Csodálatos utazásra invitálok ma mindenkit (pontosabban invitálunk a szerzővel, Mariával), melynek során eltöltünk majd egy kis időt Dél-Olaszországban, aztán egy nyarat Cipruson, majd visszatérve Itáliába felkészülünk egy skóciai életre. Körülbelül ilyen az Agrodolce Vita, minden szépségével és nehézségével.
Ebben a pillanatban
a teraszon ülök a hintaszékben, behúzódtam a tűző nap elől a napellenző alá, sziesztaidő van. Ha feltekintek a laptopból, akkor az üdezöld kertem látom, amit sárga foltok pöttyöznek: citromok.
Párszáz méterrel odébb a tengeren teherhajók és kompok szelik át a szorost, a víz tükörsima, és vakítóan fehér, ahogy szikrázik rajta a nap. Mindenki pihen, csend van, csak a hajók zúgását hallani, és ahogy valahol a távolban egy asszony kiabál, sűrűn szórva a vaffanculo-kat az urára.
Mindenki, aki ismer, azt gondolja, hogy nekem milyen jó dolgom van, miközben ők belefásultak a magyar ugar mindennapjaiba, húzzák az igát maguk után, őket meg a dudva, a muhar, a gaz lefelé. A bejegyzést olvasót pedig azt hihetik, hogy a sok espresso meg profiterol hatására kiakadt az agyamban a giccskapcsoló.
Pedig az előbbi helyzetjelentés valós tényeken alapszik, csak azt nem tudom, hogy mit keresek én ezek közt a díszletek közt, hogyan tovább, mit csináljak, ha felállok a hintaszékből.
Hogy hogyan kerültem ide, annak elég hosszú története van. Az, hogy otthon tanár voltam, és hogyan kaptam egyre több munkáért egyre kevesebb pénzt, meg hogyan lehetetlenültem el, mint vállalkozó, az nem erre a blogra tartozik, de ezek miatt merült fel bennem, hogy egyszer majd én is átkelek a határon.
Magyarország
A párom olasz, és sok ide-oda utazgatás után eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Igen, de hol? Neki nagyon tetszik Magyarország, kitalálta, hogy majd itt tanít nyelvet. Aztán beszéltem neki a bérek színvonaláról, akkor letett erről a tervéről.
Felhoztam azt, hogy én is mehetnék Itáliába, akkor ő mesélt az olasz munkanélküliségről, ami a lakhelyén olyan magas, hogy az ismeretségi körében senkinek sincs munkája. Ezt persze akkor nem hittem el, de én is szüneteltettem a költözésre vonatkozó terveimet.
Ekkor azonban történt az iskolában valami, ami megkönnyítette a döntésemet. A tanév elején arra mentünk vissza, hogy az előző évi érettségikért járó pénzeket nem tudják kifizetni, és hogy a város zárolt néhány milliárd forintot a költségvetéséből, amit a különböző közintézmények költségvetésén kívánt megspórolni.
Ekkor komolyan felmerült egy sztrájk lehetősége, de hosszas egyeztetések után végül is belement a szakszervezet egy fórumba. Itt megjelentek városunk pedagógusai és elöljárói. A pedagógusok álláspontja az volt, hogy elállnak a sztrájktól, és megpróbálják megspórolni azt a több millió forintot, ha az önkormányzatból valaki elárulja, hogy min lehet még spórolni, ha már a béreket eddig sem fizették ki, fénymásolni, nyomtatni évek óta nem lehet, mert nincs papír és tintapatron, az iskoláknak nincs pénze a számlákra, többször kikapcsolták a villanyt, az internetet.
Városunk fő embere ekkor szólásra emelkedett, és tudatta velünk, hogy: „Az önkormányzat önmagán kezdte el a spórolást. Én például mondtam a sofőrömnek, hogy amikor cseréli a szolgálati autóm abroncsait, olcsóbbakat vegyen." Ezután néhány másodpercig néma csend, majd felháborodott bekiabálások következtek: „Ez most tényleg ezt mondta? Ez komoly? Mert viccnek azért durva lenne."
Én továbbra is csak álltam ott csendben, megdöbbenve, hogy azon túl, hogy a fizetésem egy röhej, a feltételek a munkához nem adottak, most még a polgármester is kioktat, szemberöhög ilyen arrogáns módon. Ekkor határoztam el végleg, hogy ebből elég, ennél bármi csak jobb lehet.
Nem sokkal később beadtam a felmondásom, és miután elintéztem az elintéznivalókat, elindultam Olaszországba.
Olaszország
Az első napokban egyik ámulatból a másikba estem. Itt szép tavaszias idő volt, míg otthon csikorgó tél. A dél-olasz kisváros, ahol élünk, a környező városok, a hegyek, a tenger mind csodálatosak, ez a legszebb vidék, ahol valaha jártam. Imádtam a helyiek közvetlenségét, a sok családtagot, akik körülvettek, a tengeri herkentyűket, a pizzát, a pastát, a tradicionális zenét, a sétákat a tengerparton, a hatalmas lakásokat.
Miután kiálmélkodtam magam, nekiálltunk munkát keresni a párom segítségével. Fontos megjegyezni, hogy ekkor még alig tudtam olaszul, úgyhogy az angolnyelv-tanítás, és néhány nyelvtudást nem igénylő, általában bevándorlók által végzett munka jött szóba (takarítás, gyümölcsszedés).
Azt hiszem, minden lehetőséget végigpróbáltam: hirdetésekre válaszoltam, ismerősöket kérdezgettem, ügynökségeknél jelentkeztem, hirdetéseket ragasztgattam ki, személyesen beszéltem az üzletek, nyelviskolák, vállalkozások vezetőivel, és így tovább, de az égvilágon semmit nem találtam.
Ekkorra láttam be, hogy mit értett a barátom az alatt, hogy itt senkinek sincs munkája: ha az itteni fiatalok dolgozni akarnak, akkor vagy elköltöznek Rómába, Milánóba, vagy besegítenek valamelyik rokonnak a vállalkozásába, vagy gyakornoki munkát végeznek fizetés nélkül. A közszférás állások pedig itt is kihalásos alapon működnek.
Mostanra megismertem a kisváros korombeli lakóinak (huszonéves és harmincas korosztály) elég tekintélyes részét, de összesen 2 (!) van köztük, aki dolgozik, fizetést is kap érte, itt van helyben, és nem csak besegít a családi bizniszbe.
Barátomnak sem volt „rendes" munkája itt délen sohasem, ő is Milánóban élt évekig, és ő is tanárként dolgozott. Északon viszont az a probléma, hogy nagyon drága az élet, és a magyar viszonylatban nagyon jó fizetésből alig vagy egyáltalán nem lehet kijönni. Csak két adat: a fizetése 1200 euró volt, a lakbére számlák nélkül egy garzonban, amit ketten béreltek egy barátjával, fejenként 700 euró.
Jött a kultúrsokk
A fiatalok ezt a helyzetet nagyon kilátástalannak találják, viszont nagy szerencséjük van abban, hogy a családi kapcsolatok legendásan erősek, és a szülők nagyon sokáig támogatják őket.
Itt a szűkebb környezetemben azt vettem észre, hogy az átlagos középosztálybeli családok elég nagy vagyonnal rendelkeznek, általában több ingatlanjuk és autójuk van.
Az egyik ismerősöm például polgári szolgálatos, kb. 200 eurót keres egy hónapban, az apja fizikai munkás, viszont van a városban két hatalmas lakásuk, és egy kicsit odébb a tengerparton egy háromszintes villájuk, amit kiadnak, ha akarnak, és van bevételük (de általában nem akarják, mert akkor nyáron nem tudnának hova menni bulizni). A srác ilyen háttérrel nyilván nem túl motivált arra, hogy rendes munka után nézzen.
Ebbe a „nagy kilátástalanságba" én is kezdtem belefáradni, és akkor jött a kultúrsokknak az a fázisa, amikor a helyi sajátságok, apróságok elkezdtek idegesíteni.
Miért kell például a záróvonalon közlekedni, miért nem lehet az indexet rendeltetésszerűen használni, miért kell megállni vészvillogóval az út közepén, amikor az ember beugrik egy kávéra? Ezeket a félig vicces, félig idegesítő dolgokat bármeddig tudnám sorolni. Három dolgot viszont szerintem soha nem fogok tudni sem megérteni, sem megszokni.
1. Mindig, minden étkezéshez eldobható műanyag tányérokat és poharakat használnak, gondolom azért, hogy ne kelljen annyit mosogatni. Én viszont ki nem állhatom az ilyen felelőtlen pazarlást és környezetszennyezést.
2. Mindig mindenki ordít. Ezt egyszerűen csak nem bírom megszokni. Pont.
3. Az ún. „dolce far niente": maga a szó is olasz eredetű, szerintem a világ összes nyelvébe olaszból tükörfordították (lásd: édes semmittevés). Én a semmittevés alatt azt értem, hogy leülök egy könyvvel, megnézek egy filmet, szörfölök a neten, vagy felteszek egy arcpakolást, miközben áztatom magam egy kád forró vízben.
Itt szó szerint kell érteni a semmittevést, aminek különösen a férfiak a nagymesterei. Mikor végeznek a munkájukkal, de még nincs itt a vacsoraidő, akkor tömegesen kiülnek a terekre, és csak üldögélnek, nézelődnek, találkoznak az ismerőseikkel, utána együtt üldögélnek, nézelődnek, beszélgetnek.
Ez egy nagyon irigylésre méltó szokás szerintem, mert ennél nyugisabb dolgot még nem láttam, és biztos vagyok benne, hogy ebből az aktív relaxálásból, és a közösségi élet ilyen intenzív és természetes megéléséből fakad az olasz emberekre jellemző derűs karakter, de én egyszerűen képtelen vagyok szó szerint semmit sem csinálni, az üldögélésben meg a csevegésben másodpercek alatt elunom magam.
Az olasz férfiak
A legtöbb tapasztalatom mégis pozitív, hogy is ne lehetne szeretni az emberek melegszívűségét, és a fentebb már említett dolgokat: ételek, szép tájak, kellemes időjárás. A pozitívumoknál még biztos sokan felsorolnák az olasz férfiakat és a szép, dallamos nyelvet. Előbbiekkel nincs túl nagy tapasztalatom, illetve azzal az eggyel van, aki miatt idejöttem, és arról jókat tudnék mesélni, ha idetartozna.
Az viszont igaz, hogy amikor idejöttem, és még nem ismertek, akkor nem tudtam úgy kimenni egyedül az utcára, hogy valaki ne szólított volna meg. Általában csak kérdezgettek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, de többször elhívtak kávézni, és egyszer még virágot is kaptam, csak úgy spontán, pedig nem vagyok egy feltűnő szépség.
Az adottságaim átlagosak, a stílusos olasz nőkhöz képest pedig kifejezetten szürke kisegérnek érzem magam, mert vásárolni és sminkelni világ életemben lusta voltam. Amióta viszont tudják, hogy van barátom (ez egy kis közösség), azóta nem zaklatnak.
A másik dolog a nyelv, ezt viszonylag könnyen sikerült elsajátítanom, és már elég jól kommunikálok, meg a könnyedebb filmeket, műsorokat is megértem. A probléma csak az, hogy itt egymással általában dialektusban beszélnek, ami annyira távol áll az olasztól, hogy egyes tudósok külön nyelvnek tekintik.
Néhány kifejezést már megtanultam ugyan, de mivel nincs fejlett írásbelisége ennek a nyelvváltozatnak, vagy olyan médium, ami ezt használná, nem tudom mihez kötni a tudásomat, és nem fejlődök benne semmit. Nyelvtanárként nem nagyon hiszek abban, hogy egy felnőtt ember idegen nyelvi környezetben, alapok nélkül gyorsan el tudná sajátítani az adott nyelvet.
A legnagyobb probléma persze mégis az volt, hogy nincs munkánk, és három hónap elteltével már reménytelennek találtam, hogy valaha is lesz. Egy barátnőm azonban felajánlotta, hogy segít. Ő ekkor Cipruson volt, és a vendéglátásban dolgozott, és azt mondta, hogy a turistaszezon beindultával nagyon könnyű munkát találni. Körülbelül 12 percet gondolkoztunk, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk.
Ciprus
Repülőre ültünk, és megszálltunk a barátnőmnél, aki ellátott tanácsokkal, hogy hol érdemes munkakereséssel próbálkozni. Szerdán értünk oda, csütörtökön reggel elkezdtünk állást keresni, és néhány óra múlva, kb. a 10. helyen egy étterem tulajdonos azt mondta, hogy a barátomra nem, de rám szüksége van, tudok-e most azonnal kezdeni.
- Hűha, hát én... öööö... nincs is nálam munkaruha, meg különben is, én csak most jöttem, és azt sem tudom, hol vagyok, meg az ellenkező oldalon mennek az autók, nem is tudom igazából.
- Jól van, akkor gyere holnap.
Így történt, hogy pénteken már dolgoztam.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy bár a családban majdnem mindenki vendéglátós, és nekem is van egy ilyen irányú OKJ-s végzettségem, még soha életemben nem dolgoztam pincérként.
Bénáztam is elég sokat, de szerencsémre a főnökömet nem az érdekelte, hogy csak 3 tányért tudok kivinni egyszerre, hanem hogy szorgalmasan dolgozom, meg kérés nélkül megcsináltam olyan dolgokat, amire talán ő nem is gondolt.
Szerintem akkor loptam be magam a szívébe, amikor a második munkanapomon elkezdtem magamtól feltölteni az asztali patikát. Csak nézett egy darabig, majd mondta, hogy látja, okos vagyok, és van tapasztalatom. Mire én: há' hogyne, persze.
Ilyen név pedig nincs
Aztán kijelentette, hogy elég már a próbaidőből, megbeszélhetjük a feltételeket. Megegyeztünk a munkaidőben (napi 9 óra, heti 1 szabadnap) és a fizetésben (borravaló nélkül a tanári fizetésem 2,5 x-ese), de semmi papírt nem írtunk alá, mert az ott nincs szokásban.
Tipikus magyar nevem van, eleinte azt sem bírta megjegyezni, mert leírva sem látta, ugyanis nem adtam neki semmilyen dokumentumot. Amikor a családjának bemutatkoztam, a felesége kijelentette, hogy ilyen név márpedig nincs, ezért engem ő Mariának fog szólítani.
A barátomnak nem volt ilyen szerencséje, neki egy hónapba telt, mire talált munkát. Végül egy szállodában sikerült elhelyezkednie bartenderként, és ott is maradt a szezon végéig.
Megérkezésünk után egy héttel szállást is találtunk, egy nagyon lepukkant stúdiót, de legalább közel volt mindkettőnk munkahelyéhez. A havi 280 eurós bérleti díj, ami a rezsit is tartalmazta, sem tűnt soknak. Később rájöttünk, hogy 350-ért már felújított, egyszobást is lehet találni úszómedencés társasházban.
Mindegy, arra a kis időre megfelelő volt, pláne, hogy nem sok időt töltöttünk ott. A barátom végül olyan szerződést írt alá (a szállodákban vannak hivatalos szerződések), amely szerint szabadnap nélkül dolgozik, és osztott műszakban.
Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy reggel 10-től este 6-ig dolgozott a bárban, hazajött pihenni egy órát, majd este visszament az étterembe, és addig maradt ott, amíg voltak vendégek, azaz minimum éjfélig, de sokszor hajnali 3-ig, 4-ig is. Másnap ugyanez, majd megint, és így tovább 6 hónapon keresztül.
Boss no take me in car, me no work
Én jól éreztem magam a munkahelyemen, érdekes módon egyáltalán nem derogált, hogy ezt a munkát végzem, és a nagyon nagy forgalom, és nagy hajtás ellenére is szanatóriumban éreztem magam az iskolában töltött évek után.
A vendégekkel (zömében angol nyugdíjasok) jól kijöttem, a főnök is rendes volt, viszont a szakácsnővel egyszerűen nem találtam a közös hangot. Kezdetben nagyon kedves volt, de aztán 1-2 hét után elkezdett kötekedni minden vacakért. Azt a sótartót két centivel odébb tegyem, ne zörögjek a tányérokkal, ne úgy írjam az N betűt, mert nem tudja elolvasni a rendelést.
Először elnézően mosolyogtam. Aztán megpróbáltam az „egyik fülemen be, a másikon ki" - trükköt, de nem sokat segített. A közös nyelv hiánya is probléma volt. Én angolul beszéltem, illetve próbálkoztam egyéb európai nyelvekkel is, de ő egyiken sem tudott, csak az anyanyelvén és görögül. Én ennek ellenére megértettem mindig, hogy mit akar (a kontextusból azért ki lehet találni), de ő az istennek sem tudott vagy akart engem megérteni.
Egyszer leadtam a rendelést neki 2 fish and chips-re: le volt írva a rendelés, lassan, artikuláltan el is mondtam és még el is mutogattam, mit akarok, de nem akarta megérteni, majd kivonult a konyhából, mint egy sértődött királynő, és elkezdett panaszkodni rám a főnöknek. (Eközben a vendég persze várt, semmi baj.)
Másokkal azért viszonylag megértette magát, még angolul is. Egyszer fültanúja voltam, hogy a vendégeknek elmagyarázta, hogy el fog költözni, és hogy hogyan tervezi megoldani a munkába járást: me, daughter, grandson go other house, where is Lidl. Boss no take me in car, me no work.
Azzal is megpróbálkoztam, hogy görögül mondom neki a rendeléseket. (Ekkor még semmit nem tudtam görögül, csak előtte kinéztem egy nyelvkönyvből, hogy mit kell mondani). Erre elkezdett őrjöngeni, hogy miért görögül beszélek. Egy idő után már nem tudtam úgy bemenni a konyhába, hogy ne üvöltözzön valamiért.
Egyszer csengetett, hogy kész a kaja, bementem a konyhába, vettem volna el a pultról az ételt, erre ő elkezdte dobálni az evőeszközöket, tányérokat, és ordított, hogy hogyan lehetek annyira hülye, hogy nem látom, hogy még nincs kész a kaja.
Erre elsírtam magam, kirohantam a főnökhöz, aki a vendégekkel beszélgetett, és elhüppögtem nekik, hogy ezt nem tudom elviselni. A vendégek próbáltak vigasztalni, a főnök meg hazaküldött azzal, hogy másnap, amikor még nincs bent a szakácsnő, menjek be beszélgetni.
Be is mentem, és a legnagyobb meglepetésemre a főnök elmondta, hogy mennyire bántja ez a dolog, és ha nem lenne ez a hárpia ilyen bitang jó szakács, akkor kirúgná, én meg maradhatnék. Én meg persze értettem, hogy béna pincért könnyebb találni, mint jó szakácsot, így elkértem a pénzem, kifizetett, kisétáltam és soha többé nem mentem vissza.
Irány a szálloda!
Néhány nap pihenés után elkezdtem munkát keresni, és megint találtam egy napon belül, ezúttal egy szállodában. Az első munkanap kezdetén az étteremvezető elmagyarázta a feladatomat (asztalok letakarítása), majd munkába is álltam.
Már vagy 5 perce tébláboltam a placcon, mikor hívatott a szállodaigazgató. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem a recepción dolgozni. Ezúttal őszintén bevallottam, hogy életemben nem láttam még recepciót belülről. Nem baj, majd beletanulok. Egy kétszáz szobás szálloda esetén a főszezonban ez azért nem bizonyult olyan könnyűnek.
Kb. egy hónap telt el, mire nagyjából belerázódtam a munkába, amikor a volt munkahelyem egyik törzsvendége felhívott, hogy a másik kedvenc helyén pincért keresnek, és mivel nem tudják, hogy van-e munkám, beajánlottak.
„GOOOOOOOOOOOOOOAL!!!!!!! YESSS!!!!"
A sörözőt már vendégként ismertem, így megbeszéltem a főnökkel, hogyha a szállodában szabadnapom lesz, bemegyek majd próbanapra. Itt aztán tényleg nem volt valami bonyolult a munka, csak sok, és magasabb fizetést is ajánlottak, mint a hotelben, így megint váltottam, és a szezon végéig már ott is maradtam.
A hely egy sportbár volt, így itt követtem végig az olimpiát és az angol bajnokságot. Párszor majdnem szívrohamot kaptam, amikor egy fontos meccs során az angol drukkerekkel tele lévő kocsma egy emberként kiáltotta, hogy: „GOOOOOOOOOOOOOOAL!!!!!!! YESSS!!!! YESSS!!!!! GOOOOOOOOOOOOOOOOOOAAAAAALLL!!!!!!!", de egyébként semmi érdekes nem történt.
Az itteni törzsközönség és a volt munkahelyem vendégei nagyjából egy közös halmaz, ők mesélték el, hogy miután elmentem, hetekig bojkottálták az éttermet, úgyhogy a főnököm végül kirúgta a szakácsnőt.
A sors úgy hozta, hogy ezután pont a sörözőmmel szemközti kisboltban kezdett el dolgozni. Minden nap a bolt előtt üldögélt, nézett, ahogy dolgozom, én is láttam őt, de egyszer sem köszöntünk egymásnak.
Így szépen sumákolva aztán megértem a szezon végét. Az üdülőhely, ahol éltünk, kiürült, bezártak a helyek, és amikor végül mi is eljöttünk onnan, olyan volt, mint egy szellemváros. A távozásunk előtt azonban még néhányszor megfürödtünk a lakásunktól 5 percre lévő tengerben, ha már 7 hónap alatt nem volt időnk sem erre, sem egyebekre.
A fizetésekről nem írtam, de annyit elárulhatok, hogy egy akkora összeget tettünk félre, hogy Ciprusról egyenesen egy kéthónapos egzotikus nyaralásra mentünk, azóta meg üldögélünk Olaszországban a napellenző alatt.
Újra Olaszország
El akartunk kezdeni egy pizzaszakács-tanfolyamot, de a bürokrácia malmai itt is nagyon lassan őrölnek: vegyük alapnak a magyar tempót, és adjunk hozzá egy nagy adag mediterrán nyugit. Csaknem 3 hónapja azt hallgatjuk, hogy majd jövő héten, vagy majd holnap elkezdhetjük, de bocs, most mégsem tudjuk elkezdeni, mert szieszta van, hiányzik egy engedély, stb.
Ezen idő alatt jó alaposan átrágtuk a Cipruson szerzett tapasztalatainkat, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza, az utóbbi hetek eseményei pedig csak megerősítettek ebben.
A következő helyszín, ahol szerencsét próbálunk, az Skócia lesz, a napokban fogjuk megvenni a repülőjegyet, munkák, szállásunk még nincs. Csak reménykedni tudunk, mert már sok helyre jelentkeztünk online, és már biztató válaszokat is kaptunk. Az első időben megint vendéglátós munkákkal fogunk próbálkozni, aztán később remélhetőleg összejön valami olyan, amihez értek is.
A külföldön töltött elmúlt másfél év alatt csak annyit bántam meg, hogy már nem indultam el korábban. Most persze félek megint elindulni az ismeretlenbe, és megint elölről kezdeni mindent. Már nem vagyunk annyira fiatalok, szeretnénk már megállapodni. Frusztrált is vagyok, hogy itt ülünk a szülői házban, és hónapok óta csak a hajók zúgását hallgatjuk, és azt nézzük, hogy hogyan nőnek a citromok."
(A képek illusztrációk.)
Az utolsó 100 komment: