Néha az az érzésem, mintha kicsit háttérbe szorulna a határátkelésnek az a lelki folyamata, ami független pénztől, áraktól és bérektől, egyszóval az anyagiaktól, mert az új élet kezdetének nehézségeiről is szól. Miként Zsolt mai írása.

FOGADÓ A HATÁRON!!! Ma rendkívüli különkiadás egyenesen Egyiptomból! Gyertek magyar idő szerint ESTE 2100-től a blog Facebook-oldalára és kérdezzetek Timitől Egyiptomról egy órán keresztül!

„Úgy vettem észre, mostanában mintha kevesebb lenne az angliai poszt az oldalon, úgyhogy a magam részéről megpróbálom helyrebillenteni a világ rendjét , gondoltam, leírom az én történetem, annál is inkább, mert szerintem nem nélkülözi a tanulságokat.

A biztonság kedvéért előre szólok, hogy nem lesznek se árak, se bérek, se rezsi – én inkább a „határátkelésem" lelki oldaláról szeretnék írni, remélem, jól fogadjátok majd!

Nem olyan régen, fél éve élek Londonban, és bár tudom, messze vagyok még attól, hogy igazán jól ismerjem a várost és az itt élőket, azért talán némi rálátásom már kezd lenni a dologra.

Miért vagyok itt?

Ezt a kérdést én is feltettem már párszor magamnak (erről majd később), ha szigorúan vesszük, akkor valószínűleg a más kultúra megismerésének a vágya és a város szeretete hajtott, ugyanis korábban már többször jártam itt és nagyon szeretem Londont.

Szóval nem gazdasági menekült vagyok, hanem tudatosan próbáltam abba az irányba haladni az életemben, hogy eljussak ide (például a munkahelyválasztásnál).

Mindezt csak azért tartottam fontosnak leírni, mert szerintem igenis van jelentősége, hogy nem egy teljesen ismeretlen helyre érkeztem meg, nem bolyongtam egyetlen pillanatig sem a városban, nagyjából tudtam, mi merre van, mik a fontos rutinok (metrón, vonaton, stb.).

Amikor ülsz az ágy szélén

Mivel cégen belül pályáztam, így nem volt gondom az elején a szállással, az első hetekben egy olyan B&B-ben laktam, amivel a cégnek szerződése volt (azaz a „listaárnál" olcsóbb volt), és bár hosszú távon így sem lett volna tartható anyagilag a dolog (még így is eszméletlenül drága volt), az első pár hétben jó, hogy akadt egy normális szállásom.

Még így is akadtak nehéz pillanatok, mert amikor ott ülsz az ágy szélén abban a lyukban, amit egyébként szobának neveznek, akkor eszedbe jut az otthoni lakásod, meg a barátok és álom ide, álom oda, arra gondolsz, mit is keresel tulajdonképpen itt?

Az első napokban felszabadultságot éreztem, eufóriát nem (talán mert nem hirtelen elhatározásból jöttem, hanem többé-kevésbé megtervezetten), és engem is meglepett, mennyi nehéz pillanat jött. De tudtam, szeretem a várost és be fogok itt rendezkedni.

Multikulti munkahely és a pénteki pubozás

Ebben sokat segített, hogy el kellett kezdeni ügyintézni, amiben bár sokat segített a cégem is, azért mégis lefoglalt rendesen, meg persze a munkahelyemen is el kellett intézni a formaságokat, végigülni a health and safety őrületeit (ez is megérne egy külön írást), ilyenek.

Meg aztán ott volt London, ami még mindig a szívem csücske, csodálatos, nyüzsgő, változatos, sokszínű. Imádom, hogy senkit nem érdekel, mi van rajtad, hogyan nézel ki, hogy itt mindenki önmaga lehet.

A munkahely maga a multikulti, sokféle náció van jelen (közép-európaitól az indiaiig) és elég gyorsan befogadtak. Amiben nyilván segítettek a hagyományosan péntek délután a sarki pubban (pontosabban: szigorúan az utcára szorulva, álldogálva) legurított sörök is...

Aztán pár hét után sikerült kijutni a B&B-ből is, lett saját albérlet, ami ugyan csak alig valamivel nagyobb, mint a bed and breakfast volt, de legalább úgy érezhetem, hogy a sajátomba érek haza esténként. Azért ez nagyon nem mindegy.

Aztán a környéken is tudom már, hol az olasz pék, a sarki kis és a kicsit messzebb lévő nagy bolt, meg hol a jó fish and chips, ilyenek. Beilleszkedtem, na!"

(A kép forrása.)