem voltak meghívva az új oktatási törvény előkészítéséhez.

Innen startolunk. De merre tovább!?

Amikor már nincs értelme hozzászólni

Ma általában meggyengült a civil érdekvédelem odahaza. A törvények sokaságát hozzák érdemi döntés előkészítés nélkül, az érintettek totális kirekesztésével. Az életünket befolyásoló rendszermódosító javaslatok nem az érintettek felől érkeznek. Mi utólag kapcsolódhatunk be egy törvény társadalmi vitájába. Amikor már elfogadták és bevezették.

Ma akkor találkozhatunk az ötlettel, ha már nincsen értelme hozzá szólni. Annak az esélye, hogy napirendre tűzhessük, hogy nekünk mi fáj, bekerült egy félázsiai erőpolitika küzdőterébe.

Általában meggyengült a polgári érdekvédelem szerepe. Nincsen országos érdekegyeztetés és a helyi alku procedúrái is jelentősen meggyengültek az Új Munka Törvénykönyvvel.

Van néhány ügymozgalom, amely sikeresen napirendre tűzött egy-egy kérdést. A "Nők Lázadása" vagy a diákmozgalmak jó példák arra, hogy miért van szükség az érintettek szavára a döntéseknél.

Egy kecskeméti oktatási fórumon a diákok azzal szembesítették Hoffman Rózsát, hogy ne hazudja azt, hogy egyeztettek diákokkal, mert ilyen nem történt. Ha már csak véleményezési jogunk van, akkor lábbal tiporja ezt a jogot az a procedúra, amely eltekint a diákok véleményének meghallgatásától!

A Határátkelő is egy olyan szócső, ahol mi beszélünk magunkról. Ha nem lenne ilyen fórum, akkor az ideológus érdekcsoport szabadon hazudozhatna arról, hogy az emberek miért indulnak tömegével külföldre.

Jogunk van-e ahhoz, hogy a sérelmeinkről nyilvánosan beszéljünk?

Az említett Student Council /diák tanács/ ülésen számos ponton látszik, hogy miben más az angolok demokrácia felfogása.

Nemcsak hogy ahhoz van jogunk, hogy panaszunkat elmondhassuk, hanem akár az is rutinból benne van az angliai kultúrában, hogy bizonyos ügyek mentén a közösség figyelmét kérve kampányoljunk valami mellett. Ha egy panasz nem egyedi, indokolt a csoport fájdalmával foglalkozni.

Amikor 20 órányi meló fáradtságával a lábamban néztem kb. 40 percet a beérkező maratonfutókat, felfigyeltem arra a jelenségre, hogy kb. 1-2 percenként fut el előttem olyan sportoló, aki egyben egy single issue mozgalomnak is kampányol.

Voltak, akik 10 kilo rinocérosz jelmezt cipeltek /gondolom ez valamelyik cég adományszervezési akciója lehetett, mert rengeteg orrszarvú futott a versenyben/, voltak, akik hirdetést viseltek valamelyik NGO logójával, és voltak, akik valamilyen érintettségüket jelenítették meg.

Odahaza a döntéshozók kirekesztő és a közbeszédet durván manipuláló demagógiája mellé megjelent az a posztmodern jelenség, ahol az elvileg civil csoportok azzal kampányolnak, hogy a problémák felvetői fogják be a szájukat.

A Kádár-rendszerben volt olyan iszapbirkózás a mezítlábas állampolgár és a rendszer között, hogy az egyszerű ember, a rendőrség, az iskola, politika, a kórház vagy akár a templom magas rangú embereire úgy tekintett, hogy nem jó ujjat húzni velük, mert konfliktus esetén könnyen tehetnek olyat, ami egzisztenciálisan ellehetetlenít bennünket.

A végletes konfliktusoktól a kivándorlásig

Egy kicsit madártávlatból nézve a XX. századi történelmünket tulajdonképpen majd minden generáció olyan végzetes konfliktusba kerül a hazai keretekkel, ami időről időre kivándorlási hullámokat idéz elő.

1906 - 1930 - 1945 - 1956 között egy-egy korosztályváltásnyi távolság van. Dédapáink korában minden generáció megélhette, hogy személyes céljai nem illeszthetők ebbe a keretbe, amit Magyarországnak hívnak. Ezek közül kettő olyan konfliktus, amely a tettlegességig fajult. Az 1938-45-ös kivándorlási hullám és az 56-osok közül sokan úgy mentek ki, hogy „hagyjam-e magam megölni, vagy induljak inkább útnak!"

A történelmi sorsközösség élmény hátterünktől kezdve, a konkrét szervezeti rutinokban megélhető kultúra tapasztalatainkig sok minden arra tanít bennünket, hogy veszélyes a hatalom, a szervezeti viselkedés ügyeibe beleavatkozni.

Sokszor mondták kamasz koromban a szüleim és még inkább a nagyszüleim, hogy jobb lenne, ha nem vállalnék közéleti szerepeket, mert veszélyes.

Mint közösségfejlesztő tízezrével találkoztam ezzel az ellenállással.

A mi mozgalmaink a részvételi demokrácia formáit terjesztették helyi együtt gondolkodás, probléma feltárás hatékonyabbá tételéhez. Az egyszerű mezítlábas állampolgár pont úgy viszonyul ehhez a kérdéshez, mint a nagymamáim. "Fiam! Ebből csak bajod lehet!"

A közösségfejlesztők mást mondanak. Abból lehet bajunk, ha elképesztően sok problémát próbálunk a szőnyeg alá söpörni.

Bajunk van-e az intézményes síkokkal?

Van egy hipotézisem arra, hogy a rendszerekkel szembeni zsigeri ellenállásunkat hogyan lehet tudományosan is bemérni.

A nemzetközi kultúra összehasonlító vizsgálatok sok mindent megvilágítottak számomra. A Corvinuson gender órán az egyik osztálytársam előadott egy hazai esettanulmányt, amely arról szólt, hogy a minőségbiztosítást nálunk nem nagyon sikerül a gyakorlatba átültetni.

Ő egy japán tulajdonú cégnél dolgozott Mátészalkán és teljesen meg tudta erősíteni azt, hogy mi magyarok értekezletre sem szívesen megyünk el, nemhogy komplex - ügyfél visszajelzésekre vadászó "kémkedési rendszert" építsünk ki. A felvezetője végén hozzátette, hogy nem nagyon érti, hogy ez a téma, hogy kerül a gender órára, hiszen első ránézésre nincsen a témának a nemi szerepekhez kötődő vonatkozása. Meglehet, hogy tényleg nincs. Hirtelen beugrott valami erről és elkezdtem egy diagrammot felvázolni a füzetembe.

A Globe - Hoffstede mérés két szempontját vetettem össze és azt kerestem, hogy találok-e nemzeti karakter jegyeket abban a nézőpontban.

A mérés az individualizmus - kollektivizmus skálán először kihozott bennünket a világ 2. legindividualistább kultúrájaként Globe által vezetett vizsgálatban. Néhány olyan adatból, hogy hány ember van a telefonkönyvünkben összeállítható a világ kultúráit összemérhető adatsor.

Hofstede kifejezetten a magyar adat miatt kettészedte ezt a dimenziót és külön méri a kisközösségi - családi együttműködési síkot meg egy magasabb nemzeti / intézményi réteget. Ebből kiderült, hogy ez utóbbi dimenzióban vagyunk megveszekedett individualisták, a kisközösségi síkon átlagos középmezőny jött ki.

Nem bízunk a kormányzati szervekben és nem sok lelkesedés van bennünk adófizetési morál ügyben, de a baráti kapcsolatok, társasági élet terepein semmi kiugró nincs az életmódunkban.

A nőies - férfias kultúrákat szembe állító skála nem sok gender ügyet mér, arra koncentrál, hogy az adott kultúra az "azért dolgozok, hogy éljek" vagy az "azért élek, hogy dolgozzak" munka-magánélet attitűdöt hogyan viseli. Ebben a dimenzióban a magyar a 3. legnőiesebb, a vizsgált 61 ország közül. Mi a magánélet szentségében hiszünk.

A Suzuki-eset

Érdekes kultúrsokk számunkra, amikor találkozunk egy férfias kultúrával. Amikor az esztergomi Suzuki gyár alapításánál 100 jelentkezőt kivittek Japánba azzal a céllal, hogy élet közeli élményük legyen a gyár munkakultúrájáról, akkor a hazatérők többsége úgy döntött, hogy ő nem is akar Suzuki-alkalmazott lenni. Sőt olyan rossz híre lett a gyárnak, hogy inkább a határ túloldaláról verbuválódott a munkások nagy része.

A japán lakásban gyakorta nincsen konyha. A férfiak csak aludni járnak haza, hacsak nem töltik a néha 8 óránál kevesebb magánéletüket egy koporsó méretű alvófülkében, annak érdekében, hogy a hazautazás idejét megspórolják.

A munka után sörözni mennek a brigádjukkal, ami tulajdonképpen az értekezlet és a team building keveréke. A vállalati döntés-előkészítési / értékelési folyamatok jelentős mértékben ezeken az eventeken zajlanak. A mi kultúránk szemszögéből kicsit vicces szállodai szolgáltatásnak nevezni egy alvó tepsit, de ha a piac igényli...

Az ételeinken is látszik az a törekvésünk, hogy bizonyos helyzetekben mi magas minőséget igyekszünk felépíteni. Egyszer az óvodás lányom előállt azzal, hogy főzzek neki paradicsomos káposztát. Megdöbbentem a kérésén, mert hirtelen bevillant, hogy ha én magamtól állítom össze a „mit főzzek" családi menüt, akkor leginkább ünnepelni szeretek.

Automatikusan kiszelektálom az egyszerű ételeket. Hirtelen bevillant, hogy mi minden van, amit tulajdonképpen én is szeretek, pusztán azért nem főztem évek óta, mert egyszerű.

Ha vendéglátó vagyok /és úgy tűnik, hogy ezt az attitűdöt képes voltam a családomra is kiterjeszteni/, akkor valamiféle úri luxust kell kivillantanom. Csóri paradicsomos káposzta ennek áldozatul esett!

Az angolszász vagy a japán mitológia szerint egyáltalán nem baj, ha az egyszerűség meghatároz egy ételt vagy egy szállás lehetőséget.

Esküszöm, megpróbáltam a családi mitológiába adoptálni az egyszerűség megtisztelését. Hajdú apai családomból két ételt családi hagyományként ápolunk. Az egyik a krumpli lángos. Ami főtt krumpli liszttel összegyúrva és szárazon lepényként kisütve.

A másik az öhön, amit hozzá nem értők és öngyilkosjelöltek krumplis tésztának szoktak aposztrofálni. Abból a szempontból a kísérlet sikerült, hogy két hús nélküli étel is bekerült a családi hagyományok konyhai panteonjába, bár modernizációs konfliktus szempontból egy kicsit rokokóra sikerült az egyszerűségvadászat, mert az egyik ételhez valójában sparhert kellene a másikhoz meg szabad tűz és bogrács!

A személyes és az intézményes szembe állítása

A szimatom azt súgja, hogy az angolszász - arab interkulturális konfliktus abban vitatkozna egymással, hogy a hivatalos intézményességeknek mennyire van személyes töltetük. Az arab nem köt veled üzletet, amíg nem érzi a szagodat, míg az angolszász mitológia szerint az intézményességeknek nincsen olyan vetülete, amelyben a személyt kellene keresgélnünk.

Magyarként számunkra ez azért érdekes vita, hogy képesek vagyunk-e a képviseleti helyzetekben eltekinteni attól, hogy itt az, aki beszél az történetesen egy személy. Fizikai, biológiai vagy szakrális értelemben nem nagyon lehet az embert és a mondandót széjjel választani. Sokunknak nem megy az a percepcióváltás, amikor szószóló elkezdi elidegeníteni magától a „hírt hoztam" konkrét ügyet és saját magát, mint hírvivőt.

Az angolszász kultúrában ez természetes adottság. Ha a kampányember azzal megy haza, hogy 21-8 arányban ez a Student Council egyetért a 16 évesek szavazati jogának felvetésével, sőt 163 másik ilyen közösség meghallgatása után ennyi és ennyi mellette - ellene megmért mandátum támogatja a témát, akkor egy mandátumképzési mechanizmus után ez akár a királynő éves beszédében is megjelenhet egyszer.

Az angolok ősi szokása, hogy a közösség által napirendre tűzött kérdéseket a nemzet feje társadalmi vitára bocsájtja. Az alattvalók figyelmébe ajánlja! Jó pár témában folytattak már le sikeres társadalmi vitát és kötöttek új közmegegyezést egy ilyen procedúra után.

A japán - magyar kulturális tükör

A japánok az élet sok-sok apróságában találtak olyan tanítási - tanulási lehetőségeket, amelyek számunkra megdöbbentőek. Szertartás és mesteri fokozat a tea felszolgálásból? A virágkötészetből? A kardkirántásból? A dobolásból?

Úgy tűnik szakrális szentségként képesek viszonylag egyszerű rítusokra rácsodálkozni. Képesek az intézményessé válás útján elindítani témákat. Minden emberi teljesítmény terepen keresik a tanulás lehetőségeit. Elképesztően széles eszköztárat látnak bele szaktudásokba abból az aspektusból, hogy az abban benne rejlő tanulási potenciál alkalmas-e extrém esetben a belső mű elmélyült fejlesztésére vagy ezen túl lépve, hordoz-e, az ezzel kapcsolatos tanulás a közösség számára értékes tudást.

Ehhez képest a magyar hozzáállást én gyakran ezzel ellentétesnek tartom. Olyan intézményességekben sem látunk tisztelni valót, ami első ránézésre ordít, hogy a normál rituálé része lehetne, hogy japánosan meghajolunk. Talán a szakmáknál még akad jó „mester - inas" viszony, de nekünk nem nagyon van arra affinitásunk, hogy csak úgy a tanulás kedvéért referencia személyeket kövessünk. Ha egy szakmának az a dolga, hogy befolyásolja a viselkedésünket, értékeljen, akkor az a szakma kifejezetten nagy slamasztikában van!

Amikor a vizitdíj vitája fortyogott, megfázásos tünetekkel elmentem a körzeti orvosomhoz és mivel tudtam, hogy a törvényt már eltörölték, megszavaztuk, hogy jövő január elsejétől ne kelljen vizitdíjat fizetni, és már azt is olvastam a sajtóban, hogy a kormány a népszavazásban felvetett határidőhöz képest jövő hónap elsejére hozta előre a „nem kell fizetni" állapotot, de tudtam, hogy addig van még 2 hét.

Meglepődött a körzeti orvosom, hogy fizetni akarok és könnyeit visszafogó hangon mesélte, hogy a betegei 70%-a nem fizeti ki a vizitdíjat, még ha megkéri erre, akkor se, és többen kilátásba helyzeték azt is, hogy felpofozzák.

Egy x. ilyen „polgárháború a körzeti orvosnál jelenet" után már inkább nem hozza szóba a témát, tudván, hogy itt az állam, és a törvények lekakálása tényállást valósítja meg. Ha jön egy APEH ellenőr, majd legfeljebb bemutatja néhány pofozkodónak! Ha hármat behív a betegek közül kettő biztos olyan fajta!

Segítjük a politikusokat, hogy szabadon lopjanak

Tegyünk még néhány szakmát ebbe a csillagállásba. Meg tudunk-e hajolni, egy rendőr, egy BKV-ellenőr, egy APEH-ellenőr, egy blogszerkesztő, egy tanár, egy szociális munkás egyenruhája előtt?

Feltételezhetjük-e, hogy ezek képében olyan belső mű állt elénk, aki érti, és bennünket is involváló erővel szerkeszti azokat a kereteket, amelyek mindannyiunk javára a közjó felé tolják a közállapotokat?

Aki, ilyet feltételezne a közmunkásairól, a politikusainkról például, az meglehet, hogy már nem is magyar. Ilyen hiedelemvilág projektálása a közügyek védelmezőibe, azt feltételezné, hogy a szemlélődő nem intézményesség tagadó!

Sajnos a magyarokra ez nem jellemző!

Magyar az, aki adott konstellációban ellenállhatatlan vágyat érez - és szóvá is teszi, - hogy most akkor „körzeti orvos felpofozhatnékom támadt". Az állam erőszak monopóliumát sutba dobva, törzsies indulattal, kollektíve utáljuk a BKV ellenőrt, a rendőrt, a Határátkelőre cikket író civil aktivistákat, az APEH ellenőrt, a vasutast, az ápolónőt, a boltost, a...

Ez az intézményesség tagadó attitűd segít nekünk távol maradni a civil aktivitástól. És ezzel segítjük a politikusokat abban, hogy szabadon lopjanak, hogy szabadon garázdálkodjanak a társadalom jövőkép alkotó funkciója, hogy egészen pontosan fogalmazzak, a politika jövőkép alkotó funkciója körül.

Még szerencse, hogy amióta angol vagyok, már nem kell ilyen kérdésekkel foglalkoznom. El se bírom képzelni mekkora súllyal, nehezedne a személyiségemre, ha magyar lennék és felelősséget kellene vállalnom ilyen ügyek helyrerakásában. Azt se tudnám, mihez kezdjek!

Cukrot a citromra! Take it easy!

A Student Council ülés utolsó napirendi pontja, egy amolyan közmeghallgatás rítus volt. Problémákat vethettünk fel.

A mi diákmozgalmunk probléma feltárásra koncentráló brain stormingjaihoz képest egy teljesen más megközelítéssel találkoztam. A rendelkezésre álló 20 percből először kb. 12 percben olyan felszólalásokat várt a moderátor, hogy miért szeretjük a fősulit.

Miután ebbe belemelegedett a társaság, akkor tértünk rá arra, hogy kinek milyen javaslata, kérése - kérdése, problémája van.

A következő ülésen ezzel a listával nyit majd a társaság."