Ismét egy olyan poszt következik, melynél érzésem szerint szinte mindegy a helyszín, a lényeg a szerző gondolkodásában rejlik. Bevallom, nekem tetszik Ádám gondolkodása, és a legtöbb dologban egyetértek vele – kíváncsi vagyok, Ti miként látjátok.

„Nemrég akadtam a blogodra. Nem lepett meg, hogy mennyi angol sztori van rajta, de azért kicsit elcsodálkoztam. Küldöm én is a sajátomat, ezen a héten még nem volt Anglia (vagy nem elégszer).

Igen, megint London. Nem, nem a válság kergetett ide, nem, hitelem sincs, igen, volt otthon munkám és nem, nem volt vele semmi bajom. Azért jöttem ide, mert szerettem volna külföldön dolgozni. Annyi éve járt a szám, hogy „de itthon minden rossz, bezzeg máshol", egészen beleéltem magam a gondolatba, hogy nekem másik országban kell dolgoznom.

Régebben próba szerencse alapon már próbálkoztam interjúkkal, de telefonos előszűrőkön nem jutottam át. Mindez Magyarországról történt, tehát otthonról kerestem munkát.

Az első lényegi lépés, egy ír állásra beadott CV volt, ez egyébként mérnöki munka lett volna. Hosszú interjúsorozat közben beadtam Londonba is, párhuzamosan futottak a munkalehetőségek egy darabig - konkrétan mindkettő.

Maga a folyamat egyébként kb. másfél hónap volt, ez alatt csak a telefonos interjúk zajlottak. Ezek alkalmanként egy-egy órásak voltak, a magyar számomon hívtak engem. Volt ír számom és angol számom is (mivel régen hangoztattam, hogy menni akarok, egy-egy turistaút alkalmával beszereztem SIM kártyákat), de nem használtam őket ebben a fázisban.

Személyes interjú

Az ír cég végül felajánlotta, hogy a költségükön menjek ki hozzájuk az utolsó személyes bemutatkozásra, ahol face to face minden kimaradt kérdésre kitérünk. Az angol cég pedig felajánlotta, hogy saját költségemen menjek ki interjúzni hozzájuk. A sorrend pont fordított volt, ahogy írtam, az ír meghívást már csak Londonban olvastam, épp az interjúm után.

Kimenni egyébként nem volt különösebben problémás, számtalan ajánlat közül válogathat ma már az ember. Én 12 nappal az interjú előtt vettem kétirányú fapados repülőjegyet tizenhatezer forintért (feladott csomag nélkül), ami szerintem nem drága.

A lényeget röviden leírva: megvolt az interjú csütörtökön, ismerősnél aludtam a padlón (aki a próbaidejét töltötte akkor még ugyanennél a cégnél, azóta neki már letelt), pénteken kaptam ajánlatot szóban.

Szombaton pedig a történtek miatt bizakodva, de zaklatottan utaztam haza, vissza a mindennapokba: mi lesz most? Tényleg fel fogok mondani? Az íreknél egyébként több pénzért olyan munkát ajánlottak, ami kevésbé érdekelt volna, hosszútávon pedig valószínűleg ugyanolyan hasznos lett volna a továbblépés szempontjából, mint az angol.

Korrekten váltunk el

Rákövetkező héten megérkezett postán az aláírt szerződés és hivatalos ajánlat, aminek hatására felmondtam otthon. A felmondási időmet nem teljesen töltöttem le: a főnököm beleegyezett az egy héttel rövidebb felmondási időbe, ami alatt még két hét szabadságra is mentem, a két hónap felmondási időből ténylegesen egy hónapot és egy hetet dolgoztam.

Ráadásul a megegyezés értelmében több szabadságot vettem ki, mint amennyi időarányosan járt volna (már hónapokkal korábban megszerveztem egy kéthetes nyaralást). Ezt az elszámoláskor levonták az utolsó béremből természetesen. Mindenesetre korrekten váltunk el, én is igyekeztem maximálisan korrektnek lenni, a cég is mindig az volt velem.

Most két hónapja, hogy ide költöztem, talán kicsit korainak is tűnik írni, ennyi idő után nem lehet hitelesen "észt osztani". Amiért mégis most írom meg a levelet az az, hogy a legtöbb londoni írás, amit olvasok, tulajdonképpen arról szól, hogy otthon rossz volt, elmentem, jó lett, mosogattam / felmostam / takarítottam, majd hazamegyek.

Még nem egyértelműen érzem jól magam

Kellemesen elfelejtik az induláskori nehézségeket, megemlékeznek róla 1-2 sorban. Ráadásul egészen más szempontokat mérlegelnek, mint azok, akiket nem hajt el semmi otthonról, csak egyszerűen akarnak menni. Maguktól. Én még tranziens állapotban vagyok, nem egyértelműen érzem jól magam, noha a fejemmel tudom, látom, hogy racionális és jó lépés volt idejönni.

Otthon elég jól kerestem, sosem panaszkodtam és minden hónapban tettem félre is. Ezért nem egyértelmű, hogy itt valóban jobb nekem, és ezért érzem felemásan magam. Persze, többet teszek félre, mint otthon (már most is, egy megkapott fizetés után), de az életszínvonalam is alacsonyabb (most még), mint otthon.

Ami váratlanul ért és nem készültem fel rá, hogy ez itt nem az otthoni életem folytatása, ez egy teljesen másik élet. Talán más lehet, amikor a cég kihelyez mondjuk egy évre, noha én is csak egy hetet voltam munkanélküli: hétfőn leszámoltam otthon, kedden utaztam és a következő hétfő volt az első napom az új helyen.

Számolgattam, hogy matematikailag jó döntés volt-e és nem lehet egyértelműen megválaszolni. Ha ugyanezt az életszínvonal-csökkenést otthon lépem meg, ott is arányaiban ugyanannyit tudtam volna megtakarítani, mint itt (a fizetésem felét, mindkét esetben). A jelenlegi körülményeimet tehát az otthonival összehasonlítani nem lehet.

Nem tudom, mások hogyan vághatnak neki az útnak, én kb. egymillió forint megtakarítással indultam és mire az első fizetésemet megkaptam ez el is fogyott - pedig nem éltem nagy lábon. A lakásbérlés, a kaució, a bankszámla hiánya miatti első fizetés kimaradása szükségessé teszi a megtakarításból indulást.

A bankszámla nyitása a kritikus, nélküle nincs fizetés, én a második fizetésemmel egyben utalva kaptam meg az elsőt is - akkorra lett bankszámla.

Kezdeti kiadások - lakás

A kiadások kezdetben egyébként: 600 font/hó alatt nincs normális szállás (normális: legfeljebb egy lakótárs, önálló dupla szoba, belvárosban vagy legalábbis nem a kettes zónán kívül).

A kaució még egyszer ennyi, de néha hat hetet kérnek, nem egy hónapot. Ha helyi iroda közvetít, akkor a jutalékuk kb. 200 font. Ez így minimum 1400 font azonnali kiadás.

Étel

Mondjuk 10 font naponta, elvégre nem akarunk minden nap se főzni, se konzervet enni, de ha beleszámoljuk a társasági életet jelentő pubozást, akkor 15 font naponta átlagban. Ez opcionális (pubokba járni), de ha szocializálódni akarunk akkor muszáj menni. És miért ne akarnánk, nem remetének jöttünk Londonba.

Közlekedés

Az első-második zónás metróbérlet 110 font, amivel a buszok is használhatóak, ha kijjebb lakik az ember, akkor még drágább. Vagy ülhet a dugóban húsz perceket naphosszat, ha csak buszbérletet vesz, az olcsóbb. Ha valaki nem a tipikus angol házban, hanem modern épületben akar lakni, rendes lakásban, két szobával, akkor kb. havi 1500 font a bérleti díj, illetve ettől felfele, plusz a számlák.

Internet kb. 30 font felfele kerekítve havonta, ha ADSL, egyéb számlák a használattól függnek, de lehet havi 30 és 70 font közötti értékkel számolni.

Számítani lehet arra, hogy a megtakarításból két hónapig kell fenntartania magát az embernek, hogy aztán egyszerre kapjon meg másfél vagy akár kéthavi fizetést.

Mindenki, aki azt állítja, ennél kevesebből el lehet indulni, az vagy komoly nélkülözésekkel együtt érti, vagy ismerős padlóján alvást feltételez. Akinek ez nem opció, készüljön sok pénzzel.

Nyelvtudás

Kell. Meglepően sok bevándorló van Londonban, az angol nyelvet ez a sok fajta ember elég kreatív módon beszéli. A legjobbak az indiaiak és a kelet európaiak. Nekik (nekünk) valahogy a nyelvük nem áll rá az angol akcentusra (sem semmilyen másra), a leírt szavakat mondják ki többnyire úgy, ahogy le vannak írva. Ennek következtében egyszerű megérteni őket. A magyarokat egy mondat után elég jól ki lehet szúrni.

Normális munkát akkor kapunk, ha normálisan tudunk angolul. Természetesen nem fogunk olyan választékosan beszélni angolul, mint magyarul, sőt, korlátozott szókincsünk lesz az angolokhoz képest is. De ez nem baj, toleránsak. Hozzászoktak már, hogy mindenki ide akar jönni dolgozni, akkor is, ha nem tud angolul. Nem az angolokhoz képest kell jobban tudni angolul, hanem a többi bevándorlóhoz képest (hiszen mi magunk is azok vagyunk itt).

És akkor... miért jöttem ki?

Mert ésszel tudom, hogy a munkakörülmények jobbak (noha én otthon sem panaszkodtam: jó cégnél jó dolgokat csináltam jó körülmények között), a kilátások, fejlődési lehetőségek szebbek, illetve biztosabbnak érzem a munkát, mint otthon.

Ez utóbbit semmivel nem tudom alátámasztani: otthon sem rezgett a léc, de bármikor beüthetett volna olyan jogszabály, piaci körülmény vagy rajtam kívülálló ok, amikor a cég mégis meg akart volna válni tőlem.

Itt ezt nem érzem (bár kétségtelen, hogy ettől még lehet így). Valamint nem utolsó sorban: ez is valami, amit csinálni kell - külföldön élni. Lehet hazafutás lesz a vége, lehet maradás, esetleg tovább költözés máshová, de ez hozzá tartozik a teljes élethez.

A kollégákat szokni kell: fura szokásaik vannak az angoloknak. Mondhatnám őket antiszociálisnak is, de nem lenne igaz, csütörtök esténként kifejezetten nem azok. Van, aki nem szeret kommunikálni, vagy csak kijelölt időpontban (pl. teázás közben), máson pedig nem látszik, de mikor megszólítod, kirobban belőle minden, amit korábban mondani akart, alig lehet leállítani.

Türelmesek, vagy annak mutatják magukat, érdeklődőek, vagy annak mutatják magukat. Sose tudom, hányadán állok velük. :) Az azonban biztosnak tűnik, hogy az otthoni munkamorál (és most jó értelemben gondolok rá) itt nem jellemző. Nem keresik kifejezetten a munkát, üldögélnek, ha nincs explicit megmondva nekik, mit kell tenni. Vagy ők vannak többen.

Kevesebben vannak azok, akik a munkadiő holt részében keresnek maguknak feladatot. Én eddig otthon ehhez szoktam, ez itt már az ún. "extra mile" azaz hozzáadott érték a munkavállaló részéről.

Az érzelmi oldal

Azonban lényegét tekintve szerintem otthon ugyanolyan, mint itt. Otthon is megtakarítasz, jobbára nem számolod hó végén, melyik bankszámlán mennyi maradt. És ugyanezt teszed itt is.

Ezek miatt a költözés tervezésénél az anyagiak szerintem nem számítanak, sokkal nagyobb hangsúlyt kap az érzelmi oldal. Ez nálam elmaradt, tapasztalatlanságból, ezért időnként vacakul is érzem itt magam – ez azonban elmúlik, ha lekötöm magam valami tennivalóval.

Szerintem annak, akinek otthon különösebb problémája nincs az életével (azt leszámítva, hogy egy sör mellett a cimborákkal megállapítják, hogy szar az ország), nehezebb a költözés.

Nem fog olyan katartikus perceket átélni, mint amikor olyan ember kapja meg az első fizetését, aki az utolsó szalmaszálként kapaszkodik Londonba. A körülményei az átlagos, képzett, szakmájában elhelyezkedő embernek nem fognak lényegesen változni, csak az indulás nehézségeit veszi a nyakába.

Hogy ez megéri-e, az szerintem nem anyagi kérdés, az illetőnek magának kell tudnia. Nekem a tapasztalat kell, és az, hogy minél jobban fejlődjek a szakmámban, ezt itt gondolom megtenni.

Más szempontokat is el tudok képzelni: kisgyereket kihozni és itt felnevelni, nyugdíjas évekre készülni, vagy csak nyugodtan letudni a munka – kocsma - otthon háromszögben realizált életet - ezek mind valós célok lehetnek.

Aki csak pénzt akar keresni, az vagy legyen nagyon jó a szakmájában és keressen pofátlanul sok pénzt, vagy legyen nagyon rossz és keressen az otthoni lehetőségeihez képest sok pénzt. A kettő közötti meg olyan semmilyen terület: dolgozom, pénzt kapok érte, aminek egy részét elköltöm, a maradék részét meg nem. Azt nem tudom, mire teszek félre, de édesanyám úgy tanította, takarékoskodjunk, amíg van miből, nem tudjuk mikor és mire kell a pénz majd hirtelen."

Ezúton szeretnék kérni mindenkit, aki szívesen dobálja a hátraszaltókat a londoni (illetve angliai) posztok kapcsán, feleslegesen ne strapálja magát: igen, ez megint egy olyan írás, amely Londonban született, de csak ismételni tudom magam – ennél jóval többről, általánosabb dolgokról szól. Písz. :)