Ismét egy folytatásos történet újabb epizódja következik, ezúttal Londonból, ahová Ádám kevesebb, mint fél éve költözött ki. Mint írja, lassan kezdi felvenni a ritmust, lassan rutinos londonivá válik, noha bőven akad még, ami zavarja. Mondjuk az, hogy a brit főváros buszvezetői bőven tanulhatnának budapesti kollégáiktól.
„Gondoltam beszámolok a fejleményekről (az előzmények itt olvashatók), tapasztalatokról, hátha érdekel valakit. Valamint igyekszem röviden érinteni az előző írásra kapott kommenteket is. Ez nem lesz egyszerű, írtam szép hosszan, több KB lett, aztán kitöröltem az egészet, hogy ne legyen ömlengés. Remélem ezt most jobb lesz.
Szóval kezdésként köszönöm a kommentekbe rejtett gondolatokat (a legtöbb tartalmazott ilyet). Alapvetően két típusú komment volt. A sok sikert típus, és az ez kamu típus.
Köszönöm a jókívánságokat, alakul az életem, találtam embereket, akikkel barátkozom, találtam dolgokat, amiket csinálhatok. És még sehol nem tartok a város nyújtotta lehetőségek megismerésével. Úgy érzem most, hogy kb. három hónap kell ahhoz, hogy az első sokkból magamhoz térjek és elkezdjek öntudatomra ébredni - azaz nem gépiesen csinálni a napi dolgokat, amiket kell, hanem előre tervezni, programokat csinálni, szóval aktívan alakítani az életet.
Letelt a próbaidőm
Úgy saccolom, még legalább egy-két hónap kell, hogy rutinos lakó legyek. Ezt megjegyeztem magamnak, miszerint egy költözés kb. 6-7 hónap tranziens állapottal jár. Letelt a próbaidőm, kaptam róla szép postai levelet is, boldogak velem, én is velük, minden happy. Kitűztünk célokat, amiket ha elérek, kapok pénzt, besoroltak az on-call rotációba, szóval épül egy élet lassan. Most kb. öt hónapja egyébként, hogy kiköltöztem, azaz még mindig nem sok.
Mókásabb volt azokat a kommenteket olvasni, akik hitetlenek voltak, és náluk is viccesebb volt, aki nem vacakolt mérlegeléssel, csak kerek perec kijelentette, hogy kamu az egész. :)
Ami megmozgatott pár embert, az a 15 fontos napi átlagos kajaköltésem. Tényleg ~450 font egy hónapban. Nem állítottam, hogy kevés, ellenben nem fecsérlem az időmet konyhai dolgokra. A mikrós kaja egy kompromisszum, az 5 perc alatt megvan és nem kell vele sokat bíbelődni.
Enni-inni
Az átlagos napi 15 font úgy jön ki, hogy a reggeli naponta kb 2-5 font a céges étteremben, amibe belefér egy korrekt reggeli. Ha angol reggelit eszem, akkor kb. 2.5 fontból megvagyok, de ma reggel egy sajtos-sonkás croissant, egy muffin és a gyümölcs pultból válogatott reggeli volt, ez 4.5 font volt. Nem, nem kelek fel azért hamarabb, hogy egyek, majd nap közben, kényelmesen.
Ebéd kb. 3 és 5 font között jön ki, attól függ, hogy mit akarok enni. Vacsora valahol egy jó falaffel (épp tegnap találtam meg a Sohóban egy falaffelest, ami szerintem a kedvencem lesz) 4.4 fonttól felfele, de ebben már all you can eat salátabár is van.
A gyümölcslé, ha sűrítményből készült, akkor 65p a legolcsóbb, teszkós, de egész iható. Mindazonáltal jobb a nem sűrítményből készült, ez is van sajátmárkás minden nagyobb boltban, 4-5 fontért lehet venni három litert. Ez a három liter két nap alatt el is fogy.
De volt már, hogy elmentem futni és utána nem is voltam éhes. Legújabban a gyümölcsökre vagyok rákattanva, egy nap simán elfogy fél kiló mandarin, de szoktam venni a darabolt és csomagolt gyümölcsökből is (5 font 2 doboz).
Pubban 4-5 font egy pint guinness, 8-11 font között egy hambi + krumpli, szóval nem olyan nehéz 15 font felett költeni. És nem, nem főzök, meg semmi ilyesmit nem csinálok. Tudom, olcsóbb lenne, de nem akarom az időmet ilyesmivel tölteni, ez nekem kidobott idő. A mikrós kaja a maximum. Leggyakrabban pubban eszem, elég sok a közösségi program, ami mind ott van. Tegnap thai csirkesalátát ettem, rizzsel, egy helyi kocsmában, 10 font volt.
Igenis, lehet otthonról
Ami kiváltotta az azonnali kamu reakciót, az az otthonról talált munka volt. Sajnálom, ha belegázoltam valaki világába, nem is ismerek olyat, aki ne otthonról interjúzott volna. Mi értelme kijönni a semmibe? Igen nagy meggondolatlanság ez szerintem, felmondani, amíg nem tudod ki fog itt alkalmazni. Otthon sem mondasz fel, amíg nem tudod, hova mész tovább.
Egyébként nem kirívó ez, épp nemrég hallottam, hogy egy Judit keresztnevű lány interjúzott hozzánk, otthonról. Sajna az angolja nem volt jó, de mint a példa mutatja, a lehetőség megvan. Kár, lehetett volna a negyedik női mérnök.
Változott-e amit az itteniekről gondolok?
Nem sokban. Továbbra is azt gondolom, hogy sok kevésbé jó dolog van itt, azonban ezek egyike sem életvitelt meggátló dolog, túl kell emelkedni rajtuk. Tulajdonképp ezek elég nevetséges dolgok és végigtekintve rajtuk, örülök, hogy ennyi az összes problémám. Nézzünk párat!
Az egyik, ami idegesít, a közlekedés. Nem olyan jó, mint ahogy a wiki oldalak írják. Megtanulhatnák például az adaptív közlekedési lámpákat alkalmazni végre. Ezt Budapesten már évek óta sikerül, itt sem ártana, ha egy csak csúcsforgalomban tömött keresztutca nem akasztaná meg a másik út forgalmát akkor is, ha egyébként üres. Terveztem utána nézni, hogy ismerik-e itt ezt a fogalmat, esetleg használják is, de még nem kezdtem el a kutatást.
A másik, ami idegesít, a gyalogos kereszteződések lámpája. Minden kereszteződésben ott a gomb a gyalogosnak. Ez nem zöldet kér, mint otthon (a kis forgalmú átkelőknél), hanem a programban létező zöldet megadja. Ha nincs megnyomva, a program átugorja a gyalogosoknak kiosztott időablakot.
A gyalogosok mindig megnyomják, aztán mivel sokat kell várni, átmennek a piroson, mire pedig zöld lesz a gyalogosnak és megállnak az autók, már nem marad senki, aki át akar menni. Ezért én lázadok, én nem nyomok sose gombot, mert úgyis piroson megy át mindenki, legalább ne tartsuk fel a kihasználatlan zölddel az autókat.
Tanfolyam a piros 7-esen
A buszvezetők meglepően jól fizetett alkalmazottak, ugyanakkor nem nagyon iparkodnak. Értem én, hogy nem ugyanolyan dolog három tonnát a fejed felett egyensúlyozni, mintha alattad van, de azért szívesen beíratnám őket egy kéthetes képzésre a piros hetes sofőrök mellé.
Rájuk férne, hogy megtanulják, hogyan kell a Rákóczin hetvennel, telefonálva ugratni az úthibákon, a 2500 mm széles busszal a 2510 mm széles sávban, úgy, hogy közben a miniszoknyás csajt figyelik a tükörben, a gyalogosok pedig már félig leléptek a járdáról és belelógnak a buszsávba. Mindezt éveken át, minimális vagy nulla balesettel.
Az itteniek nem ilyenek, ezeket semmi nem billenti ki harmincból. Vagy éppen húszból, egy biciklis mögött. Nagyon kevés sofőr van, aki tényleg tolja neki. Sajnos ez alapvetően meghatározza, milyen a buszközlekedés minősége (rossz). Sok a busz egyébként, de szerintem egymást akadályozzák a közlekedésben, annyi van, valamint megálló megállót követ.
A legendás signal failure
Sok kritika éri otthon a metrót: néha kigyullad, vagy csak füstöl, esetleg sose készül el. Itt leginkább signal failure van, az én jelzőhiba-szüzességem egy hónapja veszett oda, amikor a Picadilly vonalon egy 40 perces út több mint a duplája lett. Bosszantó.
A város méreteiből adódóan nem lenne korrekt a metrókat sem hasonlítgatni. Lassúnak tűnik vele a közlekedés, de nagyobbak a távolságok is. Próbáltam távolságokban hasonlóságokat, objektív összehasonlításokat találni, de feladtam. Tökmindegy mi jön ki, akkor is ez van, ezt kell szeretni.
Otthonról vissza
Eddigi ittlétem alatt egyszer mentem haza pár napra. Nem menekültem vissza sikítozva, nem vágytam haza se. Londonba visszautazni azért kissé lehangoló volt, otthagyni megint mindenkit. Kérdezgették a barátok, milyen érzés volt hazaérkezni, de csak annyit tudtam mondani: semmilyen, olyan, mintha két napra mentem volna Londonba. Mondjuk nagyrészt követtem az otthoni híreket, szóval olyan nagy sokk nem érhetett.
Én is kérdezgettem más ismerősömet, aki már kiköltözött, neki is nyomasztó volt visszaindulnia? Nekik is, szóval nem velem van a gond. Ellenben másnapra már nem is foglalkoztatott a dolog, elmúlik.
Ügyeletben
A munkába továbbra sem szakadok bele, még mindig óvatosan ítélem meg a kollégáim terhelését, de élek a gyanúval, hogy elfoglaltabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Bekerültem az oncall rotációba, ez jelenleg hat hetente egy hét ügyeletet jelent. Ez semmi az otthoni ügyeleti beosztáshoz képest.
Ráadásul én hozzászoktam, hogy oncall alatt is mászkálok mindenfele, csak van nálam notebook és 3G. Sőt, igazából otthon mindig volt nálam notebook és 3G. Itt eleve ugye nincs térerő a metróban, hogy ne lehessen bombát robbantani telefonról. A mobil hálózatok minősége és a lefedettség nem méltó a világ egyik nagyhatalmához.
Ennek megfelelően a kollegáim nem is vacakolnak notebook-hordozással, ha érkezik egy hívás, akkor a válasz, hogy nem vagyok otthon, de fél óra múlva majd gép előtt leszek. Az első oncall hetem gond nélkül zajlott, mindenféle incidens nélkül - incidens az, amikor valami megáll - mindössze kétszer hívtak és mindkétszer sikerült hamar megoldani a felmerült gondot.
Az angolok továbbra is furák...
Érthetetlen módon, amikor a monitoron mutatnak egymásnak valamit, mindig tapogatják a monitort. Olyankor le tudnám vágni az ujjukat. Néhányan, amikor magyaráznak, a középső ujjukkal mutatnak dolgokat, aminek kétértelmű jelzése van. De nem csak nekem mutatják így, szóval nem aggódom.
A nők csámpásak. Mind. Nagyon. Nem tudom, mit csinálnak velük gyerekkorukban. Viszont remek lábaik és jó fenekük van, szerintem azért, mert sokat mennek gyalog. Az iskolásokon ősszel még volt harisnya, most, hogy reggelente fagy, most lekerült és csak a rövid szoknya van. Nem csoda, hogy annyira sietnek iskolába.
Az angolok továbbá szipognak. Egész nap. Mind. Ugyanakkor a torokköszörülés tilos, ha valaki krákog egyet, utána azonnal elnézést kér. Ha háromszor, akkor már egész monológ jár, hogy jaj, de rossz, biztos mindenki utálja már, hogy ezt kell hallgatnia.
Továbbra is furának tartják, hogy a munkahelyen a liftbe lépve köszönök, a legfőbb érvük, hogy a metróba beszállva sem köszönsz a többieknek. Ebben nem látom a párhuzamot továbbra sem, de hadd próbálkozzanak, én a Schönherzben nevelkedtem, ott köszönünk.
Ettől eltekintve a munkában korrektek, segítik egymást. A közvetlen kollégáim mindent megtettek, hogy segítsenek felvenni a ritmust, azóta jött egy újabb srác, neki is mindannyian segítünk. De a távoli kollégák is rendkívül kooperatívak, mindenki segíti a másik munkáját. Kifogáskereséssel még nem találkoztam, ha egy angol belefut egy problémába, akkor igyekszik megoldani azt.
Szeretnek levelezni, szeretnek mindenkit belevonni a levelezésbe. Ha egyszer bekerültél egy hosszabb levelezésbe, soha nem tudod kivonni magad többet, kár küzdeni. Ha valakitől kérsz valamit, vagy segít, vagy megmondja, ki tudna jobban segíteni. Ez néha fals információ és eltérít a jó útról, de ez csak azért van, mert akkor is igyekeznek, ha a problémát nem teljesen értik. Gyakran nem értik.
...és naivak
Megerősödött a hitem, hogy a szigetlakók rendkívül naivak többségében. Nem csodálom, hogy magyar bandák jöttek ide kijátszani a rendszert (a korrektség érdekében: biztosan más nemzetek is jöttek ide, de magyar újságokban csak magyar csalásról olvastam fél éve). Mindenesetre szögezzük le, nem lehetett nehéz dolguk. A mindennapi élet szokásai alapján pedig azt is ki tudom jelenteni, hogy amire az angolok nem gondolnak, vagy nem jut eszükbe, az szerintük nem is létezik.
Példa: másfél óra korcsolyázás után jön a gép letakarítani a pályát. Mindenki, aki bent volt, megy haza. De ezt nem mondja nekik senki, csak senkiben nem merül fel, hogy maradjon. Fél óra után kezdődik a következő másfél óra, amire új jegyet kell venni. De senki nem küldi ki azokat, akik bent vannak. Lehet maradni is. Bennem fel sem merült, hogy új jegy kell, gondoltam, hipp-hopp takarítanak, aztán lehet visszamenni. Hiszen másfél óra korizás az semmi.
Amikor végeztem, realizáltam, hogy kint új emberek állnak sorba, aki bent volt pedig megy haza. Magától. A rendszer nincs arra felkészítve, hogy valaki bent marad, mert nem gondoltak rá, hogy bárki is bent akarna maradni.
Ez a hozzáállás jellemző az életükre is, egy kelet-európai lelkiismeretére van bízva, hogy mennyire él és mennyire él vissza a lehetőségekkel. A banki rendszerük is kiváló példa a naivitásukra.
Nem politizálnak
Próbáltam megismerni az itteni politikát, de nem nagyon sikerült eddig. Senki nem politizál, ami jó jel. Az embereket sokkal jobban lekötik azok a problémák, amik az életüket közvetlenül befolyásolják. Hol van zebra és hol nincs, meddig vannak nyitva a boltok, mit építenek a szomszédban, elszállítják-e a szemetet rendesen, mikor lesz a meccs a stadionban és ki játszik.
Nem foglalkoznak olyan elvont dolgokkal, mint valami távoli és láthatatlan politikus. akinek a döntései sincsenek kifejezetten hatással rá. Ez tulajdonképpen jó dolog szerintem. Azért még fogok próbálkozni, de lehet, hogy nem sokáig, hiszen itt minden volt már vezető hír, de politikai csak egyszer volt közötte.
Említésre méltó esemény lehet, hogy megérkezett a gázszámla és mellé egy levél. Abban kifejtik, hogy sajnálják, hogy nem tájékoztattak időben a következő áremelésről, ezért felkínálnak 12 font jóváírást kárpótlásul a következő számlából. És valami határidőt, ami azt hiszem, a felmondásra vonatkozik (nem olvastam át rendesen a levelet) kitolnak emiatt.
Sportolás
Voltam korcsolyázni (jégen), mert közben kihoztam a hoki korimat is. A szabadtéri pályák eszetlen drágák, 10 font körül van egy óra, miközben a Ligetben otthon kb 3, max 4 font lehet négy óra. Ez nem annyival drágább itt, mint amennyivel többet lehet keresni, nagyon nem. Az egész évben nyitva tartó pályák díja alacsonyabb, Balaton-effektus tehát itt is van.
Voltam bowlingozni is, amiből 7 font egy játék fejenként, ennyi pénzből a Mammutban otthon három játékot toltam le. A pálya minősége sem volt teljesen jó, elejtette a gép a bábukat, néha nem rakta ki mindet, illetve golyókat sem mindig adott vissza. A végén adtak egy ingyen játékot, mert annyiszor elromlott valami, így tulajdonképp egész értékelhető áron, kevesebb, mint 5 fontért játszottam egy menetet. Még keresek azért pályákat, ahol lehet játszani.
Tervezek egy motoros jogsit letenni jövőre (jelenleg csak kocsira van), megpróbálok motorozni tanulni és a tudásomnak megfelelő motort is venni hozzá, hátha javítani tudok a közlekedésre fordított időmennyiségen.
Ilyen a hetem
Az életritmusom egyébként kialakulni látszik, hétfőnként jégkorizom, monday madness van, azaz félár, ez hét fontot jelent ruhatárral. Kedd az üres napom, illetve a lakótársammal, akivel a lakást megosztjuk, ha valamit szervezünk, akkor az kedden van.
Szerdán jobbára futok munka után, csütörtök a pub night, illetve jégkori egy társasággal, mikor mihez van kedvem. Pénteken eredetileg Friday Night Skating van, de most, hogy hideg van, nem szoktam menni, inkább pihenek, vagy valami projekten dolgozom otthon.
Nemrég megérkezett a raspberry PI-m, most épp ébresztőórát csinálok internetes rádióadással, illetve hazaérkezésemre (pontosabban a telefonom hazaérkezésére) automatikusan felkapcsolódó lámpát.
Szombat és vasárnap reggel mindig futni megyek, egy társasággal, akikkel utána reggelizünk és társasági életet élünk. Szombat és vasárnap délután pedig mászkálni, turistáskodni szoktam, hol céllal, hol céltalanul, hogy megismerjem jobban Londont.
Hogy látom most, öt hónappal a kiköltözés után, megérte-e? Kezdek megszokni itt, sőt, múlt szombaton egyszer csak rám tört a „de jó itt"-érzés, de csak 10 percig tartott, aztán maradt a nem is rossz itt érzés. Azt hiszem, most az billenti a mérleget jobban ide, hogy az apró bosszantó dolgok nem komoly problémák.
Ami komoly probléma, nevezetesen a drága lakhatás, a drága kaja és a drága közlekedés, az sajna ilyen, el kell fogadni. Motiváció a továbbképzésre, a több fizetés elérésére, de alapvetően nem lehetetleníti el az életet a drágaság.
Mondjuk minden relatív, én minden hónapban eleve hatszáz fontot, néha többet félreteszek és csak a maradékból élek. Amit továbbra sem tudok forintosítani, az a kellemes nyugodt élet, amiben csak a teljesítményem számít. Négy hónap után egyébként kitermeltem az ideköltözéskor felélt egy millió forint megtakarítást (erről írtam az első levelemben, a kiköltözéskor), szóval most tartok ott, mint előtte.
A vonzó korrektség
A korrektség, amivel találkozom nap mint nap, szintén vonzó. Mint látható, nem csak a munkám kapcsán, de vásárlóként is. A minap egy ismerősöm bement egy metrókapun, majd azonnal ki is jött, mert rossz helyre ment. Nem egész három fontja bánta ezt a meggondolatlanságot. Egy levélben megreklamálta a levonást, hisz nem utazott. Vissza is kapta, a következő alkalommal, amikor az oystert használta a metróba jutáshoz, automatikusan rátöltötte a rendszer a kártyára a levont összeget.
Két hete vettünk teát a mellettünk lévő Tescóban, hogy az majd jó lesz nekünk. Egy külön post lehetne, hogy az angolok hogyan vásárolnak teát. Hamarabb vett az excsajom ruhát magának a WestEndben, pedig az se volt rövid. Na mindegy, lett tea, de nem volt jó. Nekem mindegy, víz, de nekik nem. Lényeg a lényeg, írt egyikük a Tescónak, hogy ennek a teának festék szaga van és az íze se jó. Visszakapta az árát, levásárolható kupon formájában, a teát pedig megtarthatta.
Minden bosszantó dologról egyébként azt gondolom, hogy meg fogom szokni és egyik sem igazán komoly probléma. Tulajdonképpen boldog vagyok, hogy csak ennyi bajom van. No meg az időjárás. Az ellen nincs mit tenni, muszáj rendszeresen valahova délre utazni, legalább egy-egy hétvégére. Előre gondolkodva ez sem anyagi sem más megterhelést nem jelent.
Barcelonában remekül lehet télen is görkorizni, így most oda vettem jegyeket, illetve egy hétre rá Dél-Franciaországba megyek megnézni, hogy megvan-e még a Nap. Havonta egyszer-kétszer ha megyek, azzal már egész jól ki lehet bírni az itteni időjárást."
Az utolsó 100 komment: