Többször jártunk már hajón, ám úgy, mint ma, még nem. A mai poszt szerzője ugyanis egy bárzongorista, aki sokat dolgozik óceánjáró luxushajókon (is), és bár szinte látom magam előtt a kétkedő hozzászólásokat (hogy finom legyek), annyit előre le szeretnék szögezni, hogy a szerző létezik, és amennyire láttam, meglehetősen neves a szakmájában. Úgyhogy azt kérném mindenkitől, az általa leírt, szerintem fontos és elgondolkodtató, dolgokra koncentráljunk inkább.
„Tegnap este, mikor szünetem volt, kimentem a sétafedélzetre levegőzni. Az ég felhős volt, de az éppen lemenő nap egy helyen rést talált magának és rőt fényekkel terítette be a nagy, nyugodt hullámokat. Az addig szürkés, betonkupola-szerű ég megváltozott, kinyílt, a tér kitágult, megtelt kontrasztokkal, lett mélység és távolság. A nap olyan közel volt, hogy azt lehetett hinni, egy csáklya végére lehetne akasztani és megállítani.
Gondolkodtam.
Nekem itt a hajón nagyon jó dolgom van. Egyedül vagyok egy tiszti kabinban, minden nap jön Glenn, a kabinszolga, kitakarítja, kiviszi a szemétkosárból a szemetet, megágyaz, letörli az asztalt, tükröt, kipucolja a fürdőszobát.
A személyzet többi tagjával ellentétben nem kell részt vennem semmilyen gyakorlaton, szabadon garázdálkodhatom az időmmel. Oda megyek, ahova akarok, azt csinálok, amit akarok, a munkámat lássam el, az a lényeg. Tengeri napon, délelőttönként az utas konditerembe járok, mert ott a futógépről látni a tengert.
Utána a jakuzziban áztatom a vállam, hogy este bírjam a gyakorlást és a munkát. Ha akarok, az utasokkal együtt eszem, ha akarok, lemegyek a tiszti étkezdébe, éjjel, ha megéhezek, a legénységi kantinban mindig van friss kenyér. A portás és a személyzet egy része két hónap után is "sir"-nek szólít.
Megbecsülik a munkámat
Nem szólnak bele a dolgomba, milyen hangosan és mit játszom, rám bízzák; az elején egy párszor láttam a főnökömet, gondolom leellenőrizte, mit csinálok, mikor látta, hogy azt, amit kell, nem foglalkozott velem többet. Szerintem időnként most is rám néznek, de diszkréten teszik.
Mikor megjöttem, egy szavamba került és adtak pedált a kabinban lévő digitális zongorához, hogy rendesen tudjak gyakorolni. Még az előző hajón csak egyszer kellett szólni, hogy hamis a zongora (húrt cseréltek rajta Southamptonban, aztán persze leeresztett), a következő kikötőben már szereztek hangolót.
Mikor két hétig hiába próbáltam jó magyar módon magam megoldani, hogy csukják be a fő folyosóra nyíló ajtót, mert utálok az utcán lakni, felmentem és panaszt tettem az irodában. Kérdezték, mit javaslok? Mondtam, szereljenek fel egy ajtózáró szerkezetet. Estére megcsinálta az asztalos.
Folyamatosan ezt lehet érezni, hogy megbecsülik a munkámat és általa engem is. Ezt egyébként nem csak itt éreztem, hanem bárhol a világban, hogy ha megtudják, hogy képzett zenész vagyok (tehát nem amatőr, aki csak magának játszik), akkor azt respektálják.
Otthon lenézik a muzsikust
Otthon a zenész a vendéglátóipar cigánya. Itt most, mielőtt valaki félreértelmezi, nem valami fajelméleti kérdésről van szó. Otthon lenézik a muzsikust. Azt látják: idejön, klimpírozik egy-két órát és semmi más dolga. Meg az milyen könnyű munka. El akarják dugni a zongoristát egy sarokba. Ott kevésbé van útban.
Itt – és külföldön a nagy szállodákban mindenhol, ahol csak jártam – jól látható helyen, általában dobogón van a zongora, hiszen rájöttek, az emberek nem csak hallgatni, de nézni is szeretik a "művész urat". Otthon, ha csak tehetik, beleszólnak a munkájába. Mit játsszon, hogyan, szóval szokás szerint a dilettánsok akarják megmondani, mit csináljon. Itt hagyják, hogy csinálja a dolgát, legfeljebb akkor szólnak, ha valami rossz.
Milyen egy jó bárzongorista?
Az igazán jó bárzongorista tanult ember kell, hogy legyen. Nem csak a zenében, általában is. Egy-egy szett után sokszor leülök a bárban az utasokkal, meghívnak egy koktélra, sok minden szóba kerül. És igénylik a beszélgetést, igénylik a figyelmet.
A munkának csak egy része a zenei tudás, rá kell érezni, melyik ember mit szeret és ennek megfelelő dalokat választani. Figyelni őket, látni, ha fáradtak, nem akarnak tapsolni, ilyenkor összekötni a számokat és békén hagyni őket, ha jó kedvük van, rátenni még egy lapáttal.
Ha nyitottak az újra, akkor (nekik) ismeretlen zenével is lehet kísérletezni, ha ragaszkodnak a saját zenéjükhöz, megmaradni annál. Ha új számot kérnek – és mindig van új szám –, akkor gyorsan előkeresni, leskiccelni és eljátszani.
Ez teljes embert kívánó munka. Nem biztos, hogy minden alkalommal sikerül, de a legtöbbször kell, hogy az ember odategye magát.
Aki csak teheti, menekül
Itt, ahol a munkaadók tudják ezt, mint írtam, megbecsülik és meg is fizetik, hogy én tizenöt évet rááldoztam arra, hogy ezt megtanuljam. Otthon megalázóan kevés fizetést kínálnak egy-egy bárzongoristának, körülbelül. annyit, mintha valaki nyolc általános végzettséggel menne el valahová dolgozni. És a hangnem, ahogy bánnak velük – tisztelet a kivételnek...
Talán nem véletlen, hogy sokunk megkeseredett, kissé önbizalomhiányos, nem találja a helyét. Talán nem véletlen, hogy sok más szakmához hasonlóan, aki csak teheti, menekül. Talán nem kellene már ugyanazt tennünk 100 éve, hogy nem becsüljük meg azokat, akik tudnak valamit.
Én még nem találkoztam olyan magyarral, aki ne maradt volna inkább otthon, ha megtehetné. Ha azt tapasztalná, hogy nem felesleges munkát fektetni valamibe. Ha azt látná, hogy ki lehet emelkedni tanulással, ha az lenne a mentalitás, hogy aki többet tud, annak megadják az azért járó – anyagi és társadalmi – megbecsülést.
Egyszer kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk. Most jóval kevesebben mennek el. Csak az a baj, hogy akik elmennek, azoknak jó része pont a képzett ember, hiszen azokra van máshol igény. De máshol miért van rá igény?
Mikor a nap eltűnt horizonton, éles tengeri szél vágott végig a fedélzeten. Meglebegtette a nyakkendőmet, átfújt a zakón, megborzongtam. Visszamentem a bárba. Fernandes, a mixer biztos készít nekem egy forró csokoládét."
Az utolsó 100 komment: